Csaknem egy hónap telt el azóta, hogy a rasszizmus, a mosópor és a kínai reklám egy mondatban borzolta a kedélyeket a hazai és nemzetközi online platformokon, egészen addig, amíg a sanghaji Leishang Cosmetics elnézést nem kért a közzétett rasszista videós tartalomért, és – a nyugati média fogyasztóinak túlérzékenységén sajnálkozva – törölte.
| ||
A szóban forgó képsorokon egy kínai lány és egy fekete srác közti mosókonyhai idillt láthatunk, ami a reklámozott termék felbukkanásával vesz drámai fordulatot: a lányt festékes pólóban megközelítő srác simogatás helyett mosókapszulát kap a szájába, ezután partnere a gép dobjába gyömöszöli, ahonnan a mosás lejártával egy tiszta, hófehér pólós kínai fiú mászik ki.
| ||
A Kínában élő expatközösséget kiszolgáló, angol nyelvű shangaiist.com hírportál szerint nem egyedi eset, hogy a bőrszín, avagy a faji megkülönböztetés kérdése a reklámokban kerül elő: erre a hivatkozott cikkükben egy kilenc évvel ezelőtti, Olaszországban bemutatott kisfilm példáját hozzák: az idén májusban napvilágra került változathoz kísértetiesen hasonló képsorokon rendhagyó módon reklámozták a színeket: egy fehér srácot tettek a gépbe, majd a program végeztével egy színes bőrű ugrott ki belőle.
| ||
Egy olyan videó is kering a neten, amelyben sanghaji vloggerek helyzetgyakorlatokkal és amatőr színészekkel mutatják be, hogy milyen érzés lehet Kínában feketének lenni. Az anyagban szó van többek között az abszurd és groteszk munkaerő-piaci helyzetről, amelynek sajátja, hogy az anyanyelvi (és az angoltanári álláshoz túlképzett) afro-amerikai nem rúghat labdába egy fehér bőrű, képzetlen és tapasztalatlan pályázóval szemben, mert az iskola és a szülő – a világosabb bőrszíne miatt – az utóbbit akarja a tanteremben látni a gyerekekkel. Szó van benne persze arról is, hogy a helyiek szerint a rasszizmus nyugati jelenség, ami Kínában nem létezik. Ez azért nagyon érdekes, mert én is sokszor idézem a Miért utáljuk…? sorozat kínaiakról szóló szerzőjét, J.C. Yangot, aki arról, hogy hogyan látnak másokat, a következőket írta 1995-ben: „a kínaiak nem ismerik az idegengyűlöletet. Olyannyira nem törődnek másokkal, hogy percnyi fáradságot sem pazarolnak holmi gyűlölködésre.”
Ugyanitt írta azt is, hogy „egy ideig, ugyancsak stratégiai okokból, Fekete-Afrikát is patronálták, de e barátság mögött semmiféle meggyőződés sincs. Ha pedig valakit utálni kell, akkor azok a japánok a világháborús megszállás miatt…” Elképzelhető, hogy Yang ma már egészen mást írna az idegengyűlöletről.
Én magam is tanúja voltam olyan esetnek a kínai főváros egyes szórakozóhelyein, amikor a biztonsági őrök egy feketékből álló társaságot gond nélkül kiállítottak a sorból „telt ház van” kifogással, majd a szemük láttára, kaján vigyorral az arcukon tessékelték be az utánuk következő ötven embert.
A groteszk ebben az, hogy ugyanebben a városban (Sanghajban pedig talán még inkább) az afro-amerikai rappereket megszégyenítő módon adnak telt házas koncerteket a hiphop műfaját magukénak érző kínai előadók, akik készakarva majmolják tengerentúli kollégáikat, és óriási igény van rájuk.
A kettős mércének még ennél is ikonikusabb példája a Kínában tomboló kosárlabda-őrület, különös tekintettel az egyik játékosra, a Pekingben saját szobrot és múzeumot is magáénak tudó Stephon Marburyre, aki az NBA-t cserélte a Kínai Kosárlabadaszövetség színeire (a CBA-re) és úgy tűnik, hogy óriási társadalmi megbecsültségre tett szert vele.
A fentiek tükrében elismerem, hogy a világon mindenhol nehéz együtt élni az explicit rasszista megnyilvánulásokkal, engem mégis a videóról cikkező oldal bevezetője ütött igazán arcon, mert a szerző úgy fogalmaz, hogy a Kínában élő expatek számára bizonyára meglepő az ott tapasztalható rasszizmus vezérelte diszkrimináció, ami biztosan eltér attól, amit az olvasó a saját országában tapasztal. Pedig nem lehet azt mondani, hogy azért, mert nálunk nem készült belőle kapszulareklám, a jelenség Magyarországon nem létezik!
Őszintén elszomorít, hogy a hátrányos megkülönböztetés bizony mindenhol ott van: expressis verbis jelenik meg a mindennapokban, beszivárog a munkahelyekre, a lépcsőházakba, az éttermekbe, a pályaudvarokra, az iskolákba, az üzletekbe, a vasárnapi ebédekbe, az orvosi rendelőkbe, a teaházakba és az országházakba, mert mostanában úgy tűnik, hogy ha Magyarországon másmilyen színű, származású, vallású, szexualitású, hajléktalan, menekült vagy egyszerűen csak a szomszéd tehene vagy, akkor dögölj meg.
És ugyanúgy a megkülönböztetés lehet a gyökere azoknak a látensen (dehogyis látensen) diszkrimináló elismerő megjegyzéseknek is, mint amilyen az, hogy a Jóskának „fekete a bőre, de szeretik a munkatársai”, vagy a Gizi „nem magyar, mégis milyen jó munkaerő”!
Lefogadom, hogy a Kínában élő kolléga nem töltött el hosszabb időt nálunk; nem volt munkakereső, és nem állították ki a sorból a diszkó előtt, éppen ezért biztosan nem gondolta, hogy ízekre szedem majd az optimista megjegyzéséért. Én ugyanis – kétségkívül jóval kevésbé optimistán – a pekingi íróasztalt átmenetileg budapestire cseréltem, és úgy gondolom, hogy ha Magyarország az otthon, akkor a rasszizmus szülte diszkrimináció itt is ugyanolyan, mint ott, ahol az afroamerikaiak ellen mosóporral akarnak föllépni.
