Film

Visszahull

Céline Sciamma: Portré a lángoló fiatal lányról

  • 2020. február 9.

Mikrofilm

A pályája csúcsán lévő rendezőnő Cannes-ban díjazott, César-, Oscar- s még ki tudja, mi minden várományos filmjének alaphelyzete egyszerű, mint egy taoista történeté: két ember találkozik, e találkozás megváltoztatja őket, majd saját útját e találkozás életre szóló tapasztalatával folytatja a két ember – más-más irányban.

Egy 18. századi festőnő kellene, hogy portrét készítsen a távoli uraság feleségéül szánt, de a kényszerfrigytől irtózó s ezért modellt állni sem hajlandó nemes kisasszonyról. Titokban gyakorolt, merőben külsődleges megfigyelésre kell hát szorítkozzon az előző, férfi festőművész kudarcán okulva társalkodónőként bemutatott portréfestő, ám a felszínes kapcsolódásból csak felszínes kép születhet s megalázó lelepleződés. Az immár a modell tudatos részvételével újrakezdett munka is csak akkor valósulhat meg, a festő csak akkor tudja a nehezen megközelíthető lány valódi lényét megragadni, ha köztük valóságos, testi-lelki-szellemi kapcsolat jön létre. Beszélgetéseik egyre emelkedettebbek, egymásra hangolódásuk egyre személyesebb, a felébredő érdeklődést követő szerelmi megtapasztalás egyre merészebb – s az egymásban megtalált beteljesedés röpke napjainak a munka előrehaladtával szükségszerűen közelgő vége egyre fenyegetőbb. Hiszen a hölgyre sivár feleségszerep vár a továbbiakban, élethosszig egy idegen mellett, a művésznő pedig festheti akár a perzselő kapcsolat emlékét is – de csak mások, férfiak neve alatt.

Más referencia is akad a filmben: Orfeusz és Euridiké története. A két főszereplő egyre jobban azonosul a halott kedveséért az alvilágba alászállt, de őt az életbe visszavezetni nem képes költő, A Költő és szerelmese szerepével. A mítosz új megvilágításba kerül valódi szellemi izgalmaktól szenvedélyes beszélgetésükben. (A film aranymetszéspontján lévő jelenet harmadik résztvevője a szolgálólány is, rezonőri szerepben.) Vajon csakugyan gyenge volt-e a kedvesére visszanézve azt másodszor is elveszejtő férfi, vagy tudatosan választotta a hús-vér szerető helyett annak emlékét, a szerelem csak költőileg megfogható ideáját a poéta? Netán a nő maga áldozta fel magát, hogy a Műben nyerjen öröklétet a romlandó test s a múlékony szenvedély?

A szimbolikus jelenetet a valóságban realizálják a szeretők: a megbízatása teljesülte után távozó festőt kifejezetten kéri a visszanézésre az „alvilágba” saját elhatározásából visszatérő (vagyis a kényszerházasság előli menekülést végül feladó) lány. Hádész birodalma a férfiak uralta, a szabadságot, kreativitást, életörömöt megfojtó társadalom. Ebbe kell visszahulljon a sorsát vállaló lány, ebben kell szabadságáért küzdjön az érvényesülni neme miatt nem tudó festőnő.

Ha a festőnőé a lázadó, a nemes kisasszonyé az elfogadó-beletörődő attitűd, akkor a szolgáló a reflektálatlan női sorsot testesíti meg az időnként határozottan feminista kiáltvány formát öltő filmben. A megesett lány karaktere és a másik két aktor közreműködésével végzett magzatelhajtás mintegy ellenpontozza a művelt és érzékeny entellektüelek emelkedett társalgásokban és óvatos közelítésekben kibontakozó alaptörténetét. Az abortusz festői megfogalmazása pedig, még ha skicc is csupán a kép, a női sorsról és a női sors művészetben való megjelenítéséről tesz fontos állítást: hiszen a 20. századig aligha készült ilyen tematikájú festmény.

Az író-rendező sok szép és finom, hol szimbolikus, hol allegorikus, hol egyszerűen csak lenyűgözően esztétikus réteggel gazdagítja az összképet – akár a festőnő a maga újból és újból elölről kezdett portréját. Remekmű is lehetne a film. Ha nem volna a kibontakozó társadalomkép célzatosan egysíkú: a kárhozatos férfidominanciát kidomborítandó, kizárólag husángfejű tahók, távollétükben is fenyegető autoritások és sekélyes gnómok képviselik a másik nemet, a film gyengéd hangneméhez és óvatos ritmusához méltatlanul direkt módon. Ha nem lenne éppen a kulcsmotívumnak szánt Euridiké-párhuzam erőltetett: az áldozathozatal motívuma a mítosztól valójában idegen belemagyarázás. S főként, ha az együttlét szükségtelenül konkrét ábrázolása nem helyezné a megvalósult intimitás helyett a túlságosan is obligát szexualitásra a kapcsolat súlypontját. Sciamma nem látszik tisztában lenni vele, hogy az erotika bemutatása – nem erotikus. Filmen ilyesmit csak megteremteni lehet(ne), ám, ami sikerült Wong Kar-wainak (Szerelemre hangolva) vagy Peter Webbernek (Lány gyöngy fülbevalóval, ha már portréfestésről beszélünk) egyetlen gomb kigombolása nélkül, azt itt nem hordozzák sem a meztelen testek, sem a szuperközeliben felvett érintkezések.

Forgalmazza a Mozinet

 

Figyelmébe ajánljuk