Az utóbbi években valósággal reneszánszukat élik a posztmodern gyilkossági rejtélyek: a Tőrbe ejtve és folytatása Agatha Christie előtt tisztelegve fordítja ki a műfajt a sarkából; a Fehér lótuszban rendhagyó módon nem az a kérdés, ki ölt, hanem hogy ki halt meg; a Gyilkos a házban pedig popkulturális utalásokkal teli, öntudatos krimit kreál a „ki tette?” kérdésből. Ebbe a sorba áll be B.J. Novak Vengeance című filmje is, mely főleg az utóbb említett sorozattal mutat sok hasonlóságot: a főszereplőnek ebben is elsősorban az a célja, hogy egy remek podcastet készítsen, a gyilkossági ügy megoldása, vagy maga az áldozat személye csak másodlagos. A krimikben régóta ismert indíték, hogy a tettesek a hírnévért gyilkolnak. A közelmúltban viszont egyre többször bukkan fel ennek fonákja, az ismertségre hajtó, botcsinálta nyomozó alakja. Ezek a filmek és sorozatok jellemzően a közösségi médiával átitatott fogyasztói társadalmat kritizálják. A Vengeance-ben ez is benne van, de szerencsére ettől sokkal több is.
A sztori főhőse Ben, az újságíró, aki tipikus nagyvárosi ficsúr: képtelen bárkihez kötődni és randiappokon keresi a pillanatnyi kielégülést. Ha épp nem egy Tinderen megismert lány fűz, akkor hozzá hasonló barátjával lóg, akivel tipikus mélynek tűnő, ám valójában rettentően felszínes csevejt folytatnak az elidegenedésről, a kapcsolatok kiüresedéséről, vagy épp Amerika kettészakadt társadalmáról. Közben fel sem tűnik neki, hogy ennek nemcsak ő is része, de újságíróként egyenesen alakítója. Az a vágya, hogy sikeres podcaster legyen, jelenleg ugyanis épp az a menő, de ötlete sincs, miről készíthetne műsort.
Egy éjszaka telefonhívást kap: egyik futó kapcsolatának, Abilene-nek a bátyja ébreszti fel azzal, hogy a lány meghalt texasi szülővárosában. A jelek szerint családjának úgy adta elő, hogy Bennel komoly kapcsolatban állnak, ezért főhősünktől elvárják, hogy ott legyen a temetésen. A srác eleinte huzakodik, hiszen már nem is emlékszik Abilene-re, de enged a nyomásnak. A helyszínre érve Ty, a lány bátyja arra kéri, maradjon a temetés után is, és derítsék ki, hogyan halt meg a testvére, ő ugyanis nem hisz az orvosi jelentésnek, miszerint túladagolta magát. Bennek ekkor nagy ötlete támad: podcastet készít a „valódi Amerikáról”. Gondolata, miszerint ahhoz, hogy meglássuk az ország igazi állapotát, le kell menni vidékre, itthon sem számít ismeretlennek. Már előre összeállt az egész a fejében: az Isten háta mögötti, poros texasi városkában egy lány túllövi magát, ami az opioidkrízis idején nem is olyan ritka. A konteóhívő vidékiek viszont nem akarják elfogadni a valóságot, és inkább mindenféle gyilkosságról és mexikói drogbandákról képzelődnek. Hát van-e történet, amely jobban szemléltetné, milyen is napjainkban az Egyesült Államok? – gondolja. Aztán fejbe veri a realitás és elgáncsolják a saját előítéletei.
A vidéki amerikaiakat pejoratív módon szokás rednecknek nevezni, kezdetben pedig minden és mindenki ezt a képet igazolja: a legkisebb lány egyetlen célja, hogy híres legyen; a nagymama a régmúlt dicsőségén töpreng; mindenki fegyvertartáspárti és rodeókra jár, a város legnépszerűbb helye pedig a helyi gyorsétterem. Aztán amint főhősünk jobban megismeri Abilene családját, rájön, hogy a sztereotípiák mögött valódi, hús-vér emberek állnak: a kisebbik testvér fél a szellemektől, ezért képtelen magában aludni, a nagymama pedig többet tud Alamóról és az ország történelméről, mint a tanult, kozmopolita Ben. Sőt, még magáról a halottról is egyre több minden derül ki utólag, így főhősünk mintha lassan posztumusz beleszeretne. Akkor jut el a felismerés csúcsára, amikor meglátogatja azt az apró, eldugott stúdiót, ahol felvették Abilene énekhangját. Ben ide is azért érkezik, hogy viccet csináljon a helyből és vezetőjéből, aki hírnevet ígér a texasi bugrisoknak. Rá kell jönnie azonban, hogy a stúdióban valódi, értékteremtő munka folyik, hiszen sok helybéli fiatalnak valóban nincs más esélye a kitörésre, mint a zene. A stúdióvezetőt alakító Aston Kutcher pedig csak első látásra olyan, mint egy cowboy-paródia: tele van bölcsességgel és olyan bonmot-kal kommunikál, amelyek mélységéig Ben talán soha nem jutott még el. Szép lassan átértékeli előítéleteit, ezek fényében pedig a sztori középpontjában álló tragédiára is másként tekint.
A főszerepet alakító B.J. Novaknak ez a rendezői bemutatkozása, és a forgatókönyvet is ő jegyzi. Novak több könyvet írt már (van, ami magyarul is megjelent – kritikánk erről itt olvasható), standuposként is ismert, színészként pedig olyan rendezőkkel dolgozott már együtt, mint Quentin Tarantino, Judd Apatow vagy John Lee Hancock. Mégis legtöbben A hivatal amerikai változatának Ryan Howardjaként ismerik. A sorozat több részébe íróként és rendezőként is beszállt, így szerzett tapasztalatot, mielőtt belevágott saját szerelemgyerekébe. Azt azonban maga sem titkolja, hogy nemhogy direktorként, de még színészként sem érzi elég tapasztaltnak magát.
A Vengeance le sem tagadhatná, hogy első film: túl sok minden van belezsúfolva, mintha Novak minden gondolatát igyekezett volna másfél óra alatt eldarálni.
A forgatókönyv épp ezért elég egyenetlen, a végső dupla (tripla?) csattanó egy része jó előre sejthető. De egy idő után mintha a film maga mögött hagyná a krimiszálat, és átváltana egyfajta standupba, ahol a történet görgetése helyett inkább az a lényeg, hogy minél több emlékezetes párbeszédet kapjunk. Ezekből van is dögivel, de sikerült még épp határon belül maradni: nem érezzük öncélúnak – csak néha az elmésség vált át okoskodásba.
Mindezzel együtt Novak ügyesen lépked a neo-noir és a paródia vékony határmezsgyéjén: a gyilkos kiléte helyett már kezdetektől az a kérdés, történt-e egyáltalán gyilkosság. A főhőshöz hasonlóan pedig minket, nézőket is az orrunknál fogva vezet a film, hogy saját előítéleteink csapdájában beleesve üljünk fenékre. A forgatókönyv akkor van igazán elemében, mikor egyszerre csinál viccet a vidékieket és a nagyvárosiakat kísértő sztereotípiákból. Az egyik jelenetben például Ben Csehovot idéz a fegyverőrült texasiaknak, miszerint nem félnek-e, hogy ha folyamatosan fegyvert cipelnek magukkal, annak előbb-utóbb el kell sülnie. Erre beszélgetőtársa elkezdi sorolni a Csehov-műveket, melyekben egyáltalán nincsen puska – Ben pedig visszakozni kezd, miszerint ez csak egy elmélet, ő valójában nem ismeri Csehov drámáit. Ehhez hasonlóan árulkodó, ahogy Ben kifakad: „nem értem a fajtátokat”, mire az egyik felvilágosult helyi alak mikroagressziót kiált. „Akkor nem értem a déli gógyit” – helyesbít, de kiderül, hogy ez meg kulturális kisajátításnak számít. Mire összevesznek azon, hogy kulturális kisajátítással vádolni a másikat valójában maga is kulturális kisajátítás.
A Vengeance szórakoztatóan elmélkedik a világról, ahol az emberek egy része összeesküvés-elméletekbe és szélsőséges eszmékbe, a másik része pedig társadalmi címkézésekbe és felsőbbrendűségi tudatba menekül. Mindegyik egyszerűbb ugyanis, mint szembenézni saját előítéleteinkkel, és picit nyitottabbnak lenni a másik felé. A szembenállás következtében pedig szép lassan eltűnik maga az ember – ehhez pedig még gyilkosságra sincs szükség. A film szerint végső soron az előítéletek és sztereotípiák olyanok, mint a szellemek: csak a fejünkben léteznek, de mivel kollektívan tudunk róluk és tartunk tőlük, végül a tényleges hatással vannak az életünkre és viselkedésünkre. Így eljutunk abba a valóságba, amelynek lényegét Aston Kutcher bölcselkedő karaktere fogalmazta meg a legjobban: „Bármi jelenthet bármit. Vagyis semmi nem jelent semmit.”
