Budapest és a tornyok

Nem ilyennek álmodtuk

Lokál

A Kopaszi-gátnál épülő, 120 méter magas, 28 emeletes Mol-toronyház nyomán – bár ez az építkezést már nem befolyásolja – újra fellángolt a teoretikus vita: kell-e felhőkarcoló Budapestre. A főváros sziluettjébe hasító tornyok és toronyházak vágya korábban sem csak a mohó ingatlanberuházók ideája volt, mégsem véletlen, hogy a számos terv közül alig valósult meg valami.

Míg a 20. század első felében, Amerikában a magas telekárak miatt építettek felhőkarcolókat, Európában egészen másféle hatalom álmodott tornyokat magának. Hitler, Sztálin és Mussolini egyaránt rajongott az építészetért, és nem habozott teljes városrészeket eltüntetni a diadalmas építészeti parádé érdekében. Mussolini 450 méteres toronyházat terveztetett, Hitler képzelt „világfővárosának”, Germániának legparádésabb épülete, a Dicsőség Csarnoka pedig 320 méteres magasságával csak azért nem tűnt volna toronyszerűnek, mert kupolája 315×315 méteres alapokon nyugodott – Hitler saját kezű skiccei nyomán. Sztálin egy felrobbantott templom helyén kezdte építtetni Moszkvában a „nép” gazdasági és politikai nagyságát szimbolizáló Szovjetek Palotáját, amelynek nemzetközi tervpályázatán Le Corbusier, Gropius és Eric Mendelsohn is elindult. A 426 méteresre tervezett, lépcsőzetesen karcsúsodó torony csak az alapozásig jutott el, a háborúban a vasállványzatot beolvasztották, a visszamaradt gödörben Hruscsov idején uszoda létesült, amit a peresztrojka alatt megszüntettek, majd később visszaépítették a helyén valaha állt templomot.

Kis ország, nagy álmok

A reprezentációs igény a magyar politikában sohasem számított hiánycikknek, a Trianon okozta sokkra például az állami vezetés különösen látványos és teátrális gesztusokkal is igyekezett reagálni. Noha toronyházra sem kereslet, sem pénz nem volt, ráadásul a korabeli szabályozás 25 méterben maximálta a párkánymagasságot, Pecz Samu 75 méteres tornya a budai Várban mégis megépült, sőt épp most igyekeznek újra felhúzni, merthogy a második világháború után lebontották. (Lásd: Majd kipanamázzuk, Magyar Narancs, 2021. január 6.; és Turán nevében, Magyar Narancs, 2021. január 13.)

De készült felhőkarcolóterv az Orczy-ház és a Rókus-kórház (Gregersen Hugó, 1928 és 1929) vagy a Gerbeaud-tömb (Árkay Bertalan, 1929) helyére, bár ezek elbontásának ötlete valójában fel sem merült. Ezzel szemben jelentős és máig megoldatlan városszerkezeti probléma megoldását célozták az Erzsébet tér és a Károly körút rendezésére kiírt pályázatok, amelyek az új Városháza, illetve az ugyancsak meg nem épült Erzsébet sugárút torkolatának (mai Madách tér) megoldására is javaslatokat kértek. A két háború között elképzelt 12–34 emeletes felhőkarcolók karaktere többnyire az amerikai, historizáló mintát követte, de felbukkantak nagyon korszerű, a modern építészet nyelvén beszélő homlokzatok is. A zsűrik viszont többnyire a finoman archaizáló terveket díjazták.

Még a kifejezetten reprezentatív céllal a Duna-partra tervezett „magyaros”, turáni motívumokkal díszített pártázattal koronázott, 130 méter magas Magyar Történelem Tornya (Kismarty Lechner Jenő, 1930) is hordozott hasznos urbanisztikai funkciót: a két oldalról hozzákapcsolt, 530 méter hosszú házsor rendezte volna a Belgrád rakpart máig kaotikus képét. Dél-Budán, a jelenlegi Infopark területére 1928–1929-ben a tudományos intézményeket, nemzeti stadiont, szórakozónegyedet, diákszállót, és az anyagi hátteret biztosító bérházcsoportot magában foglaló „fiatalok városa” megépítését javasolta Pogány Móric, aki a terület centrumában 58 méter magas, sokszögű toronnyal szimbolizálta volna a „tudomány óriás szervezetét”.

Különösen érdekes az 1919-es szerepvállalása miatt Olaszországba emigrált Vágó József munkássága. Vágó szociálisan érzékeny, progresszív építész volt, külföldi tapasztalatai pedig továbbcsiszolták urbanisztikai elképzeléseit: 1936-ban a Budapest művészi újjáépítése című könyvében 45 tablón mutatta be, hogyan alakítaná át a főváros már említett urbanisztikai gócpontjait. Lényegében átrendezte Budapestet, utakat nyitott, és a modern építészet alkotásaival, köztük magasházakkal népesítette be a magyar fővárost. Víziója mai szemmel nyilván meghökkentő, akkor viszont rendkívül korszerű gondolkodást tükrözött, s ezért különösen fájó, hogy most épp azt az épületét, a testvérével közösen tervezett Városligeti Színházat készülnek visszaépíteni, amely e páratlan életmű nem különösebben jellemző darabja.

A felsorolásból egyértelműen kiderül, hogy azok a problémák – a rakpartok, a belváros centruma, Dél-Buda, a Nyugati pályaudvar környéke stb. –, amelyekre a kor tervezői a progresszív divatnak megfelelően a tornyot tartották gyógyírnak, máig élnek, nem utolsósorban azért, mert olyan erőteljes átalakításokra lett volna szükség, amelyhez nem csak a pénz, de a bátorság is hiányzott. A 20. század első felének hazai felhőkarcolótervei szolid, 60–100 méteres magasságukkal és életszerű funkciójukkal nem voltak a kor mércéjével mérve különösebben extrémek, hivalkodók, de így sem jutottak az ötletnél tovább. A levéltári torony mellett a háború előtti korszak egyetlen magasháza az Országos Társadalombiztosító Intézet épülete volt, mely Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján 1912–1913-ban nyílt meg, majd 1929-es bővítésekor építették hozzá a tulipános pártázattal díszített, 73 méter magas, 18 emeletes tornyot. Mivel a szerkezet bauxitbetonból épült, 1969-ben a torony felső, pártázatos részét elbontották, ám az épület így is tekintélyt parancsolóan magasodik ki a környező városi textúrából.

 
A Fiumei úti tornyot 1969-ben bontották le
Fotó: korabeli képeslap

Magasabbra a tetőt!

A Horthy-korszak városrendezési ideáiról többnyire elmondható, hogy valós urbanisztikai problémákra keresték a megoldást, ám nemcsak az építészek álmodtak ekkoriban: egy 1988-ban Németországban előkerült irat szerint Szálasi a Budaörs fölötti Csíki-hegyekben építtette volna meg a hungarista birodalmi központját, a Hungária Akadémiát, amelyhez egy 250 méter magas tornyot is álmodott.

1945 után, Budapest újjáépítésekor kényszerű lehetőség nyílt (volna) a progresszív urbanisztikai elképzelések előtt. Már 1945-ben kiírták a Nagy-Budapest újjáépítése című ötletpályázatot. A 87 pályázó szinte mindegyike amerikai léptékben kívánta újjáformálni az „egészségtelen, túlzsúfolt és élhetetlen” fővárost. Az egyik első helyezett, Acsay László és Masirevich György terve a maga 98 darab 10–20 emeletes magasházával és nyolcsávos autópályájával inkább egy amerikai nagyváros, mint egy hagyományos európai főváros vízióját vázolta fel. A másik nyertes, Münnich Aladár a városszerkezetet részben megtartva egy „középkör­utat” képzelt el, magasházakkal szegélyezve. A város újjáépítésének lázában sorra előjöttek a harmincas évek futurista urbanisztikai elképzelései, de miután 1945 végére kiderült, hogy a korábban becsült 50 százaléknál sokkal kevesebb, mindössze 5 százaléka semmisült meg a fővárosi épületeknek, a radikális városépítés lekerült a napirendről. A belváros szerkezete változatlan maradt, majd Rákosi hatalomra jutásával természetesen előkerült a szovjet mintájú felhőkarcoló ideája is, csakhogy a pesti rakpartra képzelt sztálinbarokk tobzódásra egyszerűen nem volt pénz. 1956 után, a konszolidáció moderált viszonyai között jelentősebb és/vagy reprezentatív torony építése nem volt prioritás, ami épült, elszigetelt maradt.

A tornyok története rávilágít a magasházépítés lényegi problémájára: a klasszikus városi struktúrától idegen elem elhelyezése mélyreható városszerkezeti beavatkozásokat feltételez. Az európai történelmi városokban kétféle megoldás jellemző: vagy egy kiemelt ponton emelnek ikonikus tornyot, példa erre London és Barcelona, vagy a történeti városmagon kívül, egy helyre telepítve jelennek meg felhőkarcoló-negyedek, mint Rómában, Bécsben, Frankfurtban vagy Párizsban. Míg a 20. század felhőkarcolói együtt adnak új esztétikai minőséget és rajzolják újra a városképet, az ezredforduló utáni toronycsodák szinte mindegyike individuális ikonként reprezentálja építtetője gazdasági hatalmát. Valójában csak a mintául szolgáló Manhattan, Tokió vagy Hongkong tekinthető észszerű felhőkarcoló-projektnek, ahol a helyszűke miatt indokolt volt magassági irányban terjeszkedni. Az új kelet-ázsiai, illetve közel-keleti nagyvárosok esetében nagyon erősen érvényesül a „Bábel tornya effektus”: a szimbolikus erőfitogtatás.

 
Messzebbről nagyobbnak tűnik az épülő torony
Fotó: Legát Tibor

Kellett ez nekünk?

A rendszerváltás utáni évtizedekben újra felbukkant a toronyházprobléma, és hosszú vitákat generált a szakmában és a közvéleményben egyaránt. Zaha Hadid Szervita térre tervezett tornyát talán sajnálhatjuk, egy felkiáltójel Budapest ezen pontján elképzelhető lett volna. A Szervita térinél életképesebb volt a Csepel-sziget északi csücskére szánt toronyházegyüttes ötlete, itt még a talajviszonyok is kedvezőek, ám ezt elsöpörte az egyre aggasztóbbá váló diákváros/kínai egyetem projekt.

Tény, hogy funkcionális szempontból nincs szükség arra, hogy Budapesten felhőkarcoló épüljön. A jelenlegi törvényi szabályozás alapján a főváros jogköre, hogy a magasházakról döntsön; övezeteket jelöl ki a város területén, ahol 30, 45, 65, illetve 95 méteres magassági korlát van érvényben. Utóbbiba tartozik például az Árpád híd környéke, ahol a legutóbbi hírek szerint visszavonták a Bánáti + Hartvig Építész Iroda 23 emeletes csavart tornyának, a GTC Magyarország irodaházának építési engedélyét. Az új tervek alacsonyabb és sajnos unalmasabb beépítést helyeznek kilátásba. Pedig a környék a nemrég átadott 65 méteres Agora Tower épületével jó helyszín lehetne arra, hogy ezt a trendet folytatva legalább a látvány szintjén kontextusba kerüljenek az efféle épületek. Szintén magasházak együttesét tervezik az Újpesti-öbölnél, de a Marina City 65 méteres házainak felépítését még engedélyeztetniük kell a befektetőknek, a Futureálnak és a Cordiának.

A Kopaszi-gát mellett felfelé kúszó 120 méteres Mol-torony minden eddigi szabályt felrúg, megvalósulását egyedi kormánydöntésnek köszönheti, és tankönyvi példája a toronyházak körüli összes ellentmondásnak. Hogy kifizetődő-e, az legyen a befektető gondja, de az már mindannyiunké, hogy míg a Kopaszi-gát rendezésének első lépésében sikerült megőrizni a vízparti környezet léptékét, a most épülő tömbházas lakó- és irodanegyed az egy szem felhőkarcolóval végleg átformálja a területet. A Budai-hegyekből nézve is kilóg a Gellért-hegy mögül, ráadásul a közvetlen környezetéhez sincs köze. Még ikonikusnak sem mondható: egy csizma alakú épület, amely az áthágott magassági korlát ellenére is aránytalanul zömök. Nem véletlenül kardoskodott a kerület akkori főépítésze, Takács Viktor a mostaninál is magasabb torony mellett, esztétikai alapon teljesen igaza volt. De a világhírű tervező, a Foster + Partners iroda sem fogja ezt a „kiscsizmát” letenni az asztalra referenciaként. Mi sem ilyennek álmodtuk Budapest első felhőkarcolóját.

Erő Zoltán, Budapest főépítésze a főváros és a magasházak viszonyáról

Budapesten az 1960-as években is volt olyan városépítészeti törekvés, amely a „kívánatos” magasházakat preferálta. Ennek az eredménye a Szép utcai ház, a Budapest szálló, az Alagút utcai magasház, de tervbe volt véve ilyen a Déli pályaudvarnál is. Ezek a kezdeményezések elszigeteltek maradtak, nem épültek be a városképbe. Később épült az Árpád hídnál és a Nagyvárad téren toronyház, a Schönherz-kollégium, és külön gondolatmenet eredményeképp születtek a hegyvidéki magasházcsoportok: a Budakeszi úton, a Törökvész úton, az Istenhegyi úton, a Fodor utcában. A kelenföldi vagy újpalotai lakótelep magasházai voltaképpen az együttesek esztétikai kompozíciójából fakadtak.

1990-ben a Hungária körúton épülhetett volna egy magasházas gyűrű, amely egységes kompozíciós elem lehetett volna. Azóta viszont beépültek a telkek. Schneller István akkori főépítész a 2000-es években határozott álláspontot alakított ki a magasházak ügyében: a Nagykörúton belül 30 méter, azon túl 55 méter a maximális magasság, magasház pedig csak a Hungária körúti gyűrűn kívüli területen épülhet. A közelmúlt példái alapján nem tartom sikeres urbanisztikai megoldásnak a magasházak építését, de számos egyedi kérelem érkezik a fővároshoz. A projektek közös jellemzője, hogy helyi kezdeményezésből születnek, és mellőzik azt a városi léptékű gondolkodást, amelyet még az 1920-as évek modernista víziói is magukévá tettek. A fejlesztők által preferált 65 méteres, 20 szintes házak meg fognak jelenni itt is, ott is, mert a településszerkezeti tervben szerepelnek. A jelenlegi, épp változóban lévő jogszabályok szerint ez a kérdés a főváros hatásköre, bízom benne, hogy így is marad.

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben az NKA támogatásával jött létre.

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.