Azt, hogy mi történik most Ukrajnában a fronton, látni lehet videófilmeken, ám a második világháború számos eseménye is elég jól dokumentált.
Például szerepel a lelövési lajtsromban, hogy a német légierő 6. éjszakai vadász századának pilótája, Josef Federle altiszt Messerschmitt 110-es gépével Magyarország fölött, Szentes és Csongrád között 1944. augusztus 2-án hajnali 2 óra 45 perckor lelőtte a brit légierő Halifax típusú repülőjét.
Akik ébren voltak aznap éjjel Szentesen, láthatták a gépet égni a levegőben, lezuhanni a város szélén. Heten szolgáltak a repülőn: Kazimierz Wolski pilóta, Witold Raflewski pilóta, Ludwik Domanski navigátor, Bazyli Chmaruk rádiós, Jan Lewandowski bombázótiszt, Pawel Szejnowski műszerész és Adam Proszek lövész. Lewandowski és Szejnowski nem tudott időben kiugrani, ők a földbe csapódott gép mellett haltak meg. A többiek szerencsésebbek voltak, hamarabb el tudták hagyni a repülőt.
Nem egyszerre fogták el őket.
Raflewskit a többiektől külön találták meg. Amikor a csendőrök bekísérték Szentesre, az utcai járókelők körülvették, meg akarták ölni. Két rendőrnyomozó állította le erélyesen a feldühödött embereket, és védte meg a lincseléstől a pilótát a genfi egyezmény nevében: Süle István és Lakos József. Utóbbi a második világháború után Szentes rendőrkapitánya lett, majd egyáltalán nem azt kapta az élettől, amit érdemelt.
„Akkor már hosszú ideje bombázták a szövetségesek Magyarországot. Az emberek hallották a robbanást, és abban a feszített idegállapotban alakult ki a lincshangulat – mondta a Narancs.hu-nak Oláh András Pál történész a gép lezuhanásának helyszínén, a 80. évfordulón rendezett pénteki megemlékezésen. – A Halifax gépek bombázórepülők voltak. Ám ezt és még jó néhányat ebből a típusból átalakítottak, gyakorlatilag kiheréltek, levették a fegyvereiket, hogy szállítógépnek alkalmasak legyenek. Ez a Halifax nem bombázott, egészen más feladata volt – ezt azonban a civil emberek nem tudták. Csak az ellenséget látták az idegenben, akit a csendőrök kísértek.”
Annak idején a brit légierő egyenruhájában lévő katonákról annyi rögtön kiderült, hogy nem angolok, hanem lengyelek.
Azt, hogy mit kerestek Magyarország fölött, a pénteki megemlékezésen Oláh András Pál mellett Karol Biernacki, Lengyelország tiszteletbeli konzulja, a szegedi lengyel közösség ismert tagja idézte fel.
Lengyelország 1944 augusztusában már öt éve német megszállás alatt élt.
Az úgynevezett Honi Hadsereg föld alatti szervezete Varsóban felkelést készített elő. Ez 1944. augusztus elsején 17 órakor robbant ki. Mintegy ötvenezer ellenálló indította el a harcot, amelyet a szövetségesek a fölkészülés időszakában is, és később is igyekeztek támogatni. 1944 tavaszától Dél-Olaszországból repültek fel a szövetséges szállítórepülők – nagyrészt az 1939-es német megszállás után külföldre szökött lengyel katonákból álló személyzettel –, hogy fegyvereket, lőszert, kötszert vigyenek a Honi Hadseregnek.
A felkelők úgy tervezték, a várost néhány órás harc árán föl lehet szabadítani, mert már keletről közeledett a frontvonal. A szovjet Vörös Hadsereg azonban megállt a Visztulánál. Megvárta, hogy a németek azzal a véres brutalitással, amire számítani lehetett, leverjék a felkelést.
Oláh András Pál azt mondta, a varsói ellenállóknak az utólagos számítások szerint naponta ötszáz tonna felszerelésre, ellátmányra lett volna szükségük – ám amit a gépek eljuttattak hozzájuk, az összesen sem érte el az egynapi szükségletet, noha 280 bevetést teljesítettek a szállítórepülők.
Az egyik ilyen gép az volt, amelyet Szentes fölött lelőttek.
1944. augusztus elsején 19 órakor szállt föl Dél-Olaszországban, rendben ledobta Lengyelországban, Skierniewicétől húsz kilométerre a maga csomagját. A visszaúton akadt össze a Messerschmittel.
Karol Biernacki tiszteletbeli konzul – maga is történész, a Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltár igazgatója –, felidézte, hogy a varsói ellenállók jórészt tizen- és huszonéves fiatalok voltak, civilek, akik között kevesen kaptak katonai kiképzést. Három-négy emberre jutott egy pisztoly. Így vették fel a harcot a világ egyik legjobban felkészült hadseregével, amely minden szempontból fölényben volt. A kérdést, érdemes volt-e ennyi fiatal életet feláldozni abban a helyzetben, sokan felteszik. Karol Biernacki szerint a felkelők a harcukkal mindenképp kinyilvánították, hogy a lengyelek ragaszkodnak a független államhoz. Azt, hogy ez milyen fontos összetartó erő lett, jelzi, hogy augusztus elsején 17 órakor egy percre mindig megáll az élet Lengyelországban, a járókelők is az utcán. Ez így történt most csütörtökön is.
Biernacki a szentesi megemlékezés elején kiemelte, magyarországi közösségük számontartja a lengyel évfordulókat. Általában kezdeményezője a rendezvényeknek, és az emlékművek elkészítésében is szerepet vállal, ahogy ez a szentesi, Lengyelország felé mutató repülőgépszárny esetében is történt 2013-ban.
Most viszont Szentes szervezte a megemlékezést, és ő szívesen jött el a meghívásra. Szabó Zoltán Ferenc szentesi polgármester (Jövőnk Szentes Egyesület) a nyolcvan évvel ezelőtti eseményből Lakos József magatartását emelte ki, mondván, akkor is voltak olyan emberek, akik józanok tudtak maradni, és megakadályozták, hogy elszabaduljanak az indulatok.
A szentesi rendezvényt Szentes önkormányzata, a II. Rákóczi Ferenc 14. Műszaki Ezred, a Honvédség és Társadalom Baráti Körök Országos Közhasznú Szövetsége szervezte, a koszorúzásnál közreműködtek és díszőrséget álltak a szentesi katonák. A szónokok mellett koszorúzott a kormányhivatal, a Fidesz szervezete és a helyi civilek.
Lengyel katonák nem voltak, ami talán a hivatalos lengyel-magyar kapcsolatok állapotát jelzi. Az emlékmű mellett mind a három ország zászlaját elhelyezték, elhangzott a magyar és a lengyel himnusz, az ünnepség végén pedig nem a Szózat, hanem a brit királyi légierő indulója.
