Séta

Facipők a Grabenen

Magyar zsidó kényszermunkások nyomában Bécsben

Lokál

A magyar holokauszt tragikus eseménysorának egyik jelentőségteljes epizódja volt, amikor 1944 nyarán és őszén 55 ezer magyar zsidót szállítottak Bécs környékére kényszermunkára. Az ő nyomaikat kerestük a császárvárosban, a Wiesenthal Intézet által meghirdetett nyilvános sétán.

Nevezik Bécset a zene fővárosának – Bee­thoven és Mozart, Schubert és Haydn, Mahler és Bruckner tették azzá. Nevezik a barokk fővárosának – Fischer von Erlach palotái, Donner szobrai, Maulbertsch festményei jellemzik igazán. De joggal nevezik a múzeumok fővárosának is – gazdag gyűjteményeiben királyi koronáktól lószerszámokig, a »willendorfi Vénusz«-tól modern művészeti alkotásokig, epheszoszi leletektől űrrakétákig, gótikus gyermekpáncéltól Alt-Wien porcelánokig felsorolhatatlanul sok látnivalót őriznek.

S a magyar turista lépten-nyomon a közös múlt emlékeire bukkan…” Olvashatjuk mindezt a Panoráma útikönyvsorozat Bécsről szóló, eredetileg 1978-ban megjelent kötetében.

Ám a közös múlt emlékei nem minden esetben kellemesek – inkább kínos és nyomasztó momentumok, amelyeket mind az osztrák, mind a magyar emlékezetkultúra kivetett magából. Egy ilyen momentum felgöngyölítésére tesz kísérletet a Wiener Wiesenthal Institut für Holocaust-Studien (VWI), Jüdische Sklaven in einer „judenreinen” Stadt(Zsidó rabszolgák egy „zsidómentes” városban)című projektjével. A nagyrészt Eleonore Lappin-Eppel és Szita Szabolcs korábbi kutatásain alapuló munka, amelynek kidolgozása Kovács Éva, Frojimovics Kinga és az intézetet vezető Béla Rásky nevéhez fűződik, egyfajta topografikus múltfeltárásként áll előttünk. A projekt honlapja (https://ungarische-zwangsarbeit-in-wien.at/)egy interaktív Bécs-térkép, amelyen az 1944–1945-ös történetet magyarázó szövegek, dokumentumok, a túlélők vallomásai és egyéb segédanyagok segítségével ismerheti meg az érdeklődő – igaz, egyelőre csak német nyelven.

 

Bécs zsidó lakosságának megsemmisítése rögtön az Anschluss után megindult. S bár az izraelita polgárok jelentős része el tudott menekülni, még így is 65 ezer bécsi zsidó esett a nácik áldozatául (amire Rachel Whiteread Névtelen könyvtárcímű műve is emlékeztet a Judenplatzon). Freud, Mahler és Schönberg városa 1944-re „zsidómentes” területnek számított, a hátramaradt, mindössze néhány ezer főnyi zsidóság elszigetelve élte mindennapjait. Az egyre nagyobb gondot okozó munkaerőhiány miatt azonban a város náci polgármestere, Hanns Blaschke dolgozókat kérelmezett a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) vezetőjétől, Ernst Kaltenbrunnertől, aki pedig az éppen Magyarországon tevékenykedő Adolf Eichmannhoz fordult – ezekben a hónapokban zajlott ugyanis a magyarországi zsidóság deportálása, elsősorban Auschwitzba. Az akkor éppen Kasztner Rezsővel tárgyaló Eichmann végül – többek között Kasztner közbenjárására – átirányított (nem mellesleg 100 dollár körüli fejpénzért) több tízezer, már a bevagonírozásra váró magyar zsidót. A főként a bajai, szolnoki, szegedi és debreceni gettókból begyűjtött embereket végül Auschwitz helyett Bécs felé indították el. Ahogyan azt Frojimovics és Kovács többek között az ÉS-ben is megírták(lásd: Holokauszt a császárvárosban,Élet és Irodalom, 2015. december 11.), 1944 nyarán és őszén nagyjából 55 ezer magyar zsidó érkezett a strasshofi elosztótáborba, Bécs mellé. Strasshof valóságos rabszolgapiacként működött a visszaemlékezések szerint, egész Alsó-Ausztria és azon belül Bécs vállalatai, gazdái és iparosai jártak oda ingyenmunkaerőt szerezni. A pontos adatokat – minthogy az SS megsemmisítette a dokumentumokat – nem tudni, de nagyjából 15 ezren kerültek Bécsbe; elegen ahhoz, hogy Eichmannék külön irodát nyissanak miattuk a Castellezgasséban, szintén a 2. kerületben.

Ez volt az a rövid és dicstelen időszak, amikor a bécsi zsidóság tulajdonképpen javarészt magyar vidéki zsidókból állt. Nagy részük iskolákban, munkásszállókon, átmeneti táborokban kapott helyet, rossz körülmények között, folyamatos éhezés és megaláztatás közepette, de itt még mindig elviselhetőbbek voltak a körülmények, mint a koncentrációs táborokban. De ez sem tartott sokáig, mert a front közeledtével sokakat aztán erőltetett menetben vittek tovább távoli, zsúfolt táborokba. A visszaemlékezésekből az is kiderül, hogy Bécsben a sok méltatlanság között emberi pillanatok is akadtak, a zsidóktól elszokott polgárok próbáltak élelemmel, ruhával, néhány jó szóval segíteni nekik, főleg a gyerekeknek. Merthogy a bécsi kényszermunkások jelentős részben – hiszen a munkaképes férfiak többségét a magyar hatóságok már korábban elvitték munkaszolgálatra – nők, gyerekek és idősek voltak. Sokan közülük bejártak a belvárosba dolgozni, villamoson is utaz­hattak, és a városi közkonyhától kaptak ellátmányt. Ma a turisták kedvelt utcája a Judengasse, akkoriban a Bécsi Zsidó Vének Tanácsa ott működő ruharaktára látta el a rongyos, tábori facipőt hordó magyarokat jobb öltözékkel. Nem messze onnan, a Ruprechtsplatzon állt Otto Kisler lakatosműhelye, ahol 1944-ben rövid ideig a battonyai Deutsch Rezső is kényszermunkásként dolgozott. Kisler számos magyar zsidót alkalmazott különböző üzemeiben, és emlékezetes, hogy a nála asztaloskodó zsidó gyerekeket egy alkalommal a Prater híres óriáskerekére is befizette. A háború után Kislert perbe fogták, és többek között a battonyai kényszermunkások vallomása miatt nem ítélték el végül.

A magyar zsidó kényszermunkások tehát egyszerre voltak jelen a belvárosban, és voltak láthatatlanok a bécsi polgárság számára. Észrevették őket ugyan, de tudták, hogy átmeneti jelenségről van szó. Sárga csillaggal megjelölt rongyos alakjuk fel-felbukkant a Burgtól Schönbrunnig mindenfelé, de ennek nem tulajdonított a helyi lakosság különösebb jelentőséget. Ahol ma szelfibottal hadonászó turisták vonulnak nagy csapatokban, a Stephansplatzon, oda jártak patikába – a ma is működő Alte Feldapotheke volt az egyik gyógyszerforrás a számukra. A séta, amit a nyomukban bejárunk, egyszerre hátborzongató és észrevehetetlen – mindenhol megfordultak, és gyakorlatilag semmi sem emlékeztet hajdani jelenlétükre. Csak elszórt apróságok, néhány gyógyszerrecept, ételszámla, munkalap maradt fenn utánuk, ám a kutatók képesek voltak ezekből is viszonylag pontosan rekonstruálni és térképre helyezni a mozgásterüket. A séta az egykori zsidó kórház és a zsidó gyermekkórház érintésével a Duna-csatorna túloldalán ér véget, azon a részen, ahol a mai bécsi zsidó közösség újra élénk életet él.

Az 1978-as Bécs-útikönyv szerzője, Ember Mária arról a lehetséges sétáról, amely a városba hurcolt kényszermunkások nyomait kutatná, nem tesz említést. Annak ellenére, illetve talán éppen azért, mert 1944-ben ő maga is a császárvárosban dolgoztatott magyar zsidó gyerekek egyike volt.

 

Séta Bécs 1. és 2. kerületében az 1944-ben Bécsbe hurcolt magyar zsidók emlékére, szeptember 25.

Neked ajánljuk