Az elmúlt évben több személyesebb hangvételű, a mozgóképet könnyes szemű nosztalgiával ünneplő mozit is bemutattak: ott volt Steven Spielberg A Fabelman családja (kritikánk), Damiene Chazelle Babylonja (kritikánk), de akár Alejandro González Iñárritu Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája című művét is idevehetjük. Mindegyik tipikus, díjszezonra szánt mozi volt, de végül egyedül Spielbergnek osztottak lapot az Oscaron (7 jelölés). A Babylon történelmi mértékű bukta volt a kasszáknál és a kritikusokat is megosztotta, így csak technikai kategóriákban jelölték, a hasonlóan megosztó Bardo pedig csak a Legjobb nemzetközi film rövidlistára került fel, végül nomináció nélkül maradt.
A fény birodalma is ebbe a vonulatba tartozik, ám az egész díjszezonban annyira radar alatt mozgott, hogy gyakorlatilag láthatatlan maradt. Tavaly szeptemberben mutatták be a Telluride Filmfesztiválon, majd év végén és idén év elején Nagy Britanniában és az Egyesült Államokban is eljutott a mozikba. A független filmekre – na és az Oscarra – specializálódott Searchlight Pictures nagy reményeket fűzött hozzá, ám valójában soha nem vált komoly versenyzővé: a Golden Globe-on Olivia Colmannek még jutott egy jelölés, a brit filmeket egyébként is előnyben részesítő BAFTA-nál már a főkategória helyett csak a legjobb hazai filmek közé fért be, emellett férfi mellékszereplője és operatőre kapott jelölést. Az Oscarra így az esélytelenek nyugalmával készülhetett: egyedül a veterán Roger Deakins operatőri munkája kapott nominációt. Sokáig úgy tűnt, a magyar mozikba is eljut, ám a siker elmaradása miatt kipottyant a bemutatónaptárból. Végül az HBO Maxon debütált.
Pedig a filmet az a Sam Mendes rendezte, aki 1999-es első filmjével, az Amerikai szépséggel robbant be a filmvilágba.
Gyorsan nyert is érte egy Oscart, de bemutatkozása sikerét hosszú évekig nem tudta megismételni. Két sikerültebb (A kárhozat útja, Bőrnyakúak) film, egy ugyancsak díjszezonra szánt mellélövés (A szabadság útjai) és egy dramedy (Továbbállók) után Bond-rendezőnek állt (nevéhez fűződik a franchise két legsikeresebb darabja, a Skyfall és a Spectre), 2019-ben pedig végre elkészíthette szerelemprojektjét, az 1917-et. A látszólag vágás nélküli háborús mozival az Akadémia is újra kegyeibe fogadta, végül a film 3 szobrot vihetett haza, a főbb kategóriákban az Élősködők című dél-koreai csodafilm verte meg.
Mindezek után állt elő el A fény birodalmával, melyet egyfajta főhajtásnak szánt a mozgókép előtt – csakhogy ebből szinte semmi nem jön át a vásznon. A történet a 80-as évek Angliájának egy tengerparti városában játszódik és egy előkelő Art Deco-stílusú filmszínházra fókuszál. Itt dolgozik rangidősként Hilary Small (Olivia Colman), aki nemcsak fiatal kollégái mellett tűnik merevnek és nyársat nyeltnek: olyannyira tiszteletben tartja feladatait és a mozi szentségét, hogy egyetlen vetítésre sem kukkant be; szenvtelenül tűri viszont, hogy idősödő főnöke szexuálisan kihasználja őt. Mint szép lassan kiderül, egyedül él és bipoláris zavarban szenved. Életét azonban teljesen feje tetejére állítja egy új kolléga érkezése. Stephen fiatal, megnyerő, érzékeny és fekete. Hamar egy hullámhosszra kerülnek, formálódó kapcsolatukat azonban az átalakuló társadalmi rend és az utcán masírozó szkinheadek is próbára teszik.
A filmet Mendes saját gyerekkori élményeire alapozta. Ez az első mozija, amelyet egyedül írt, hiszen előtte mindig mások szkriptjéből dolgozott, az 1917-et pedig Krysty Wilson-Cairnsszel közösen jegyezték. És épp ez, azaz a forgatókönyv A fény birodalma leggyengébb része: ennek sekélyességéből ered, hogy a karaktereknek sincs mélységük, a filmnek nincs fókusza, az itt-ott elejtett motívumok pedig inkább olcsónak és erőltetettnek hatnak. Ott van például a két főhős egymásra találása: mint kiderül, a gyönyörű, felújított mozi felső szintjén egykor szintén vetítőhelyek működtek, ám ezeket nem újították fel, így az emelet az enyészeté lesz. Mindez ha nem is eredeti, de ötletes allegória a brit társadalomra vetítve a „kívül csillog-belül rohad” mintájára, ám nincs eléggé kidolgozva, ráadásul hamar agyon is csapja az itt lezajló gejl jelenet: Hilary és Stephen egy törött szárnyú galambra lelnek, amelyet a fiú ápolni kezd.
A fény birodalma tele van ilyen erőltetett romantikus részekkel, ezek mentén pedig főhősei között sehogy sem pattan ki a szikra. Ugyanakkor a drámai jelenetek sem sokkal jobbak, nincs bennük semmi eredetiség vagy kreativitás. A rasszista társadalom például úgy jelenik meg, hogy Stephenre rárontanak a szkinhedek az utcán, majd ugyanez a horda lerohanja a mozit. De Hilary karakterfejlődése is inkább megmosolyogtató, mint hatásos. Azt hagyjuk is, hogy egy középkorú nő a 80-as évek Angliájában több mint valószínű, hogy életében legalább egyszer eljutott már moziba, így az a döntése, hogy végül saját szabályait megszegve mégis beül egy vetítésre, nem igazán számít forradalmi tettnek – de vessük össze ezt a jelenetet a Babylon kísértetiesen hasonló végszavával. Ég és föld a kettő.
A fény birodalma épp ezért nem is Chazelle filmjét, inkább egy másik tavalyi mozit idéz: az Armageddon Time (kritikánk) című önéletrajzi ihletésű filmjében James Gray (Z: Az elveszett város; Ad Astra – Út a csillagokba) ugyancsak a 80-as éveket dolgozta fel, igaz, Anglia helyett az Egyesült Államokat. Még a film rasszizmusellenes tematikája is hasonló – és a végeredmény is ugyanolyan sematikusan előadott szépelgés lett. Mintha személyes érintettsége miatt sem Gray, sem Mendes nem tudta volna objektíven megítélni, mitől hatásos egy film, mitől válik univerzálissá a történet és élővé a karakterek.
Mendes mellett szól azonban, hogy alkotása a középszerűség ellenére is működik:
Deakins képei elképesztő hangulatot árasztanak, a filmszínházban szinte érezzük a székek tapintását és a popcorn szagát; a szereplők pedig ha nem is érintenek meg minket, de tisztességesen bejárják a forgatókönyv által rájuk rótt utat. Maga a mozgókép viszont alig jut szóhoz: van egy Tűzszekerek-díszvetítés, melynek csak kínos megnyitóját láthatjuk; elcsíphetünk pár pillanatot a Dutyi diliből, a katarzist pedig a Peter Sellers-féle Isten hozta, Mr…-nek kellene szállítania. Na és ott a kulcsmonológ, ami annak is a szájába rágja a film üzenetét, aki addig csukott szemmel ült: „Ha másodpercenként 24 képkockát vetítek, nem látsz sötétséget”. Az ilyeneknek köszönhető, hogy A fény birodalma olyan élményt nyújt, mintha egy gyönyörű moziban ülnénk, ahol egy totálisan érdektelen filmet vetítenek nekünk.
