Amit látunk, kevésbé oknyomozás vagy történelmi elemzés, mint inkább egy személyes és vállaltan elfogult tabló Brazília viszontagságos közelmúltjáról és fiatal, sérülékeny demokráciájáról. Costa rendkívül kényes egyensúlyt tart fenn, amikor saját és családja történetét egybefonja hazája történelmével; szülei a húsz évig fennálló katonai diktatúra ellen harcoltak és börtönbe is kerültek, míg nagyszülei a gazdagabb és fehérebb középosztály képviselőiként állami építkezésekből alapozták meg a családi vagyont.
Szülei kapcsolatain keresztül a rendező intim közelségbe tud férkőzni a brazil Munkáspárt ikonikus politikusaihoz, az országot első nőként vezető Dilma Rousseffhez és az egykori munkásvezér Luiz Inácio Lula da Silvához (akit a brazil polgárok csak Lulának becéznek). Costa szemében mindketten hősök; elfogultsága időnként elhomályosítja éleslátását, de másutt egészen kísértetiesen kidomborítja azt a tragikus és másutt is ismerős pályát, ahogy a forradalom hőseit lassan bekebelezi a fennálló intézményrendszer, a megalkuvás és a változásra mindig gyanakvással tekintő elit. Costa filmjéből nem derül ki, hogy Lula és Dilma mennyire voltak bűnösök a Brazília minden porcikáját mérgező korrupcióban, de világosan megértjük, hogyan szakadhat végzetesen két táborra az egykor a demokrácia közös eszméjéért küzdő lakosság, és hogyan emelhet hatalomba egy elvakult populistát.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
