Természetesen direkt ő kérte a miniszterelnök úrtól, aki – tudjuk, milyen Ő – kegyesen meghallgatta. Mert „egy ember ekkora terheket már nem győz”. Nem is az az érdekes, hogy ebben a kormányban senki nem bukik meg, itt mindenki sikerei csúcsán távozik diadalmasan mindenhonnan, ez errefelé így szokás, csak annak idején a megrendült egészségi állapotra hivatkoztak. Ugyan már. Egészen idáig kivétel nélkül minden, erre a feladatra kinevezett kormánytag Pokornitól Hillerig és Magyarig elbírta úgy-ahogy a köz- és felsőoktatás kettős terhét, némelyek némelykor még a kultúrát is elbírták hozzá, a két feladat elválasztásának tehát semmi értelme azon kívül, hogy Hoffmanntól mégse vegyenek el mindent. (Tényleg, Balog Zoltán vajon milyen emberfeletti képességek birtokában bírja el gigaminisztériuma terheit?) Az viszont igaz, hogy azt a tébolyt, amely Hoffmann alatt uralkodott el mindkét területen, ezt a mesterségesen szított válságot valóban nem tudná egy ember menedzselni, már ha tényleg ez is volna a cél.
Valóban, Hoffmann erre is alkalmatlan, ahogy egyáltalán bármilyen kormánytisztségre, amint ez rajta kívül mindenki számára már régen nyilvánvaló. A Németh László Gimnázium kissé autoriter és régimódi igazgatójának elment, az volt a rá való kabát. De ne áltassuk magunkat: Hoffmann ugyan a reklámarcává, kabalájává vált a közoktatás iszonyatos közigazgatási inkompetenciával, de annál nagyobb erőszakossággal levezényelt autoriter és centralizáló szervezeti átalakításának, és besöpörhette az érte kijáró népszerűtlenséget, erre maradéktalanul alkalmassá tette személyisége, de lényegileg mégsem volt semmi köze az egészhez. Szerény ambíciókkal érkezett, évnyitókon szeretett sopánkodni Harry Potterről és a János vitézről, hogy előbbi „kiszorítja” az utóbbit, ebből következett aztán a műveltség hanyatlása meg az értékek felbomlása. Ezen kívánt segíteni a tantervi központosítás, a „nehezebb nyelvek”, elsősorban a német, aztán a latin preferálása és az előíró-feddő jellegű hittan/erkölcstan páros bevezetésének kísérlete a közoktatásba. A „hanyatlás” világának értékrelativista lakói, a gyerekek és a szülők állandóan bele akarnak beszélni a saját maguk vagy lemenőik oktatásába, amihez nem értenek, ez újabb frusztráció forrása, az oktatáspolitika eminens feladatául tűzte ki éppen ezért, hogy befogja a szájukat, akkor válaszoljanak tisztelettudóan, ha kérdeztek tőlük valamit: a közoktatás nem szolgáltatás, ugye, hanem közszolgálat. Vegyük észre: a szolgáltatást az különbözteti meg Hoffmann-nál a szolgálattól, hogy utóbbit akkor is kapod az államtól, ha nem kéred, sőt akkor igazán, mert még neveletlen is vagy. Mindennek a világon semmi köze az oktatásirányítás problémáihoz, ezek egy agyonfrusztrált, „fegyelmezési” gondokkal küszködő, régimódi tanító néni nyavalyái, aki arra használta volna a bársonyszékét, hogy végre megregulázhassa azokat a szemtelen kölyköket. A buktatás és más efféle marhaságok apostola volt, ennyit értett és ez érdekelte csak az oktatásügyből. Igaz, persze, hogy a felsőoktatásról még ennyit sem gondolt.
Ezt a területet, amelynek életébe már jó ideje annyi beleszólása sem volt, mint Parragh László titkárnőjének, most hivatalosan is elveszik tőle, ő azonban nem sértődik meg, marad, kapaszkodik és jelentkezik, hogy elmondhassa, ő akarta így. Persze, már réges-rég nem szabadna államtitkárnak lennie, az, hogy egyáltalán odaengedték úgy, hogy mégiscsak ott van köztük a feladatra nem látványosan és röhejesen alkalmatlan Pokorni, eleve jelzés volt: a voluntarista ostobaság diadaláé, a „politikai kormányzásé”, amelyben szakpolitikai megfontolások nem kaphatnak semmi szerepet. Az üzenet minden várakozást felülmúló erővel jött át, Hoffmann-nak több dolga immár nincsen ezen a porondon. Marad, nem küldik helyre, továbbra is ott fog szerencsétlenkedni és stréberkedni a táblánál, mint Karinthy rossz tanulója, gonosz publicisztikák örökzöld témájaként. A lényeg, a felsőoktatás lepusztítása azonban éppen úgy folytatódik majd, mint az ő statisztálása idején, ahogy a közoktatási katasztrófahelyzet is az ő ágálásától függetlenül fokozódik majd. Klinghammer István emlékezetes bemutatkozása, az, hogy az országszerte szabadegyetemeket szervező, nem utolsósorban intézményeikért, tanáraik állásáért tüntető egyetemfoglalók viselkedését értelmiségiekhez méltatlannak nevezte egy különben megveszekedetten értelmiségellenes kormány legújabb tagjaként, végképp világossá tette: ugyanaz folyik tovább, csak egy kevésbé látványosan képtelen szereplő működik majd közre benne. Valójában régen nincs már sehol szegény Hoffmann államtitkár, és kisebb gondunk is nagyobb jelenleg, mint hogy tovább röhögjünk vagy szánakozzunk rajta.
