Az Aranypolgárnál is jobb film lehetett volna, ha hagyják

Mikrofilm

Az Ambersonok tündöklése és bukása ma már klasszikusnak számít – pedig Orson Welles egész életét megkeserítette, hogy megcsonkították a filmjét.

Most, amikor a rajongók olyan filmek rendezői változatait követelik, mint Az igazság ligája, vagy épp a Mrs. Doubtfire, az Orson Welles-kultusz pedig David Finchernek köszönhetően ismét a csúcson van, elérkezettnek tűnik az idő, hogy az öntörvényű rendezőzseni tragikus sorsú, második mozija, Az Ambersonok tündöklése és bukása (The Magnificent Ambersons, 1942) is megkapja végre a végtisztességet.

Nem számít ritka eljárásnak, hogy egy filmet a stúdió saját szájíze szerint csonkít meg, az Ambersonokat pedig az Erich von Stroheim-féle 1924-es némafilm, a Gyilkos arany (Greed) mellett a filmtörténet másik nagy, elveszett filmjeként szokták emlegetni: mindkét alkotás létezik, és bizonyos formában a mai napig nézhető, sőt, még vágott változatukban is a legnagyobbak közé sorolják őket, azonban valószínűleg soha nem láthatjuk már ezeket úgy, ahogy azt a rendezők eredetileg megálmodták.

Von Stroheim esetében ez egy több mint 7 órás némafilmet jelentene, az Ambersonok azonban egy normál hosszúságú családi filmdráma lenne, ami a szakértők szerint méltó párja lehetett volna Welles kultfilmjének, az Aranypolgárnak (Citizen Kane, 1941). Peter Bogdanovich rendező szerint például

„Sokkal jobb mozi lett volna az Aranypolgárnál – ha hagyják olyannak, amilyennek elkészült”.

Az Ambersonok tündöklése és bukása első verziója ugyanis 132 perc hosszúságú volt, és már csak egy kevés utómunka hiányzott a befejezéshez, amikor a stúdió mindent tönkretett. Bár Welles a korai, fiatal zseni-éra (a Világok harca legendás rádiójátéka és az Aranypolgár) után ezzel a filmmel vált volna érett alkotóvá, ehelyett ez film a rendező Waterlooja: néhány kivételtől eltekintve ezután nem dolgozott a mainstream moziiparban, későbbi filmjeinek megvalósításával állandóan gondjai akadtak, és végképp ráégett a „problémás” jelző.

A film egy déli kisvárosban élő családot mutat be, amely a családfő halála után képtelen megbirkózni a társadalmi-gazdasági változásokkal és a régi világ eltűnésével. Welles először Mercury Theatre nevű társulatával, rádiójátékként dolgozta fel Booth Tarkington - magyarul meg nem jelent - Pulitzer-díjas regényét, majd amikor a Világok harca botrányos rádiófeldolgozása sztárrá tette, hamar a filmipar új, nagymenő ígéretévé vált: meseszerű ajánlatot kapott az RKO stúdiótól, eszerint 300-500 ezer dolláros költségvetéssel két filmet is készíthetett, ráadásul mindkettőt saját forgatókönyvből, úgy, hogy még a főszerepet is ő játszhatta.

Robert Wise, az Ambersonok vágója, később a West Side Story és A muzsika hangja Oscar-díjas rendezője szerint a kortársak meglehetős ellenszenvvel fogadták, ahogy Welles bevonult Hollywoodba, mondván „itt ez a fiatal zseni, aki New Yorkból érkezve megmutatja, hogyan kell filmet készíteni”. 

Az Aranypolgárt a kritikusok ugyan jól fogadták, de Wise emlékei szerint az 1942-es Oscar-díjátadón minden alkalommal hallani lehetett, ahogy a szakma fújolni kezd a film címe hallatán (a filmet 10 kategóriában is jelölték, de csak egy kategóriában nyert, Wellest és Herman J. Mankiewiczet díjazták a legjobb eredeti forgatókönyvért). 

Welles kísérletezgetései és az Aranypolgár technikai újításai miatt jelentősen túllépte a filmre szánt költségvetést, a film pedig a kasszáknál sem lett siker, a rendező pedig kezdett kicsúszni az RKO-val kötött szerződésében foglalt időből is. Rengeteg időt elpazarolt azzal, hogy Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényét próbálta filmre vinni (amely végül Francis Ford Coppola Apokalipszis mostjának alapját is adta), így mire elérkezett az Ambersonok forgatása, Wellesnek már nem nagyon maradt mozgástere, ráadásul a stúdió türelme is elfogyott: új szerződést írattak alá vele, amelyben elvették tőle a végső vágás jogát.

A teljes változat az első próbavetítésen vegyes fogadtatásban részesült – a 125 értékelőkártyából 72 borzalmasnak festette le a mozit, a Vanity Fair cikke szerint ehhez az is hozzájárult, hogy a közönség főleg szórakozásra vágyó fiatalokból állt, akik a The Fleet’s In című könnyed romantikus musicalt érkeztek megnézni, ezen felül vetítették le nekik Welles drámáját.

Robert Wise vágó ezután hét perccel megrövidítette a filmet, de ez a verzió sem hozott jobb eredményt a tesztvetítésen. Az RKO végül kivágott további 40 percet és új befejezést is forgattatott hozzá, és bár a happy end megfelelt az alapanyagul szolgáló könyvnek, ellentmondott a mozi elégikus hangulatának. Szintén eltűnt a virtuóz kameramunkával megkomponált báljelenet, amely az első, nyers változat vetítésekor a stúdió fejeseit is lenyűgözte.

A rendező ekkor már nemigen tehetett semmit, ugyanis már Brazíliában forgatta az It’s All True című, végül befejezetlenül maradt filmjét.

„Tönkretették az Ambersonokat és a film tönkretett engem”

– jegyezte meg Welles keserűen.

A film végül nem meglepő módon megbukott a mozikban, ő pedig érthetően nehezen emésztette meg a kudarcot. A 60-as években újra akarta forgatni a befejezést az akkor még élő szereplőkkel, ám nem tudta megszerezni a jogokat. Henry Jaglom, az egyik közeli barátja szerint Welles még élete utolsó éveiben is gyakran mondogatta, hogy bármi rossz történt vele, mindenért az Ambersonokkal történteket okolta.

A filmet parancsra megcsonkító Wise azonban nem érzi felelősnek magát: „Tudtam, hogy van egy betegségben szenvedő filmünk, amelynek doktorra volt szüksége” – nyilatkozta, de azt azért elismerte, hogy az első, 132 perces változat klasszisokkal jobb volt, mint a végső, egyszerűen csak rossz korban, rosszkor készült. Welles azonban soha nem bocsátotta meg neki, hogy részt vett a film tönkretételében.

 
 
Orson Welles Az Ambersonok tündöklése és bukása forgatásán
Wikipedia/RKO Radio Pictures/Alexander Kahle  

A visszaemlékezések szerint Wellest évtizedekkel később is kiborította a film. Peter Bogdanovich elmondása szerint egyszer, amikor látogatóban volt a rendezőnél, az egyik tévéadón épp az Ambersonok ment, de Welles egy pillanat alatt tovább kapcsolt, hiába könyörgött neki akkori barátnője, Oja Kodar horvát színésznő is, hogy nézzenek bele. Welles ekkor dühösen kisétált a szobából, faképnél hagyva vacsoravendégeit, majd a hátuk mögül kukucskált a képernyőre. Végül kérlelésre visszatért, és belenéztek a filmbe, de Welles hamarosan elsírta magát. Mikor Bogdanovich rákérdezett nála, azt mondta: „Igen, mérges voltam, de nem a vágás miatt. Az csak feldühített. Nem érted? Azért volt, mert ez már mind a múlt. Ennek már mind vége.”

80 évesen végül a barátja, Henry Jaglom, rávette, hogy szinte a teljes filmet végignézze, sőt, visszaemlékezése szerint Welles ekkor már kifejezetten élvezte a látottakat, de 20 perccel a vége előtt kikapcsolta a tévé és azt mondta:

„Innentől kezdve ez már az ő filmjük – innentől egy rakás trágya”.

Az elmúlt évtizedekben Welles kultusza az egekbe emelkedett, mára nagyjából konszenzus van arról, hogy ha nem is az Aranypolgár minden idők legjobb filmje, de a top háromban biztos benne van. Ezzel együtt viszont az Ambersonok körül is igazi kultusz alakult ki: annak idején Martin Scorsese Robert De Niro főszereplésével akart remake-et forgatni belőle, de Az ördögűző rendezője, William Friedkin is igazi rajongónak számít, és egy időben azt tervezte, hogy átkutatja a Paramount stúdió hatalmas raktárait, hátha fennmaradtak a film eredeti tekercsei.

Ez nem is volt olyan ördögtől való ötlet, a 80-as évek elején ugyanis rábukkantak egy „BRAZIL” feliratú tárolóra, amelyben Welles It’s All True című, Brazíliában forgatott filmjének anyagai lapultak - ezeket 1993-ban az It’s All True: Based on an Unfinished Film by Orson Welles című dokumentumfilmben mutatták be.

Az Ambersonok esetében azonban komplikáltabb a helyzet: a teljes változat tekercseit állítólag beolvasztották, hogy hasznosítani tudják az abban rejlő nitrátot, egy másik verzió szerint egyszerűen túl zsúfolt volt a stúdió raktára, a selejtezésnek pedig Welles eredeti változata is áldozatul esett. 

Az Ambersonok felkutatásával ennek ellenére többen is megpróbálkoztak, köztük a filmmegőrzés egyik úttörője, a Dr. Caligari felújítását levezénylő David Shepard, vagy Fred Chandler, a Paramount postproduction részlegének alkalmazottja is, aki annak idején rábukkant az It’s All True szalagjaira is, de egyikük sem járt sikerrel. Utóbbi Welles halála előtt egy évvel volt kénytelen a szemébe mondani, hogy a film teljes változata valószínűleg örökre elveszett – Chandler visszaemlékezése szerint erre az idős rendező sírva fakadt előtte.

Az eredeti Ambersonok azonban Welles halála óta sem hagyja nyugodni a filmtörténészeket és rajongókat:

a legenda szerint ugyanis létezik még egy példány a teljes változatból valahol Brazíliában, ahova Welles után küldték a vágatokat.

Ebben bízik legalábbis Joshue Grossberg filmkészítő, aki a Turner Classic Movies segítségével most expedíciót indított a szalagok felkutatására. A kutatómunkáról a TCM dokumentumfilmet is készít The Search for the Lost Pring: The Making of Orsen Welles’ ’The Magnificent Ambersons’ címmel, amely nemcsak a projektet mutatja be, de a film körüli visszásságokat és a rendező Hollywoodból való száműzetését is. A bemutatót az Ambersonok 80. évfordulójára, 2022 júliusára tervezik, remélhetőleg a film eredeti változatának felújításával együtt. Egyszer ugyanis már sikerült a halottaiból feléleszteni Welles egy korábbi filmjét: 2018-ban, a Netflixen mutatták be A szél másik oldala című moziját.

Mindaddig azonban a film eredeti változatához legközelebb álló dolgot maga Bogdanovich fedezte fel: megtalálta a Welles-változat ún. cutting continuityját, ami egy forgatókönyv-szerű leirata annak, ami a vásznon megjelenik. Ez az alapja a filmről született legteljesebb tanulmánykötetnek is.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.