Amit ma még világraszóló sikerként árul a magyar miniszterelnök, rövid időn belül semmivé lesz

Attól kezdve már csak az számít, hány halálos áldozat volt.

Amikor január közepén Orbán Viktor kijelentette, hogy „itt van több mint milliónyi kínai vakcina, amit néhány napon belül az emberek rendelkezésére tudnánk bocsátani” (nem volt), majd utasította az egészségügyi hatóságot, hogy csipkedje magát a Sinopharm engedélyeztetésének dolgában, kétes kimenetelű hazárdjáték vette kezdetét.

Az akkori felmérések szerint

a lakosság 1 százaléka bízott a kínai oltóanyagban,

így a miniszterelnök pár héttel későbbi megnyilvánulása – aki nem fogadja el azt, a sor végére kerül –, nem tűnt egyébnek szimpla zsarolásnál. Orbán azzal ijesztgetett, hogy szemben a kínaival, a „brüsszeli” oltóanyagból kevés lesz. S miután kiderült, hogy lényegesen és megmagyarázhatatlanul többet fizetünk a kínaiért, mint az EU-kompatibilis vakcinákért,

Orbán azzal igyekezett kibújni a felelősségrevonás alól, hogy a pénz nem számít,

ha a „magyarok életéről” van szó.

Ezután a kínai vakcinával kapcsolatos bizalmatlanság legyűrésére a kormánypropagandát a legnagyobb fokozatba kapcsolták, s a Sinopharm lett az „oltakozás” Szent Grálja, aki pedig ezt kétségbevonta, kritizálni merte (a teljes ellenzék + szakértők), annak habzó szájjal estek neki, oltásellenesnek, gyilkosnak kikiáltva.

A kormánypárti tombolás célja eleinte az lehetett, hogy elterelje a figyelmet az elkeserítő halálozási adatokról, illetve az, hogy aranybetűkkel dicsőítse azt a mennyiségi szemléletet, amelyre a kormányzati propagandakampányt alapozták, s az oltások számában testesült meg. (Csak emlékeztetőül: tavaly szeptemberben a miniszterelnök ezt mondta:

„én a halálozások számát nézem elsősorban”;

később meg ezt: „a jó ízlést sérti, hogy politikai eszközként használja az ellenzék azt a kérdést, hogy mennyien halnak meg”.) Tehát a járvány harmadik hullámának gyalázatos hazai mutatóit bűnös szándékból relativizálva, kizárólag az oltások mennyiségére (pontosabban az első oltások mennyiségére) irányították a reflektorfényt, ami teljesen egybevágott a jól ismert orbáni szemlélettettel: a meccs addig tart, amíg meg nem nyerjük.

És április vége óta mintha ezt a nem létező győzelmet ünnepelné a miniszterelnök és köre: megnyíltak az éttermek, a szállodák, a színházak és mozik, az uszodák, az edző- és fitnesztermek, és a maszk viselése helyett

immár elég a védettségi igazolványnak nevezett fügefalevelet magunk elé tartani

– amelyből még az sem derül ki, hogy milyen oltást kapott a tulajdonosa.

Mindebből elég tisztán látszik, hogy a kormánynak nem csak az volt a célja a saját kártya bevezetésével, hogy megszűrje a hazai állatkertek, finesztermek, kocsmák stb. közönségét. Orbán már áprilisban arról beszélt, hogy más országokkal „kölcsönös egyezségeket” kötnek az igazolványok „kölcsönös elfogadásáról”, ahogy Szerbiával és Montenegróval ez már meg is tették. Mostanáig mást sem hallottunk, mint azt, hogy egyre bővül az „elfogadó országok” száma, sőt, a múlt héten Menczer Tamás külügyi államtitkár odáig ragadtatta magát, hogy „Magyarországon azért beszélhetünk az utazásokról, mert az magyar oltási program sokkal előrébb tart, mint más európai országok oltási programja, mások hozzánk képest le vannak maradva, igazából rájuk kell várnunk”. Mintha elfelejtette volna, hogy a magyar oltási program kizárólag azért tart előrébb, mert

Orbán szava volt döntő a Sinopharm importját illetően,

és nem a szakembereké. Ám „a nagy várakozásban” Magyarország előnye – amit ma még büszkén hirdet világraszóló sikerként a magyar miniszterelnök – rövid időn belül semmivé lesz. Márpedig ha ez bekövetkezik, azonnal értéktelenné válik Orbán győzelemként hirdetett számmágiája. És attól kezdve a járványkezelést már itthon sem lehet eladni azzal, hogy nálunk már májusban kinyitották konditermeket meg a focipályákat, bezzeg a hollandoknál… Attól kezdve már csak az számít, ami mindig is a legfontosabb volt, hogy tudniillik hány halálos áldozata volt a koronavírusnak Magyarországon.