Film

Visszahull

Céline Sciamma: Portré a lángoló fiatal lányról

  • 2020. február 9.

Mikrofilm

A pályája csúcsán lévő rendezőnő Cannes-ban díjazott, César-, Oscar- s még ki tudja, mi minden várományos filmjének alaphelyzete egyszerű, mint egy taoista történeté: két ember találkozik, e találkozás megváltoztatja őket, majd saját útját e találkozás életre szóló tapasztalatával folytatja a két ember – más-más irányban.

Egy 18. századi festőnő kellene, hogy portrét készítsen a távoli uraság feleségéül szánt, de a kényszerfrigytől irtózó s ezért modellt állni sem hajlandó nemes kisasszonyról. Titokban gyakorolt, merőben külsődleges megfigyelésre kell hát szorítkozzon az előző, férfi festőművész kudarcán okulva társalkodónőként bemutatott portréfestő, ám a felszínes kapcsolódásból csak felszínes kép születhet s megalázó lelepleződés. Az immár a modell tudatos részvételével újrakezdett munka is csak akkor valósulhat meg, a festő csak akkor tudja a nehezen megközelíthető lány valódi lényét megragadni, ha köztük valóságos, testi-lelki-szellemi kapcsolat jön létre. Beszélgetéseik egyre emelkedettebbek, egymásra hangolódásuk egyre személyesebb, a felébredő érdeklődést követő szerelmi megtapasztalás egyre merészebb – s az egymásban megtalált beteljesedés röpke napjainak a munka előrehaladtával szükségszerűen közelgő vége egyre fenyegetőbb. Hiszen a hölgyre sivár feleségszerep vár a továbbiakban, élethosszig egy idegen mellett, a művésznő pedig festheti akár a perzselő kapcsolat emlékét is – de csak mások, férfiak neve alatt.

Más referencia is akad a filmben: Orfeusz és Euridiké története. A két főszereplő egyre jobban azonosul a halott kedveséért az alvilágba alászállt, de őt az életbe visszavezetni nem képes költő, A Költő és szerelmese szerepével. A mítosz új megvilágításba kerül valódi szellemi izgalmaktól szenvedélyes beszélgetésükben. (A film aranymetszéspontján lévő jelenet harmadik résztvevője a szolgálólány is, rezonőri szerepben.) Vajon csakugyan gyenge volt-e a kedvesére visszanézve azt másodszor is elveszejtő férfi, vagy tudatosan választotta a hús-vér szerető helyett annak emlékét, a szerelem csak költőileg megfogható ideáját a poéta? Netán a nő maga áldozta fel magát, hogy a Műben nyerjen öröklétet a romlandó test s a múlékony szenvedély?

A szimbolikus jelenetet a valóságban realizálják a szeretők: a megbízatása teljesülte után távozó festőt kifejezetten kéri a visszanézésre az „alvilágba” saját elhatározásából visszatérő (vagyis a kényszerházasság előli menekülést végül feladó) lány. Hádész birodalma a férfiak uralta, a szabadságot, kreativitást, életörömöt megfojtó társadalom. Ebbe kell visszahulljon a sorsát vállaló lány, ebben kell szabadságáért küzdjön az érvényesülni neme miatt nem tudó festőnő.

Ha a festőnőé a lázadó, a nemes kisasszonyé az elfogadó-beletörődő attitűd, akkor a szolgáló a reflektálatlan női sorsot testesíti meg az időnként határozottan feminista kiáltvány formát öltő filmben. A megesett lány karaktere és a másik két aktor közreműködésével végzett magzatelhajtás mintegy ellenpontozza a művelt és érzékeny entellektüelek emelkedett társalgásokban és óvatos közelítésekben kibontakozó alaptörténetét. Az abortusz festői megfogalmazása pedig, még ha skicc is csupán a kép, a női sorsról és a női sors művészetben való megjelenítéséről tesz fontos állítást: hiszen a 20. századig aligha készült ilyen tematikájú festmény.

Az író-rendező sok szép és finom, hol szimbolikus, hol allegorikus, hol egyszerűen csak lenyűgözően esztétikus réteggel gazdagítja az összképet – akár a festőnő a maga újból és újból elölről kezdett portréját. Remekmű is lehetne a film. Ha nem volna a kibontakozó társadalomkép célzatosan egysíkú: a kárhozatos férfidominanciát kidomborítandó, kizárólag husángfejű tahók, távollétükben is fenyegető autoritások és sekélyes gnómok képviselik a másik nemet, a film gyengéd hangneméhez és óvatos ritmusához méltatlanul direkt módon. Ha nem lenne éppen a kulcsmotívumnak szánt Euridiké-párhuzam erőltetett: az áldozathozatal motívuma a mítosztól valójában idegen belemagyarázás. S főként, ha az együttlét szükségtelenül konkrét ábrázolása nem helyezné a megvalósult intimitás helyett a túlságosan is obligát szexualitásra a kapcsolat súlypontját. Sciamma nem látszik tisztában lenni vele, hogy az erotika bemutatása – nem erotikus. Filmen ilyesmit csak megteremteni lehet(ne), ám, ami sikerült Wong Kar-wainak (Szerelemre hangolva) vagy Peter Webbernek (Lány gyöngy fülbevalóval, ha már portréfestésről beszélünk) egyetlen gomb kigombolása nélkül, azt itt nem hordozzák sem a meztelen testek, sem a szuperközeliben felvett érintkezések.

Forgalmazza a Mozinet

 

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.