Most, amikor a rajongók olyan filmek rendezői változatait követelik, mint Az igazság ligája, vagy épp a Mrs. Doubtfire, az Orson Welles-kultusz pedig David Finchernek köszönhetően ismét a csúcson van, elérkezettnek tűnik az idő, hogy az öntörvényű rendezőzseni tragikus sorsú, második mozija, Az Ambersonok tündöklése és bukása (The Magnificent Ambersons, 1942) is megkapja végre a végtisztességet.
Nem számít ritka eljárásnak, hogy egy filmet a stúdió saját szájíze szerint csonkít meg, az Ambersonokat pedig az Erich von Stroheim-féle 1924-es némafilm, a Gyilkos arany (Greed) mellett a filmtörténet másik nagy, elveszett filmjeként szokták emlegetni: mindkét alkotás létezik, és bizonyos formában a mai napig nézhető, sőt, még vágott változatukban is a legnagyobbak közé sorolják őket, azonban valószínűleg soha nem láthatjuk már ezeket úgy, ahogy azt a rendezők eredetileg megálmodták.
Von Stroheim esetében ez egy több mint 7 órás némafilmet jelentene, az Ambersonok azonban egy normál hosszúságú családi filmdráma lenne, ami a szakértők szerint méltó párja lehetett volna Welles kultfilmjének, az Aranypolgárnak (Citizen Kane, 1941). Peter Bogdanovich rendező szerint például
„Sokkal jobb mozi lett volna az Aranypolgárnál – ha hagyják olyannak, amilyennek elkészült”.
Az Ambersonok tündöklése és bukása első verziója ugyanis 132 perc hosszúságú volt, és már csak egy kevés utómunka hiányzott a befejezéshez, amikor a stúdió mindent tönkretett. Bár Welles a korai, fiatal zseni-éra (a Világok harca legendás rádiójátéka és az Aranypolgár) után ezzel a filmmel vált volna érett alkotóvá, ehelyett ez film a rendező Waterlooja: néhány kivételtől eltekintve ezután nem dolgozott a mainstream moziiparban, későbbi filmjeinek megvalósításával állandóan gondjai akadtak, és végképp ráégett a „problémás” jelző.
A film egy déli kisvárosban élő családot mutat be, amely a családfő halála után képtelen megbirkózni a társadalmi-gazdasági változásokkal és a régi világ eltűnésével. Welles először Mercury Theatre nevű társulatával, rádiójátékként dolgozta fel Booth Tarkington - magyarul meg nem jelent - Pulitzer-díjas regényét, majd amikor a Világok harca botrányos rádiófeldolgozása sztárrá tette, hamar a filmipar új, nagymenő ígéretévé vált: meseszerű ajánlatot kapott az RKO stúdiótól, eszerint 300-500 ezer dolláros költségvetéssel két filmet is készíthetett, ráadásul mindkettőt saját forgatókönyvből, úgy, hogy még a főszerepet is ő játszhatta.
Robert Wise, az Ambersonok vágója, később a West Side Story és A muzsika hangja Oscar-díjas rendezője szerint a kortársak meglehetős ellenszenvvel fogadták, ahogy Welles bevonult Hollywoodba, mondván „itt ez a fiatal zseni, aki New Yorkból érkezve megmutatja, hogyan kell filmet készíteni”.
Az Aranypolgárt a kritikusok ugyan jól fogadták, de Wise emlékei szerint az 1942-es Oscar-díjátadón minden alkalommal hallani lehetett, ahogy a szakma fújolni kezd a film címe hallatán (a filmet 10 kategóriában is jelölték, de csak egy kategóriában nyert, Wellest és Herman J. Mankiewiczet díjazták a legjobb eredeti forgatókönyvért).
Welles kísérletezgetései és az Aranypolgár technikai újításai miatt jelentősen túllépte a filmre szánt költségvetést, a film pedig a kasszáknál sem lett siker, a rendező pedig kezdett kicsúszni az RKO-val kötött szerződésében foglalt időből is. Rengeteg időt elpazarolt azzal, hogy Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényét próbálta filmre vinni (amely végül Francis Ford Coppola Apokalipszis mostjának alapját is adta), így mire elérkezett az Ambersonok forgatása, Wellesnek már nem nagyon maradt mozgástere, ráadásul a stúdió türelme is elfogyott: új szerződést írattak alá vele, amelyben elvették tőle a végső vágás jogát.
A teljes változat az első próbavetítésen vegyes fogadtatásban részesült – a 125 értékelőkártyából 72 borzalmasnak festette le a mozit, a Vanity Fair cikke szerint ehhez az is hozzájárult, hogy a közönség főleg szórakozásra vágyó fiatalokból állt, akik a The Fleet’s In című könnyed romantikus musicalt érkeztek megnézni, ezen felül vetítették le nekik Welles drámáját.
Robert Wise vágó ezután hét perccel megrövidítette a filmet, de ez a verzió sem hozott jobb eredményt a tesztvetítésen. Az RKO végül kivágott további 40 percet és új befejezést is forgattatott hozzá, és bár a happy end megfelelt az alapanyagul szolgáló könyvnek, ellentmondott a mozi elégikus hangulatának. Szintén eltűnt a virtuóz kameramunkával megkomponált báljelenet, amely az első, nyers változat vetítésekor a stúdió fejeseit is lenyűgözte.
A rendező ekkor már nemigen tehetett semmit, ugyanis már Brazíliában forgatta az It’s All True című, végül befejezetlenül maradt filmjét.
„Tönkretették az Ambersonokat és a film tönkretett engem”
– jegyezte meg Welles keserűen.
A film végül nem meglepő módon megbukott a mozikban, ő pedig érthetően nehezen emésztette meg a kudarcot. A 60-as években újra akarta forgatni a befejezést az akkor még élő szereplőkkel, ám nem tudta megszerezni a jogokat. Henry Jaglom, az egyik közeli barátja szerint Welles még élete utolsó éveiben is gyakran mondogatta, hogy bármi rossz történt vele, mindenért az Ambersonokkal történteket okolta.
A filmet parancsra megcsonkító Wise azonban nem érzi felelősnek magát: „Tudtam, hogy van egy betegségben szenvedő filmünk, amelynek doktorra volt szüksége” – nyilatkozta, de azt azért elismerte, hogy az első, 132 perces változat klasszisokkal jobb volt, mint a végső, egyszerűen csak rossz korban, rosszkor készült. Welles azonban soha nem bocsátotta meg neki, hogy részt vett a film tönkretételében.
A visszaemlékezések szerint Wellest évtizedekkel később is kiborította a film. Peter Bogdanovich elmondása szerint egyszer, amikor látogatóban volt a rendezőnél, az egyik tévéadón épp az Ambersonok ment, de Welles egy pillanat alatt tovább kapcsolt, hiába könyörgött neki akkori barátnője, Oja Kodar horvát színésznő is, hogy nézzenek bele. Welles ekkor dühösen kisétált a szobából, faképnél hagyva vacsoravendégeit, majd a hátuk mögül kukucskált a képernyőre. Végül kérlelésre visszatért, és belenéztek a filmbe, de Welles hamarosan elsírta magát. Mikor Bogdanovich rákérdezett nála, azt mondta: „Igen, mérges voltam, de nem a vágás miatt. Az csak feldühített. Nem érted? Azért volt, mert ez már mind a múlt. Ennek már mind vége.”
80 évesen végül a barátja, Henry Jaglom, rávette, hogy szinte a teljes filmet végignézze, sőt, visszaemlékezése szerint Welles ekkor már kifejezetten élvezte a látottakat, de 20 perccel a vége előtt kikapcsolta a tévé és azt mondta:
„Innentől kezdve ez már az ő filmjük – innentől egy rakás trágya”.
Az elmúlt évtizedekben Welles kultusza az egekbe emelkedett, mára nagyjából konszenzus van arról, hogy ha nem is az Aranypolgár minden idők legjobb filmje, de a top háromban biztos benne van. Ezzel együtt viszont az Ambersonok körül is igazi kultusz alakult ki: annak idején Martin Scorsese Robert De Niro főszereplésével akart remake-et forgatni belőle, de Az ördögűző rendezője, William Friedkin is igazi rajongónak számít, és egy időben azt tervezte, hogy átkutatja a Paramount stúdió hatalmas raktárait, hátha fennmaradtak a film eredeti tekercsei.
Ez nem is volt olyan ördögtől való ötlet, a 80-as évek elején ugyanis rábukkantak egy „BRAZIL” feliratú tárolóra, amelyben Welles It’s All True című, Brazíliában forgatott filmjének anyagai lapultak - ezeket 1993-ban az It’s All True: Based on an Unfinished Film by Orson Welles című dokumentumfilmben mutatták be.
Az Ambersonok esetében azonban komplikáltabb a helyzet: a teljes változat tekercseit állítólag beolvasztották, hogy hasznosítani tudják az abban rejlő nitrátot, egy másik verzió szerint egyszerűen túl zsúfolt volt a stúdió raktára, a selejtezésnek pedig Welles eredeti változata is áldozatul esett.
Az Ambersonok felkutatásával ennek ellenére többen is megpróbálkoztak, köztük a filmmegőrzés egyik úttörője, a Dr. Caligari felújítását levezénylő David Shepard, vagy Fred Chandler, a Paramount postproduction részlegének alkalmazottja is, aki annak idején rábukkant az It’s All True szalagjaira is, de egyikük sem járt sikerrel. Utóbbi Welles halála előtt egy évvel volt kénytelen a szemébe mondani, hogy a film teljes változata valószínűleg örökre elveszett – Chandler visszaemlékezése szerint erre az idős rendező sírva fakadt előtte.
Az eredeti Ambersonok azonban Welles halála óta sem hagyja nyugodni a filmtörténészeket és rajongókat:
a legenda szerint ugyanis létezik még egy példány a teljes változatból valahol Brazíliában, ahova Welles után küldték a vágatokat.
Ebben bízik legalábbis Joshue Grossberg filmkészítő, aki a Turner Classic Movies segítségével most expedíciót indított a szalagok felkutatására. A kutatómunkáról a TCM dokumentumfilmet is készít The Search for the Lost Pring: The Making of Orsen Welles’ ’The Magnificent Ambersons’ címmel, amely nemcsak a projektet mutatja be, de a film körüli visszásságokat és a rendező Hollywoodból való száműzetését is. A bemutatót az Ambersonok 80. évfordulójára, 2022 júliusára tervezik, remélhetőleg a film eredeti változatának felújításával együtt. Egyszer ugyanis már sikerült a halottaiból feléleszteni Welles egy korábbi filmjét: 2018-ban, a Netflixen mutatták be A szél másik oldala című moziját.
Mindaddig azonban a film eredeti változatához legközelebb álló dolgot maga Bogdanovich fedezte fel: megtalálta a Welles-változat ún. cutting continuityját, ami egy forgatókönyv-szerű leirata annak, ami a vásznon megjelenik. Ez az alapja a filmről született legteljesebb tanulmánykötetnek is.
