„A munkások lakásviszonyai a legszerencsésebben azok nagy részének Budapest külső perifériáira való kitelepitésével és ott legalább tulnyomó részben pavillonszerü munkásházak létesitésével lennének rendezhetők” – olvasható a Budapesti székesfővárosban a környékén állami költségen létesitendő munkásházakról című 1908-as törvény indoklásában. E törvény részletezi azt is, hogy a cél érdekében az állam milyen földterületeket vásárolt meg. Ezek közé tartoztak „néhai Sárkány József örököseinek a Kispest község határában fekvő s mintegy 472 000 négyszögölnyi kiterjedésü ingatlanai” is, amiért a kincstár 3 millió koronát fizetett, további 12 milliót pedig munkáslakások építésére különítettek el.
A hivatalosan Kispesti Állami Munkástelepnek nevezett lakótelep építése már a törvény kihirdetésének évében elkezdődött, egy évvel később átadták az első házakat is. A területet már ekkor is mindenki csak Wekerletelepként emlegette Wekerle Sándor után, aki miniszterelnökként állt a kezdeményezés mögött.
A Wekerle már az 1. világháború kitörése előtt a munkáslakótelepek etalonjává vált, amelyet később nemhogy túlszárnyalni, de megismételni sem tudtak. Mindez annak volt köszönhető, hogy nem csak „lakóhelyeket” építettek. Az előrelátó és lelkiismeretes tervezői munkának köszönhetően az utcák térszerkezetét tudatosan alakították ki, és odafigyeltek a „zöldövezeti jellegre” is: 1912-ig 70 ezer fát ültettek. A telep kapcsán a leggyakrabban Kós Károly neve kerül elő, de ő csak két nagyobb épületet tervezett, illetve a főtér építési munkálatait irányította. Az építkezés felelőse Győri Ottmár mérnök volt, az ő vezetésével negyven különféle, sajátos stílusú típusházat építettek. Minden lakáshoz kertrész is tartozott, a lakások mérete 48 négyzetméter volt, az átlagos pesti munkáslakások területének majd’ a duplája.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
