Lokál

Hiába pörögnek úgy a Kartell számai, mint mostanában a gázórák, az autópályát elhagyva hangulatosabb lenne Víg Mihály- filmzenéket vagy Joy Divisiont hallgatnunk. A ködlepte, nyálkás út mentén piszkosfehér hófoltok, a falvakban párás ablakú egyenházak, bezárt kocsmák. Változatosságot csak a keresztbe szaladó rókák, patkányok és egy teljesen feketébe öltözött, isten tudja honnan érkező és hová tartó gyalogos jelent.

Az év autója a szokásos "év autója"-választáson a Peugeot 307-es lett, az Alfa 147

Az irodalmi kritika, amely kezdetben szintén ott bambult a családi mosolyalbumot nézegetve: "lám, olvas a gyermek", az ördögi példányszám hatására pontosan utánanézett, mit is. Az első recenziók összességében jó meseregénynek ítélték a könyvet. A későbbiek azonban feltárták, hogy az írónő jól ismert és bevált motívumokat használ fel, lop, nincs szó valódi jellemábrázolásról, stílusa helyenként nehézkes, csapongó. A sikerének receptje könnyen elsajátítható.

"Bezzeg, amikor Kuczora bácsi kenderkócból szakállt ragasztott, és felvette apu kifordított, báránybélésű >>Beszkárttők fatalpú filccsizmáját, azok voltak a szép idők, a rossz gyerek krumplit kapott hagymával, a jó pedig Konzum szaloncukrot" - mondogatta anyukám. És én is emlékszem, micsoda idők voltak, amikor a csapatvezetőnk piros palástot öltött, felolvasta a szorgalmas és jó magaviseletű tanulók névsorát, s ha krepp pásztorbotjával kettőt koppintott, az osztály rázendített a Télapó itt vanra. Nyomában vékony vattabolyhok jártak.

Aztán kaptunk "világútlevelet", és volt néhány szép évünk, amikor szabadon ki-be mászkálhattunk. S bár nem titkolom, a szülőktől tanult reflexek máig fékezésre késztetnek a bel-európai határátkelőkön, hátha elém ugrik egy olasz, és kéri az irataimat, néhány röpke évig nem rettegtem az osztrák-magyar határ átlépésekor, és Ausztriába érve sem dúdoltam az amerikai himnuszt. De az csak szeptember 11-e óta van, hogy azt sziszegem a fogaim között, hogy "szemétség".

Tekintve, hogy felmérések szerint van, aki csak azokat a betűket olvassa, a szórólapnak lehetne kulturális küldetése, állhatna rajta legalább egy Mária-kép vagy a magyarok legszebb cselekedeteinek ikonográfiája. Hogy mégis csak hirdetést tartalmaz, tehát valamit eladásra kínál, mindent elárul a korról. Ehhez képest érthetetlen, hogy az utas, aki tolakszik a Metró újságért, birokra kel a metrókocsikban a barkácsbolt szalagfűrészeit ismertető reklámanyag utolsó példányaiért, a szórólaposztó mellett elnéz, és ha mégis elvesz tőle egyet, rögtön azt hiszi, hogy a birtokába került példánnyal automatikusan megváltott három üdvözlégyet.

mint annyi más terméknél, rábízzuk magunkat a márkára, és csak védjegyek között válogatunk. Az utóbbi szentségében különösen bízva.

Persze szó sincs lesajnálásról. A Budapesti Autószalon viszonylag fiatal rendezvény, a magyar piac kicsi, a közönség többnyire szegény, tehát csupa olyan dologgal kellett szembesülniük a rendezőknek, ami eleve behatárolja a lehetőségeket. Hiába emlegetünk gazdasági felemelkedést, hiába vásárolunk több új autót, messze vagyunk attól, hogy - mondjuk a frankfurti szalonhoz hasonlóan - nálunk is térdencsúszva könyörögjön bebocsátásért az autósvilág krémje.

akik apró, elfojtott sikkantásokkal gusztálják a szalvétakínálatot, miközben aprósüteményeket majszolnak.

Magyar Narancs: Könnyebb leülni a miniszterelnökkel egy beszélgetésre, mint veled.

a tengersok népet. Nem vagyok ezzel egyedül, mások is várnak ugyanarra a székre.

Ha arra gondolsz, milyen jó is volna egy esti mulatságra úgy elmenni, hogy csupán gázálarcot, neccharisnyát és mondjuk egy tükrökkel kivarrt kínai alsónadrágot viselsz, miközben ritmusra csattogtatsz egy lovaglóostort, akkor felesleges tovább magyarázni, mi is valójában a fétis, mert helyben vagy. Ha mindezt azzal fokozod, hogy ilyen szerelésben egy budapesti nyilvános szórakozóhelyre nemhogy csont nélkül beengednek, hanem egyenesen elő is írják, sőt ezzel vívod ki a többiek rokonszenvét, akkor azonban lehetetlen helyzetbe kerültél, és a kör, akár egy minőségi bilincs, bezárult. Legalábbis mostanáig.

Míg a Buena Vista Social Clubnak csak az emlékét őrzi Havanna, a Tropicana Night kabaréban a mai napig zajlik az élet, és állandó fellépői között van Omara Portuondo is, immár ötvenöt éve. Nem szívesen beszélnék le arról bárkit, hogy odalátogasson, mindazonáltal jeleznem kell: Omarából ugyancsak komoly dózisra számíthatunk egy hozzánk közelebb eső Szigeten. A szomszédos Margitot már megjárta májusban a BVSC-keretben, "budára saját (és ugyancsak népes) kíséretében jön. Pillanatok kérdése már csak, de azért az elmúlt hetven évet sem hagynám szó nélkül.

Az óbudai sziget fölső csücskében, túl a civil szervezetek utcáján, a táncdalsátron és az üveghegyen, az Óperenciás tengeren innen és túlról érkező zenészekkel randevúzhatunk: magyarok, románok, arabok, zsidók, cigányok, szerbek, feketék, fehérek, sárgák és barnák, az egész világcsavargó vircsaft. Egy hét, mikor a kisebbség többségbe kerül, és ünnepel.