Volt egyszer egy Budapest szálló

A szép kísértet

Lokál

A főváros leglátványosabb szállodáját, a – Körszállóként emlegetett – Hotel Budapestet ifjúsági és munkásszállóvá alakítják át. A döntés hátterében az idegenforgalom összeomlása áll, ami elfogadható magyarázat. De a hanyatláshoz az is kellett, hogy a különleges épületet az elmúlt 20–30 évben meg se próbálják a 21. századi követelményekhez igazítani.

Az ötvenes évek Magyarországán az idegenforgalom szónak nem volt értelme. Még a baráti országokból érkezők sem nyaralhattak a Balatonnál vagy Hajdúszoboszlón, a külföldre utazás pedig kizárólag a diplomaták és az élsportolók kiváltsága volt. Nem csoda, hogy a háborúban elpusztult szállodák újjáépítése, felújítása nem tartozott a legfontosabb feladatok közé. Új hoteltervek 1945 után csak az asztalfióknak készültek, de a megmaradt épületek közül is sokat más célokra hasznosítottak. A budapesti szállodai férőhelyek száma 1938-ban 10 ezer körüli volt, az 1960-as évek elején a 4 ezret sem érte el. Ez a Rákosi-korszak idején egyáltalán nem izgatta az ország vezetőit, később annál inkább. Az idegenforgalom lett az 1956 utáni konszolidációs politika egyik titkos csodafegyvere. Nemcsak azért, mert ha megalázó feltételek mellett is, három­évenként, kezdetben 50 dolláros valutakerettel, de engedélyezték a magyar állampolgárok nyugatra utazását; legalább ennyire fontos volt az is, hogy egyre több nyugati valutával fizető külföldi turista érkezzen az országba. Csakhogy ennek az is a feltétele volt, hogy a turistáknak legyen hol megszállniuk.

Hiányzó hotelek

Az egykori szállodák visszafoglalása a vállalatoktól és hivataloktól 1958-tól kezdődött meg (például a Rákóczi úti Metropol szálló épületében 1948 és 1960 között az Állami Mélyépítéstudományi Tervező Intézet működött), emellett a meglévők bővítése, illetve olcsóbb szállások – kempingek, motelek, fizetővendég-szobák – kialakítása elsősorban a Balatonnál. Ennek köszönhetően 1958 és 1966 között megduplázódott a hazai szálláshelyek száma, ám nemzetközi összehasonlításban is versenyképes szálloda továbbra sem volt az országban. Jellemző, hogy a legnívósabbnak az ostrom alatt súlyosan megsérült Gellért szálló számított (bővebben: Duna-parti látomás, Magyar Narancs, 2018. november 18.), amelyet 1961-ben, az eredetihez képest meglehetősen szegényesen és silány minőségben építettek újjá. Az idegenforgalom 1964-ben egy kormányhatározattal önálló ipari ágazattá vált, és megszületett az ún. szállodaépítési program, amely 1966 és 1970 között (a III. ötéves tervben) 19 új nagyszálló építését irányozta elő 10 ezer férőhellyel. A tervben hét budapesti helyszínt jelöltek meg (Budai Vár, Margitsziget, Duna-korzó, Városmajor, Rózsadomb, Feneketlen-tó, Tabán), ma már tudjuk: ezek közül csak négyet tudtak felépíteni 1970-ig.

De akkoriban nagy szükség volt az álmodozásra, 1964-ben ugyanis a régi pesti szállodáknál szinte egyszerre jelentkeztek a lelkiismeretlen újjáépítés következményei. Be kellett zárni az Astoriát, a margitszigeti Nagyszállót és a nagykörúti Béke szállót, hogy a felújításokat is felújítsák, és ekkorra derült ki az is, hogy a három évvel korábban átadott Gellért gépészeti berendezéseit is le kell cserélni, aminek részleges lezárás lett az eredménye. Az idegenforgalmi szakembereket legfeljebb az vigasztalhatta, hogy a szállodaépítési program nyomán olyan különleges tervek születtek és „kerültek elfogadásra”, amelyek az akkori körülmények között a tudományos-fantasztikus építészet kategóriájába illettek.

 
Ragyogás (1970)
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk