Bizonyára léteznek szakmák, amelyek még sosem szerepeltek játékfilmen, de amióta Adam Sandler elkészítette a Nászok ászát, az esküvői énekesek mozgóképes reprezentációja mellé is pipa került, de a New York-i cipészeket (The Cobbler) is ő hozta vissza a reflektorfénybe. Szép misszió, de az ügyvédek, taxidermisták és űrhajósok iránti, kiapadhatatlan filmes érdeklődést így sem sikerült megközelíteni. Utóbbi szakma már csak azért is népszerű, mert előbb-utóbb előkerül egy nagydarab űrhajó, amely sokak számára izgalmas látvány. Ezzel a „kinek nagyobb a rakétája” megközelítéssel dacol Alice Winocour űrhajós filmje, amelyben a legfontosabb dolgok nem az irányító központ monitorjaira, hanem Eva Green arcára vannak írva. Csupa emberi érzés, amit csakis egy űrhajós anya érezhet, amikor a munkája elszakítja hétéves gyermekétől. Ezt az arcokon játszódó anya-gyermek drámát az űrhajós-felkészülés mindennapjainak valóságos, vagy annak tűnő pillanatai keretezik – jó kis egyveleg. Egyrészt, mert rég jártunk már Bajkonurban, ami akkor is izgalmas lenne, ha egy bajkonuri fűcsomót néznénk egy átutazó tücsök nézőpontjából, másrészt rég láthattuk Eva Greent ennyire evilági, űrruhája ellenére is ennyire földhözragadt szerepben. Űrhajósnak lenni nehéz, a Mars messze, anya csak egy van, Matt Dillon szigorú állkapcsa pedig egész biztosan az amerikai hadsereg titkos projektjének eredménye – Winocour filmje túlmegy e nyilvánvaló igazságokon, és bár végül rakétát is villant, egy gyerek és egy felnőtt arcáé végig a főszerep.
Forgalmazza a Vertigo Média
