Interjú

„Már télen is égnek az erdőtüzek”

Michael Kodas erdőtűzszakértő

Lokál

Megafire címmel könyvet írt az Egyesült Államokat sújtó hatalmas erdőtüzekről. Ha nem közvetlen közelről tanulmányozza a tüzeket, a boulderi University of Coloradón vezeti a környezetvédelmi újságírók képzését – az amerikai erdőtüzek szakértőjével telefonon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hogyan lett önből íróember létére erdőtűz-oltó?

Michael Kodas: Újságíróként keveredtem az erdőtüzek közelébe, egy megírandó cikk volt az oka mindennek. Már vagy húsz éve nyilvánvaló volt, hogy az erdőtüzek nemcsak hogy drámaian megszaporodtak, de a kiterjedésük is észrevehetően megnőtt, és e megváltozott helyzetben már nem volt elegendő ember az oltásra. Mint megtudtam, a legtöbb nagy kaliforniai tűz oltásában részt vevők háromnegyede a börtönökből kirendelt elítélt volt. A cikk kedvéért én is részt vettem a kiképzésben, persze nem a börtönlakókkal együtt, hanem olyan állami alkalmazottakkal, akik vállalták, hogy a nyári hónapokban, ha szükség van rájuk, részt vesznek az erdőtűzoltásokban. Volt egy ilyen állami program akkoriban. Annyira elszaporodtak az erdőtüzek, hogy be kellett vonni a hadsereget, a Nemzeti Gárdát és az önként jelentkező állami alkalmazottakat is.

MN: Került életveszélyes helyzetekbe?

MK: A frontvonalban szolgáltam, de nem éreztem, hogy veszélyben forogna az életem. Rendesen odatettem magam, jó hasznát vettem a Pulaski-fejszének és a baltának, akárcsak a többiek. Az egyik első erdőtüzem során a fejem fölött elhúzó repülő gyakorlatilag rám dobta az oltóanyagot – amikor telibe talál ez a vörös anyag, az elég ijesztő. De úgy istenigazából nem éreztem, hogy veszélyben lenne az életem. Na jó, csak ritkán. Tudja, a klasszikus erdőtűzoltás során viszonylag rövid időn át kell szembenézni a lángokkal. Van, hogy csak perceket, van, hogy egy órát. A maradék időben a tűztől messze várakozol; hol ásol, hol aprítasz valamit, hol a következő bevetésre vársz. Bevallom, élveztem csinálni. De nemcsak az oltás mikéntjébe láttam bele, hanem mindennek a gazdasági és politikai vetületébe is. Az amerikai erdőtüzek nagy része és sok azok közül is, amiket külföldön láttam, nem a természet sara, hanem társadalmilag elfogadott gazdasági és politikai döntések eredménye.

MN: Erdőtüzek tekintetében az idei év katasztrofálisnak bizonyult Kaliforniára nézve, de Svédországban, Portugáliában és Görögországban is óriási volt a pusztítás. Hol rontottuk el?

MK: Az elmúlt száz évet mi itt az Egyesült Államokban gyakorlatilag a zéró tolerancia jegyében töltöttük, nem kegyelmeztünk egyetlen erdőtűznek sem. Hatalmas erőforrásokat fordítottunk az oltásra, hatalmas iparággá nőtte ki magát az erdőtűzoltás. Ezen a piacon a szereplők csak akkor keresnek pénzt, ha olthatnak. Elemi érdekük ez, ezért keményen lobbiznak, hogy a lakott területektől távol eső erdőtüzek ellen is felléphessenek. Ez persze nagyon drága és nem is túl hatásos. Ráadásul olyan tüzekre is rámennek, amelyek jó szolgálatot tehetnek az erdőknek, mert megakadályozhatják, hogy a következő tűz jóval nagyobb területeken terjedjen szét.

MN: Az erdőtűzbizniszben ki teszi zsebre a legtöbb pénzt?

MK: A tűzoltás legköltségesebb része a légi munka; a repülők és helikopterek bevetése. A teljes költségvetés negyedét viszi el.
A kormány kénytelen-kelletlen utánanézett, hogy mégis mire megy el ez a rengeteg pénz, és azt találták, hogy a repülőkről ledobott oltóanyagoknak csak csekély hányada – valahol az egynegyed és egyharmad között – van bármilyen hatással a tűz végső méretére és a pusztítás mértékére. Ráadásul a légi oltás a legveszélyesebb módszer az összes közül, annak az esélye, hogy egy tűzoltó az életét veszti bevetés közben, a tízszeresére ugrik, amint beszáll a légi járműbe. Kétségtelen, hogy jól mutat, ahogy a gépek ledobják a lángokban álló erdőkre a vörös anyagot – a tudományos felmérések azonban belerondítanak ebbe a képbe. A repülőket üzemeltető cégek persze azt szeretnék, hogy higgyünk a hatékonyságukban. Az Egyesült Államokban a tűzoltást végző repülőgépek túlnyomó többsége magántulajdonban van, s az üzleti érdekük azt diktálja, hogy minden tűzhöz kivonuljanak, még ha ezzel egyáltalán nem is járulnak hozzá a megoldáshoz. A szövetségi kormány egy olyan súlyos évben, mint például az idei is, 3 milliárd dollárt költ az erdőtüzek oltására, ennek több mint a fele, sőt, akár a 60 százaléka is a magánszektorban landol. Ez hatalmas üzlet. A 90-es évek elején a teljes összeg 300 millió dollár közelében járt.

MN: Elszaporodtak a hatalmas területeken pusztító, megafire-nek nevezett tüzek – Kalifornia több ilyet is látott mostanában.

MK: Az Államokban a hivatalos meghatározás szerint a 100 ezer hektárnál nagyobb tüzeket hívjuk megafire-nak. Ilyen pusztított itt nálunk Coloradóban, és ez semmiség volt a Mendocino térség erdőtüzéhez képest – de más idei tüzek is kimerítették a megafire fogalmát. A kanadai Brit Columbiát például soha nem látott mértékben sújtották idén az erdőtüzek. Mondom ezt úgy, hogy tavaly is nagy pusztításokat végzett a tűz. Egy-egy rossz év után azt feltételezi az ember, hogy fel lehet lélegezni, egy-két évig megússzuk, de az idei kaliforniai tüzek a tavalyi helyszíneken is felütötték a fejüket, ami elég szokatlan. Kaliforniát 2016-ban nagy szárazság sújtotta, de ezt megtörte a téli időszak, és a tél 2016 végén, 2017 elején meglehetősen nedves volt. Joggal gondolhattuk, hogy ez jelentősen csökkenti a rizikófaktort. Nem így történt. A nedves tél során ugyanis rendkívüli mértékben elburjánzott az aljnövényzet, a gyorsan növő füvek, cserjék, bozótok – a normál mennyiség 6-7-szerese borította Kaliforniát. Erre a klímaváltozással foglalkozó tudósok már egy ideje figyelmeztettek. Mármost ez a növényzet rendkívül gyúlékonnyá tud válni, ha kiszárad. A tűzoltók „egyórás éghető anyagnak” hívják, mert elég egyórányi szárazság is, hogy lángra lobbanjon. És amikor visszatért a szárazság Kaliforniába, pontosan ez történt. A tüzek, főleg azok, amelyeket Észak-Kaliforniában a Diablónak nevezett szelek gerjesztettek, rendkívül gyorsan terjedtek. Ezt tette a téli nedvesség. Épp ellenkezőleg hatott, mint várható lett volna.

MN: Lehet, hogy naiv a kérdés, de megelőzhető lett volna, legalábbis valamennyire ez a folyamat?

MK: Azóta, hogy az amerikai Forest Service nyilvántartást vezet, 2015-ben fordult elő először az Államokban, hogy egy év alatt több mint 10 millió hektár égett le. Tavaly ismét sikerült átlépnünk ezt a határt, és a Forest Service becslése szerint az évszázad közepére kétszer ennyi föld fog égni az Egyesült Államokban. Az 20 millió hektár, akkora terület, mint Maine állam. Nem hiszem, hogy egy ekkora területen meg lehet előzni az erdőtüzeket – de a védekezésre fel lehet készülni. Nincs kőbe vésve, hogy településeknek kell leégniük, hogy távvezetékeknek kell megrongálódniuk, ehhez viszont az kell, hogy ezekre összpontosítsunk, ne csak a tűzoltásra.

MN: A könyvéből is az derül ki, hogy az amerikaiak előszeretettel építkeznek a veszélyzónákba.

MK: Nehéz ez ellen országos szinten fellépni. Nem akarok az amerikaiakra mutogatni, mert máshol is van erre példa szép számmal, de nálunk valóban sokan építkeznek veszélyes természeti környezetben. Mi itt Coloradóban és szerte a nyugaton szerelmesek vagyunk a hegyeinkbe és az erdőinkbe, és sokan épp ezekben az erdőkben akarnak élni. A csodás kilátás felülírja az elővigyázatosságot, az erdőtüzek, az árvizek vagy más természeti veszélyek nagyon is valós kockázatát. Perverz dolognak tartom, hogy ezt még felülről ösztönzik is. Főleg nyugaton jellemző, hogy a megyei hivatalnokoknak nagyon nem akaródzik nemet mondaniuk az ingatlanbefektetésekre, és különösen nem az erdőtüzek vagy árvizek miatt. Az új lakók, vagy­is az új adófizetők a megye bevételeit növelik, míg ha beüt egy pusztító erdőtűz, az ezzel járó költségek a szövetségi büdzsét terhelik. Vagyis a vészhelyzet költségeit nem a vészhelyzet elszenvedői vagy okozói viselik. Emiatt aztán a veszélyes vidékeken is gombamód szaporodnak az építkezések Kaliforniában, de itt, Coloradóban is. A Forest Ser­vice tanulmánya szerint az amerikai otthonok több mint harmada olyan területeken épült, ahol fennáll az erdőtűz veszélye. Elég mellbevágó adat; nagyjából 44 millió otthon áll az erdőtüzek útjában. Az új lakók elvárják, hogy fellépj minden tűz ellen, ám így csak felgyűlnek a természetes gyúlékony anyagok, amik aztán növelik az újbóli tűzveszélyt. De az új lakókkal új, nem a természetből származó éghető anyagok is kerülnek a tűz útjába: a házak, a járművek és még sok minden más égni fog, nem csak az erdő.

MN: A szövetségi kormány nem dobhatja vissza a labdát megyei szintre, mondván, hogy ha ti okoztátok a bajt, ti is oldjátok meg? Vagyis mindenki oltsa el a maga erdőtüzét?

MK: Főleg közgazdászok javasolják ezt, de finoman szólva is nagy kihívás egy ilyen jogszabályt elfogadtatni. Nemrég Kaliforniában törvényjavaslatot terjesztettek elő a közműszolgáltató cégek védelmében. A távvezetékek rengeteg erdőtüzet okoznak, a tavalyi év néhány nagy, pusztító tüzét is ilyen berendezések okozták.
A közműcégek szerették volna elérni, hogy csak bizonyos mértékig lehessen őket felelősnek tartani, vagyis ne tudd minden esetben perelni őket, ha az általuk okozott tűzben leégett az otthonod. Hatalmas felháborodást váltott ki a próbálkozás. Az tehát nem oké, hogy a cégek igyekeznek lerázni magukról a felelősséget – de az oké, hogy tűzveszélyes vidékek kellős közepére építjük a házainkat, amelyek előbb-utóbb, így vagy úgy, de égni fognak.

MN: Gondolom, nemcsak az a bűnünk, hogy a tűz útjába építkezünk, de a tűzgyújtásban is jeleskedünk.

MK: Ha az ember építkezni kezd az erdőben, maga válik a tűz első számú potenciális okozójává. Nem kell ehhez házat sem építeni, elég egy erdei autóút, és máris sokat tettünk az erdőtűzért. A University of Colorado kutatói húsz­éves periódust vizsgálva arra jutottak, hogy az Egyesült Államok erdőtüzeinek 84 százalékát ember okozta. Ez tavaly országosan megközelítette a 90 százalékot, Kaliforniában a 95-öt. A távvezetékek rengeteg tüzet okoznak. Ahogy a járművek is. És még sok más emberi tevékenység. Az ember az év 365 napjában képes erdőtüzet okozni, míg a villámok ennél jóval visszafogottabbak, hiszen csak egy-egy évszakra korlátozódnak.

MN: És közben a klímaváltozás is teszi a dolgát: az erdőket jóval tovább sújtja szárazság, mint korábban, és ma már a hó sem jelent különösebb akadályt az erdőtüzeknek.

MK: Itt Coloradóban sok a hegy, a négyezer méter feletti csúcs is. Ha lát egy erdő felett magasodó havas csúcsot, az nem más, mint az alatta elterülő erdő vízgyűjtője, az a nedvesség, amit ebből nyer az erdő, jelentősen csökkenti a tűzveszélyt. Az elmúlt évtized, de legalábbis az elmúlt néhány év klímaváltozásának köszönhetően azonban kevesebb a hó és később is érkezik, mint korábban, így az erdő az ősz végéig, olykor még a tél elején is száraz, vagyis éghető marad. És ha le is esik a hó, egyre kevesebb van belőle a csúcsokon, és a magasabb hőmérséklet miatt egyre hamarabb el is olvad. Országosan 78 nappal sikerült kitolnunk az égési időszakot – és ezt főleg a klímaváltozásnak köszönhetjük. Coloradóban már nem ritkák az októberi, novemberi és a márciusi tüzek sem. A könyvemben arról a tűzről is írok, amely egész télen égett a Rocky Moun­tain National Parkban. Amikor végre megérkezett a hó decemberben, ahelyett, hogy kioltotta volna, csak beborította a tüzet, ami egész télen a hóréteg alatt parázslott, majd amikor a hó elolvadt, újra lángra kapott. Eljutottunk oda, hogy télen is égnek az erdőtüzek. Ilyesmi húsz évvel ezelőtt gyakorlatilag nem létezett. Ilyet Coloradóban is látni, Kaliforniában pedig egyenesen azt mondják a tűzoltók, hogy ma már nincs is külön szezonja az erdőtűznek, mert az egész év nonstop erdőtűzszezon. Egyetlen olyan hónap sincsen, amikor védve lennénk.

MN: Az idei amerikai erdőtüzek hány tűzoltóéletet követeltek?

MK: Ha csak az erdőtűzoltókat nézem, évente 10 és 35 között mozog az áldozatok száma. Tavaly 14-en vesztették életüket. Évente az Államokban összesen úgy 100 tűzoltó hal meg munka közben. Az épületek oltásának egészen más a természete, mint az erdőtűz elleni harcnak. Korábban nem is igen volt kapcsolat a két szakma között, de manapság egyre többször fordul elő, hogy az erdőtűz betör a városokba és városi tűzviharok alakulnak ki. Egyre gyakoribb, hogy a helyi tűzoltóság embereit erdőtűz-oltásra is kiképezik.

MN: Említi a könyvben, hogy az erdőtűz akár fegyver is lehet a terroristák kezében. Történt ilyen eset?

MK: Az ötlet nem új, már a 2. világháborúban alkalmazták. A japánok több ezer tűzballont vetettek be, ezekkel akarták az amerikai erdőket felgyújtani, de csak egy ilyen ballon okozott kárt. Miután földet ért, a közelben piknikezők ki akarták vonszolni az erdőből, hogy ne okozzon tüzet, de felrobbant és hatan meghaltak. Az elmúlt években megjelent a közbeszédben az „erdei dzsihád” fogalma, de nem hiszem, hogy történt volna olyan, terrorizmusgyanús eset, amely komolyabb károkat okozott volna. Ami persze nem azt jelenti, hogy esetleg ne próbálkoznának meg vele. De nem kell ideológiai alap a gyújtogatáshoz: lehet mögötte mentális betegség, pirománia vagy pusztán a szomszéd gyűlölete, sok minden, aminek semmi köze az ideológiákhoz. Láttunk már ilyen, nagyon is pusztító tüzeket. Ha nem tévedek, jelenleg az Államokban ketten is a kivégzésüket várják erdei gyújtogatás miatt.

Neked ajánljuk

Elveszve az éjszakában

  • Bacsadi Zsófia

Igen szerencsétlenül végződik egy kis színházi társulat éjszakája, amikor a takarítónő hamarabb hazamegy, és magával viszi az öltöző kulcsát.

Tuti Tati

Hatalmas a tülekedés Wes Anderson új filmjében, a korábbiaknál is nagyobb, pedig már A Grand Budapest Hotelben is annyi volt a sztár, a szín, a szimmetria – ó, az a híres andersoni szimmetria és keretezés! –, hogy alig látszott ki a sztori.

Elég ez?

  • Puskás Panni

A Kabarét az 1976-os magyar bemutatója (Ódry Színpad) óta közel negyvenszer mutatták be a hazai színházak. És vannak rendezők, ilyen az ősbemutatót jegyző Szinetár Miklós, de Alföldi Róbert és Bozsik Yvette is, akiket az anyag nem hagy nyugodni, és többször is színpadra állítják.

Újrarendezés

  • Erdei Krisztina

Az idei Fotóhónapról néhány hete még alig volt elérhető információ. A kivételt épp a ki­emelt eseményről, a kanadai Margaret Watkins kiállításáról szóló hír jelentette.

Hamis minden ízében

  • A szerk.

Október 23-án elfogtunk egy marslakót, körbeálltuk, és megkérdeztük tőle, mi jó honfiak: no, szemüveges barátunk (kicsinyded, szemüveges ürge volt, mondhatni nyüzüge), mit ünneplünk mi itt ma ilyen nagy sokadalomban?

0:1

  • A szerk.

Múlt pénteken a Kúria elkaszálta a kormány legújabb propagandamutatványának, a „gyermekvédelmi népszavazásnak” az egyik kérdését, azt, amelyik arról kérdezte volna az ország polgárait, támogatják-e, hogy „kiskorú gyermekek számára is elérhetőek legyenek nem­átalakító kezelések”.

Sokan, mégis kevesen

  • Lannert Judit

A két pedagógus-szakszervezet négy pontban foglalta össze a napokban legfőbb követeléseit, ezek közt szerepel a pedagógusok bérének emelése és a munkaterheinek csökkentése is.

Postatiszta nemzeti vagyon

Pár hete derült ki, hogy az állam 42 milliárd forintért vette át a Bélyegmúzeumot a Magyar Postától. Arról nem esett szó, hogy miért ennyiért és miért most, de arról sem, hogy a valóságban mi is az a Bélyegmúzeum, és milyen értéket képvisel.

„Az államnak van életvédelmi kötelezettsége”

  • Bányai György
Vajon bíróság elé citálható-e az állam akkor, ha nem tesz semmit a járvány megfékezése érdekében? Vagy ha épp túlzott agilisságával, lezárásaival és tiltásaival okoz elkerülhető károkat? És ki lehet a felperes? Maga az állampolgár? Vagy egy másik állam?

Lépegetve, lopakodva

  • Molnár Róbert

Szlovákia csendben elviselte, hogy hosszú éveken át támogatások érkezzenek Magyarországról az országba különféle csatornákon, ám a magyar állam nagyszabású termőföldvásárlási terveit már nem hagyták szó nélkül.

„Véletlenül rátalálnak”

Operatőrből lett filmrendező, de amikor elhagyta Ceaușescu Romániáját, mindent újra kellett kezdenie. Ausztráliába települve oktatóként folytatta, most pedig új filmmel jelentkezett: az Éjjeli őrjáratot a héten mutatják be a mozik.