Film

Felkészülés

Jean-Pierre Dardenne–Luc Dardenne: Az ifjú Ahmed

  • TPP
  • 2020.08.02 12:07

Mikrofilm

Húsz éve a nem európai gyökerű, de Nyugat-Európában letelepedett, javarészt muszlim lakosság integrációja megoldandó és megoldható társadalmi feladat volt, a multikulturalizmus pedig pozitív tartalmú kifejezés. Ma a legégetőbb probléma.

Mivel alacsony státuszú, a társadalomból kiszoruló vagy attól tudatosan eltávolodó emberek és közösségek számára éppen az elkülönülés jelent identitásképző erőt, a radikális iszlám térnyerése a bevándorlói hátterű szubkultúrákban logikus következmény, egyszersmind eltagadhatatlan fenyegetés (a vallást nem eléggé követők mellett) immár a többségi társadalmakra is. A nyilvánvaló kudarcra, az egymás mellett a találkozás esélye nélkül létező, ellenséges kulturális közegekre, az alattomban kiépült párhuzamos társadalmakra számos könyv, tanulmány mellett a film is reflektált.

Fassbindernél a muszlim vendégmunkás még a kitaszított pária szinonimája, Fatih Akinnál a kölcsönhatás már hangsúlyos, a közelmúltban bemutatott Csak egy nő (Sherry Hormann, 2019) pedig már éles kritikával illeti a nem csak elkülönülő, de magába is záruló, s belső köreiben középkori patriarchátust érvényesítő iszlamista csoportozatot. A második feleség című (Umut Dag, 2012), a többnejűség problematikáját direkt politikai állásfoglalás nélkül tárgyaló családi dráma is igen kellemetlen közvetett üzenetet hordoz, pusztán az által, hogy a film Bécsnek egy olyan részében játszódik, ahol németül csak a hatóság beszél, és az osztrák közegre irányuló megvetést még csak nem is titkolják. A legutóbbi cannes-i nagydíjas, Oscar-jelölt Nyomorultak (Ladj Ly, 2019) is érintette ezt a témát. A valódi sokkot mára valójában nemcsak a külvárosok integrálódni nem tudó vagy nem akaró lakóinak reakciói okozzák, legyenek azok mégoly erőszakosak, hanem a már beilleszkedett, stabil egzisztenciával bíró állampolgárok gyermekeinek látszólag megmagyarázhatatlan lázadása. Akiknek nincs is feltétlenül muszlim háttere (Cowboyok, Thomas Bidegain, 2015), de ha van, akkor a többnyire első generációs letelepedettként beilleszkedni vágyó apák és anyák többségi társadalomra és annak értékeire, szokásaira való nyitottsága a radikalizálódó fiatal számára a hitehagyottságot testesíti meg. A francia Le ciel attendra (Marie-Castille Mention-Schaar, 2016), a holland Layla M. (Mijke de Jong, 2016), a svéd A kalifátus (Goran Kapetanović, 2020) c. mozgóképeken megismert fiatalok könnyű prédái a szót ügyesen forgató, lányok számára vonzó, fiúk számára a hiányzó apaképet pótló imámoknak, akik határozottan képviselik a könnyen felfogható, mindenre egyértelmű választ kínáló eszmerendszert, az iszlám lebutított, kilúgozott, politikai eszközzé degradált változatát. Az élet összetettsége helyett egy, a jó és a rossz ellentétpárjaként felvázolt világ képződik meg nyílt tanításaikban, ennek a világnak pedig a hitbe frissen betért fiatalok kiválasztottjai, küldetésük van: az igaz hit terjesztése minden eszközzel. (A filmek reflektálnak az Iszlám Állam vonzerejére is: a lányok útra kelnének vagy kelnek is Rakkába, hogy ott egy délceg igazhitű harcos oldalán találják meg a boldogságot, a fiúk szeme előtt mártírnak tekintett terroristák példája lebeg.)

A belga Dardenne testvérek Cannes-ban díjazott új filmje is serdülő fiatalembert követ, aki egy szélsőséges vallási tanító befolyása alá kerül. A titokban keresztény-, zsidó- és általában véve Nyugat-ellenes nézeteket terjesztő imám bár csakugyan önfeláldozásra kész harcosokat kíván nevelni a hatása alá vont gyerekekből, de mindössze 13 éves tanítványa kéretlenül siet a mennyországba vezető tett végrehajtásával, késsel támadván amúgy szintén arab tanárnőjére. A megbocsáthatatlan módon egy zsidó férfival barátkozni képes asszony ugyanis nemcsak a Koránból tanítaná az iskolában az arab nyelvet, hanem világi forrásokat is felhasználna (hátha nemcsak imádkozni tudnának ezen a nyelven diákjai, de egy pohár vizet kérni is). Minderről egy dokumentarista konkrétságában is abszurd jelenetben vitatkozik szülőkkel egy belga állami intézményben, ahol az ún. vallási érzékenységekre tekintettel tilos amúgy feszületet kihelyezni vagy karácsonyi énekeket énekelni. Ahmedet a javítóintézetben töltött nyári hónapok alatt átélt nevelés és szigor csak megerősítik elhatározásában.

A szikár, balladai tömörségű és végkifejletű történet nem verbális szinten fogalmaz. Ahmednél minden közlés süket fülekre talál, minden érzelmi közelítés (anyáé, nevelőé, lehetséges barátnőé) a rögeszmeként működtetett vallási elköteleződés erőterében hal el. Visszatérő elem a monoton, felszabadultság nélküli, a valódi spirituális tapasztalattal járó belső béke legcsekélyebb jelét sem mutató imádkozás, illetve annak kényszeres pedantériával kivitelezett előkészülete, a rituális tisztálkodás. Amelyet egyszer csak imaszituáción kívül látunk. A javító farmján dolgozó kedves parasztlánnyal esetlen puszit váltó kamasz megszállottan dörgöli ki szájából a „hitetlen” lány közeledését, a „sátáni kísértést”. Éppen azzal a fanatizmussal, amellyel örömtelen imáira készülni szokott. Itt egy pillanatra megnyílik valami szavakkal kifejezhetetlen. Ennek ellenpontjaként a zárlatban a kézfogást nőkkel korábban mereven elutasító fiú maga fogja meg a nem sokkal korábban még megölni tervezett tanárnő kezét. A gesztus által kifejezett bizakodás azonban itt kevéssé megalapozott. És nem csak azért, mert az ifjú Ahmed ekkor már áldozata segítségére szorul.

Forgalmazza a Vertigo Média

Neked ajánljuk