Az ötvenes évek Magyarországán az idegenforgalom szónak nem volt értelme. Még a baráti országokból érkezők sem nyaralhattak a Balatonnál vagy Hajdúszoboszlón, a külföldre utazás pedig kizárólag a diplomaták és az élsportolók kiváltsága volt. Nem csoda, hogy a háborúban elpusztult szállodák újjáépítése, felújítása nem tartozott a legfontosabb feladatok közé. Új hoteltervek 1945 után csak az asztalfióknak készültek, de a megmaradt épületek közül is sokat más célokra hasznosítottak. A budapesti szállodai férőhelyek száma 1938-ban 10 ezer körüli volt, az 1960-as évek elején a 4 ezret sem érte el. Ez a Rákosi-korszak idején egyáltalán nem izgatta az ország vezetőit, később annál inkább. Az idegenforgalom lett az 1956 utáni konszolidációs politika egyik titkos csodafegyvere. Nemcsak azért, mert ha megalázó feltételek mellett is, háromévenként, kezdetben 50 dolláros valutakerettel, de engedélyezték a magyar állampolgárok nyugatra utazását; legalább ennyire fontos volt az is, hogy egyre több nyugati valutával fizető külföldi turista érkezzen az országba. Csakhogy ennek az is a feltétele volt, hogy a turistáknak legyen hol megszállniuk.
Hiányzó hotelek
Az egykori szállodák visszafoglalása a vállalatoktól és hivataloktól 1958-tól kezdődött meg (például a Rákóczi úti Metropol szálló épületében 1948 és 1960 között az Állami Mélyépítéstudományi Tervező Intézet működött), emellett a meglévők bővítése, illetve olcsóbb szállások – kempingek, motelek, fizetővendég-szobák – kialakítása elsősorban a Balatonnál. Ennek köszönhetően 1958 és 1966 között megduplázódott a hazai szálláshelyek száma, ám nemzetközi összehasonlításban is versenyképes szálloda továbbra sem volt az országban. Jellemző, hogy a legnívósabbnak az ostrom alatt súlyosan megsérült Gellért szálló számított (bővebben: Duna-parti látomás, Magyar Narancs, 2018. november 18.), amelyet 1961-ben, az eredetihez képest meglehetősen szegényesen és silány minőségben építettek újjá. Az idegenforgalom 1964-ben egy kormányhatározattal önálló ipari ágazattá vált, és megszületett az ún. szállodaépítési program, amely 1966 és 1970 között (a III. ötéves tervben) 19 új nagyszálló építését irányozta elő 10 ezer férőhellyel. A tervben hét budapesti helyszínt jelöltek meg (Budai Vár, Margitsziget, Duna-korzó, Városmajor, Rózsadomb, Feneketlen-tó, Tabán), ma már tudjuk: ezek közül csak négyet tudtak felépíteni 1970-ig.
De akkoriban nagy szükség volt az álmodozásra, 1964-ben ugyanis a régi pesti szállodáknál szinte egyszerre jelentkeztek a lelkiismeretlen újjáépítés következményei. Be kellett zárni az Astoriát, a margitszigeti Nagyszállót és a nagykörúti Béke szállót, hogy a felújításokat is felújítsák, és ekkorra derült ki az is, hogy a három évvel korábban átadott Gellért gépészeti berendezéseit is le kell cserélni, aminek részleges lezárás lett az eredménye. Az idegenforgalmi szakembereket legfeljebb az vigasztalhatta, hogy a szállodaépítési program nyomán olyan különleges tervek születtek és „kerültek elfogadásra”, amelyek az akkori körülmények között a tudományos-fantasztikus építészet kategóriájába illettek.
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor
Florida–Budapest
A jóváhagyott tervek közül a legnagyobb vitákat a margitszigeti – soha meg nem valósuló – 24 emeletes Palatinus felhőkarcoló (Zdravics János terve), és a pesti Duna-korzót teljesen beárnyékoló Duna Intercontinental (Finta József) váltotta ki (lásd: Luxusszálló a Duna partján, Magyar Narancs, 2020. február 20.). A legnagyobb ámulat a „kerek, torony alakú” városmajori szálloda, a Florida tervét kísérte, amelyet a Szilágyi Erzsébet fasor azon telkén óhajtottak felépíteni, ahol a háborúban elpusztult Florida kioszk nevű zenés kerthelyiség működött. A lapok már 1964 elején arról írtak, hogy egy éven belül megkezdik a „18–21 emeletes”, máshol „19 szintes” szálloda építését, amikor pedig néhány hónap múlva fényképet is közöltek az ekkor már Hotel Budapestnek nevezett szálloda makettjéről, az olyan megdöbbenést váltott ki, hogy vitatkozni is elfelejtettek róla. „Az elképzelt, elfogadott henger alakú épülethez hasonló Magyarországon nincs. Ilyen Londonban a repülőtéri szálloda, és Milánóban egy óriásgarázs” – írta 1964 júniusában az Esti Hírlap, ami nem volt túl meggyőző referencia egy luxusszállodát illetően. Hozzátették, hogy „a munka érdekessége, az építkezés korszerű volta”, amivel az ún. csúszózsaluzásos eljárásra utaltak, és amit forradalmi újításként emlegettek. Annyiban az volt, hogy addig kizárólag raktárak, silók és kémények felhúzásánál alkalmazták ezt az építési módot. Az eljárás lényege az, hogy ilyenkor az épületszerkezetekhez használt öntőformát, vagyis a zsaluzatot, egyszer kell csak elkészíteni, és az építkezés során azt csúsztatják egyre feljebb daru segítségével, miközben folyamatosan zajlik a betonfalazás. Mindez sokkal gyorsabb munkavégzést tesz lehetővé, és állványzatot sem kell készíteni, ám ahogy az Esti Hírlap szerzője is jelezte, a művelet „különlegesen gondos tervezést igényel”. Ekkor még úgy tűnt, hogy az építkezés 1965 februárjában indul, és két éven belül, 1966 végén, 1967 elején befejeződik.
Az épületet az akkor 50 éves Szrogh György, a Középülettervező Vállalat mérnöke tervezte, akinek a nevéhez egyaránt fűződtek nívós szocreál- (csepeli rendőrkapitányság, dunaújvárosi mozi), és modernista épületek (Frankel Leó úti „OTP-ház”, salgótarjáni József Attila Művelődési Központ), legkülönlegesebb művét, a piszkés-tetői obszervatóriumot pedig a Florida/Budapest szálló ihlető előzményének is mondhatnánk.
A városmajori hotel előmunkálatait 1965 márciusában elkezdték, de októberben is még csak az alapozásnál tartottak. Az építők derűlátása azonban nem ismert határokat. „A Budapest szálló az ország legmagasabb épülete lesz és világviszonylatban a legnagyobb körkeresztmetszetű lakóépítmény. Ez azt jelenti, hogy a Szilágyi Erzsébet fasornál a munkálatok megkezdése nemcsak egy jövőbeni reprezentatív szállodát jelent, hanem egy új építészeti korszak kezdetét, a toronyházak, felhőkarcolók építését” – nyilatkozták az épület statikus-tervezői az Esti Hírlapnak, nem sejtve, hogy nagyobbat nem is tévedhettek volna, rövid és hosszú távon egyaránt. Még egy év múlva is csak a szálló oldalfala készült el, mert a „svéd kúszódaru nem érkezett meg időben”, amikor pedig megérkezett, arra kellett idő, hogy „rendesen” összeszereljék. Kapkodásra amúgy sem volt szükség, mivel a kivitelezők, a 31-es Építőipari Vállalat emberei nem tudták határidőre elvégezni korábbi munkájukat Miskolcon, így a csúszózsaluzásban járatos szakmunkásokra is várni kellett.
A korabeli viszonyokat jól tükrözi, hogy miközben (vélhetően jutalomból) Szrogh Györgyöt Angliába küldték tanulmányútra, az eredeti terveket leegyszerűsítették költségkímélés címén: rézlemezek helyett bádogtetőt építettek, a folyosói falra faburkolat helyett olcsóbb megoldást választottak, bár azt nehéz lenne eldönteni, hogy az épület külső burkolása a spórolás vagy a pazarlás jegyében történt; a szálló 2200 négyzetméteres falfelületére 5 millió darab „öntisztító” üvegmozaik került a miskolci üveggyárból. 1967 nyarán kétséges volt, hogy a szállodát sikerül-e átadni abban az évben, mégis sajtótájékoztatón mutatták be a szobák berendezését, ami nem aratott osztatlan elismerést. Például a Népszava ezt írta róla: „Tartunk tőle, hogy a vendégek, akik a kétágyas szobáért reggelivel együtt 14,5 dollárt fizetnek, kicsinek tartják a fürdőkádat, szűknek a szekrényt, és találkozhatnak egyéb apróbb kényelmetlenségekkel is”. Ma már az is megmosolyogtató, hogy külön kihangsúlyozták, hogy az étterem légkondicionált lesz. A sajtótájékoztatón közölték azt is, hogy a leendő 400 fős személyzetet Tihanyba küldték ’67 nyarán, hogy az ottani szálló és motel üzemeltetése során „kovácsolódjon össze a kollektíva”.
Pünkösdi királyság
1967 szeptemberétől valóságos rohammunka kezdődött, hogy tartani lehessen a szilveszteri határidőt, állítólag az Alfonso főszereplésével készült Riadó a Pitypang Szállóban című szkeccsfilm alapja az az esemény volt, amikor nem sokkal az átadás előtt párt- és állami vezetők keresték fel az építkezést. De a filmmel ellentétben a több mint 500 férőhelyes Hotel Budapest elkészült a szilveszteri határidőre. A pestiek körében rendszeres vasárnapi programmá vált, hogy a fogaskerekűzés előtt vagy után körbejárják az akkor legmagasabb budapesti épületet; azon kevesek, akik megengedhették maguknak, kávézni is beülhettek a presszójába, vagy ebédre az éttermébe. Ez sem volt olcsó, de italozni a százéves rusztikus bútorokkal, búbos kemencével berendezett borozóban, vagy nyaranként a tetőteraszon működő bárban csak nagyon sok pénzből lehetett – bár, akik valutával fizettek, 20 százalék kedvezményt kaptak. Ugyancsak a valutaszerzés állt a hátterében annak, hogy a nyugati turistáknak engedélyezték, hogy szobájukban „vendéget” fogadjanak.
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor
Az új szálloda legendáját olyan híresztelések alapozták meg, hogy a torony állandó forgásban van, a szobákban pedig csak ívelt bútorokat tudtak elhelyezni. A 18 emeletes épületet hasonlították felkiáltójelhez, nevezték toronyszállónak, silónak, hengerhotelnek és konzervdoboznak, végül a Körszálló lett a „hivatalos” beceneve. Sokan az 1968. január elsején indult új gazdasági mechanizmus megtestesüléseként tekintettek rá. Ekkor a Budapest volt a főváros legnagyobb és legmodernebb szállodája, amit jellegzetes, összetéveszthetetlen formája arra is alkalmassá tett, hogy az 1945 utáni újjáépítés szimbolikus objektumaként tekintsenek rá. Így nemcsak körszállós képeslapok jelentek meg, de kulcstartók, sörnyitók, bicskák és egyéb szuvenírek is. Ráadásul 1969. május 22-én a Magyar Posta új 1 forintos forgalmi bélyegére is a városmajori épület került, s ezzel úgy tűnt, hogy a Körszálló mint fővárosi látványosság felzárkózott a Parlament, a Hősök tere vagy a Szabadság-szobor mellé. Látszólag az sem zavarta e diadalmenetet, hogy az 1969 végén átadott Duna-Intercontinentalban több férőhely és nagyobb luxus várta a vendégeket.
A páratlan siker azonban csak pár évig tartott. Az 1973 nyarán felújított Fogaskerekűt már nem a szállóval reklámozták, hanem a Széchenyi-hegyi tévétoronnyal, a korábban annyit emlegetett „gyorsliftek” rövid idő alatt tönkrementek, ráadásul a tetőn lévő bárt is megszüntették balesetveszélyre hivatkozva. Amikor 1976-ban a Várban megnyílt a Hilton, majd a nyolcvanas évektől az újabb Duna-parti szállodák, a Körszállót egyre kevésbé reklámozták. A szálloda felújítását 1993-ban határozták el, csakhogy az évekig tartó munkálatok során épp azokat a dolgokat tüntették el – bútorokat, szőnyegeket, lámpákat, műalkotásokat, nem beszélve az 5 millió üvegcsempéről –, amelyeket később, „a retró jegyében” talán fel lehetett volna használni. Az elmúlt negyedszázadban – a Gellérthez hasonlóan – a Hotel Budapest is afféle „úgy hagyott” fővárosi szállodaként működött, bár a járvány előtti turistainvázió nyomán valószínűleg nem panaszkodhattak a kihasználtságra. De azzal, hogy gyakorlatilag megszűnt az idegenforgalom, a szálloda tulajdonosainak lépni kellett, még ha a „munkásszálló” hallatán biztosan nem egy budai szálloda jut az eszünkbe. Nem tudni, hogy ez a lépés a pokolba (lebontáshoz) vezet-e, vagy épp ellenkezőleg: amikor eljön az ideje, olyan befektető vagy építész-tervező csapat jelenik meg a színen, akik fantáziát látnak a különleges épületben. Mert abban nem lehet vita, hogy a Budapest szálló a lecsúszás ellenére is páratlan a hazai építészetben, ezért óvni kell.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával született.
>> A friss lapszám tartalomjegyzékéhez ide kattintva juthat vissza. >>
