Az úttörő fekete filmes, aki halála után 70 évvel mutatkozott be Cannes-ban

Mikrofilm

Oscar Micheaux volt az első fekete rendező, aki nagyjátékfilmet és hangosfilmet készített.

Oscar Micheaux nevét kevesen ismerik még a legelvakultabb filmrajongók között is, pedig több szempontból is filmtörténeti jelentőségű alkotónak számít. 1919-es The Homesteader, azaz A telepes című filmjével, nemcsak az első afroamerikai rendezővé vált, aki nagyjátékfilmet forgatott, de elsők között foglalkozott a vásznon a rasszizmus kérdésével és mutatott be olyan szerelmi történetet, melynek szereplői eltérű bőrszínűek.

Második moziját, a Köztünk történtet (Within Our Gates) D. W. Griffith Egy nemzet születése című, filmtörténeti jelentőségű művére adott fekete válaszként szokás értelmezni. Egy fekete nőről szól, aki miután vőlegénye elhagyja őt, arra teszi fel életét, hogy segítsen a közelében lévő, csődközelbe került iskolán, ahol mai kifejezéssel élve hátrányos helyzetű fekete gyerekek tanulhatnak. Griffith filmje a mai napig borzolja a kedélyeket: dramaturgiája, technikai megoldásai, vagy épp vágása miatt napjainkig tananyagnak számít, ám nem lehet eltekinteni attól, hogy gyakorlatilag a Ku Klux Klánt dicsőítő propagandafilm, amiben a feketék csupán mihaszna, erőszakos csőcselék. Beszédes, hogy a filmtörténeti alapkő valójában egyfajta rasszista kiáltvány is. A amerikai filmekben egyébként kezdettől jelen voltak a feketékkel kapcsolatos sztereotípiák: ilyen volt például, hogy csak bizonyos szerepekben ábrázolták őket (házvezetőnőként, munkásként stb.) – az első fekete Oscar-díjas színész, Hattie McDaniel is ilyet játszott az Elfújta a szélben –, de szintén ide sorolható az első hangosfilmként szintén mérföldkőnek számító A jazzénekesben is alkalmazott megoldás, a blackface, vagyis a fehér színészek feketévé maszkírozása is. Hogy a rasszizmus ilyen-olyan formában egész Hollywood történetét végigkísérte, az ebből a gyűjtésünkből is látszik.

Micheaux nevéhez fűződik az első, fekete rendező által készített hangos nagyjátékfilm is: az 1931-es The Exile-ban egy fekete férfi szerelmi életét követhetjük nyomon. Elhagyja kedvesét, majd később mégis egymásra találnak – ám amikor a nőt meggyilkolják, bőrszíne miatt a főhősre terelődik a gyanú.

A rendező filmjeivel igyekezett a fősodortól eltérően a feketék valódi sorsát és élethelyzetét bemutatni:

a klisékkel leszámolva fekete szereplői nem alázatos mellékszereplők, hanem valódi hús-vér emberek, akik érezek, szeretnek, vagy épp bosszút állnak valamiért.

1919 és 1948 között 43 nagyjátékfilmet forgatott, ezek nagy része azonban elveszett – a Youtube-on azonban több mozija is teljes egészében megtekinthető.

Micheaux 1884-ben született Illinoisban egykori rabszolgák gyermekeként. A megélhetésért cipőt pucolt, portásként dolgozott, majd miután elég pénzt összegyűjtött, farmot vásárolt. Először az írásba kóstolt bele – élete végéig hat regényt fejezett be –, majd megalapította filmgyártó vállalatát és nekiállt saját műveinek filmvászonra adaptálásához: a gyártási költségeket úgy gyűjtötte össze, hogy fehér farmereknek kínált haszonrészesedést készpénzért. Hogy az üzleti modell működőképes volt, azt az is bizonyítja, a nagy gazdasági világválság után is fenn tudott maradni. Ehhez az is kellett hogy olcsón, gyorsan, már-már kapkodva dolgozott, ez pedig a filmjein is látszik. Ma az ilyen típusú mozik büszkén sütik magukra a függetlenfilm címkét. Micheaux nemcsak az indie alkotók számára szolgált előképként – Spike Lee és egy rakás fekete rendező tekintett rá inspiráció gyanánt. A másik ilyen Tyler Perry, napjaink talán legsikeresebb amerikai filmese. Ő Michaeux-hoz hasonlóan igazi brandet csinált a nevéből, saját filmstúdiót alapított, és teljes egészében ő felel mozijaiért. 2017-ben az HBO bejelentette, hogy életrajzi filmet készít Micheaux-ról; a hírek szerint maga Perry alakítja majd a rendezőt.

Hetven évvel halála után a pionír rendező végre Cannes-ban is bemutatkozhatott: az idei filmfesztivál műsorra tűzte 1935-ös krimi-thrillerét, a Murder in Harlem felújított változatát, és debütált Francesco Zippel róla szóló dokumentumfilmje, az Oscar Micheaux – The Superhero of Black Cinema is.

Kedves Olvasónk!

Üdvözöljük a Magyar Narancs híroldalán.

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.