Alan Moore magyarul is megjelent híres képregényét viszi tovább az HBO új sorozata, a Watchmen.
Magyar Narancs: Miért van az, hogy Hollywood rendre klasszikusokon iskolázott brit színészekhez fordul, ha gonosz tudósra, elvetemült nácira vagy kifinomult nemesemberre van szüksége?
Jeremy Irons: Ha én azt tudnám! Pedig a sorozatban játszott figurám is, papíron legalábbis, német eredetű. De az ember nem tesz fel ilyen kérdéseket, csak hálás a melóért. Damon (Lindelof, a sorozat megalkotója – a szerk.) vagy másfél órán át magyarázta az elképzeléseit, hogy miről is lenne szó, csak beszélt és beszélt, én pedig csak ettem az ebédemet, és csodáltam a lelkesedését.
Azt gondoltam, a jóisten sem tudja, miről beszél, de az biztos, hogy valami izgalmas dolog van készülőben. Damon munkáiban egyszerre van jelen a politikai és a művészi aspektus. Lehet, hogy ez egy fantázia szülte világ, de a kérdései a körülöttünk lévő világra vonatkoznak.
| ||
MN: Ön hogy áll a politikával? Szokott például tüntetésre járni?
JI: Nem, azt nem szoktam. E téren a legutóbbi megnyilvánulásom az volt, hogy csináltam egy dokumentumfilmet Trashed címmel, mely talán többeket megismertetett az emberiség felhalmozta hulladékkal. A családban a feleségem a tüntetésre járó. Én húzom a számat. Néztem a Tienanmen téren történteket, néztem, ahogy Angliában hatalmas tömegek vonultak az iraki háború ellen, nézem, hogy mi történik most Hongkongban.
És nem hiszem, hogy a jelen helyzetben a tömegmegmozdulásokkal célt lehet érni, hacsak nem áll a tömegek mögött megfelelő szervezettség. De még nem találtuk meg a módját, hogy megfelelően szerveződjünk. Utcára vonulunk, kieresztjük a gőzt, olykor elfajulnak a dolgok, de kell, hogy valami konkrét célt szolgáljon a megmozdulás, máskülönben nem ér célt, amiért az utcára vonultál. A tiltakozás jó, de jelen formájában hatástalannak látom.
MN: A sorozat utópisztikus világában Robert Redford az USA elnöke. Ideális választásnak tartja Redfordot?
JI: Hát, biztosan jobb, mint a jelenlegi. Redford intelligens alak, nemcsak színész, de producer és rendező is. Ennél azért vannak rosszabb összeállítások.
MN: Sosem vonzotta a politikai karrier?
JI: Nem. Apám mondogatta, hogy sose menj a politika közelébe, mert az csak boldogtalanná tesz. Szerintem igaza volt. Ez nem idealistáknak való. Persze vannak jó példák, ilyen volt Václav Havel, aki úgy került a politikába, hogy sikerült megőriznie az idealizmusát. De Angliában mire odáig jutsz, hogy a hatalom közelébe kerülsz, már annyi kompromisszumot kellett megkötnöd… Ez nem nekem való. Természetemnél fogva én inkább diktátor vagyok. Ha így is lehetne, ha azt mondhatnám, na, elég a mellébeszélésből, végezzük a dolgunkat, oldjuk meg a kapitalizmus problémáit…
| ||
MN: Tegyük fel, megadatik, hogy egy évre diktátor lehet. Első intézkedés diktátorként?
JI: Megváltoztatnám az adórendszert, a dúsgazdag, világméretű cégek pénzéből segíteném a szegényeket. Egy jótékony diktátor – ezt Adrian Veidt, a sorozatbeli figurám is szívesen elmondta volna magáról.
MN: Megkönnyíthette az azonosulást a szereppel, hogy nemcsak a sorozatban, de a valóságban is van egy kastélya.
JI: A saját kastélyom méretben azért elmarad a filmbélitől. De nem csak kisebb, jobban is mutat. Az én váram vonzóbb, ugyanakkor egyszerűbb építmény. Sokkal hívogatóbb látvány. A sorozatban egy viktoriánus kastélyom van, a korabeli építészeti túlzások szörnyeteg példánya. Borzalmas egy hely, szerintem el kéne bontani.
MN: Színészként máshogy viszonyul egy tévés felkéréshez, mint egy filmeshez?
JI: A régi időkben nem tartottam sokra a tévésorozatos munkákat, miért is lelkesedtem volna valami olyasmiért, amiről mindenki elkapcsol, ha foci megy a másik csatornán. Ma már persze más a helyzet, az elkapcsolás nem akkora fenyegetés, és a forgatókönyvek minősége is sokat javult.
MN: Ahhoz képest, hogy ennyire ódzkodott a médiumtól, egy tévésorozat volt az, amelyik sztárt faragott önből: Evelyn Waugh Utolsó látogatásának feldolgozása.
JI: Ez valóban fordulópontot jelentett. Mert egész szép pályafutást mondhattam magamnak a színházban, a nevemet már a cím felett tüntették fel, ami hízelgő, de tudtam, hogy csak az időmet vesztegetem, mert a kutya sem tudja, hogy a világon vagyok. Tudtam, hogy csinálnom kell valamit a tévében, tudatosan kerestem a lehetőséget.
Amikor szembejött a Brideshead Revisited (a Waugh-regény eredeti címe – a szerk.), rástartoltam. Ez és A francia hadnagy szeretője, amelyet ugyanakkor forgattam, megtette a magáét. Tudja, rengeteg nagyszerű színészünk van Angliában, de mintha valami mágneses erő visszahúzna minket. Nekem erre a két projektre volt szükségem, hogy kilőjek a nemzetközi sztratoszférába. Szerencsém volt.
MN: Utoljára mikor kellett meghallgatásra járnia?
JI: Talán 23 vagy 24 éves lehettem az utolsónál. Pocsék vagyok ilyen helyzetekben.
Az interjú eredetileg a Magyar Narancs 2019 / 43. számában jelent meg.
