Cancel culture nincs, de igény volna rá

Narancsblog

Mi is ez a rettegett véleményterror? Az, hogy most már könnyen kaphatunk választ, ha sértegetünk másokat.

Rendszerről, ugyebár, akkor beszélhetünk, ha valami már annyira megszilárdul, hogy jellemzőit adottságnak vesszük. Emiatt mondhatjuk, hogy az eredetileg csak kissé ironikusan Nemzeti Együttműködés Rendszereként emlegetett orbáni valóság, ismertebb nevén a NER mostanra tényleg rendszer, sőt, maga a NER kifejezés is önálló életre kelt a rövidíteni hivatott szavak nélkül is. A NER-ben ugyanis nem jelenség vagy rendszerhiba, hanem alapvetés a nepotizmus, a kisebbségek kirekesztése, a többség magát kisebbségnek érzése például. Vagy amiről ez a cikk voltaképpen szólna is, az úgynevezett politikai korrektség és persze a cancel culture elleni harc.

A kitalált harc, amely valójában a NER – és persze nemzetközi elvbarátai – egyik fő sikere: olyan természetesnek vesszük valamiért azt a gondolatot, hogy manapság ember már NEM MONDHATJA EL, AMIT GONDOL, mert cancelelik, eltörlik, elnyomják a véleményéért, hogy eszünkbe sem jut gyanakodni. Ez a vélt szellemi mccharthyzmus Magyarországon simán ott tart, hogy még az ilyen-olyan szinten ellenzéki réteg is az elnyomókkal akar harcolni Puzsér Róbert véleményvezérrel kezdve Ungár Péter politikuson át most épp egészen Lakatos Márk divattervezőig. Közös bennük, hogy valamiért tényleg Magyarország és a világ központi kérdéseként vázolják fel a transzneműség kérdését, mintha egyébként napi szinten probléma lenne a boltban a megfelelő angol névmások vagy a gendersemleges vécék kérdése.

A nyugati cancel culture-ral folytatott harc ezekben a diskurzusokban valahogy mindig összekeveredik a politikai korrektséggel is, aminek a végén

tulajdonképpen összemosódik az a kérdés, hogy illik-e bokszosnak hívni a feketéket vagy belefér-e a szólásszabadságba az, hogy holokausztról szóló vicceket mesélek a zsidó közönségnek, és felháborító-e, ha emiatt engem kiközösítenek, vagy akár kirúgnak a munkahelyemről.

Azt most hagyjuk is, hogy mekkora őrületes bűntett volt a cancelelés igét átvenni a magyar nyelvbe, hiszen tisztességes kulturális öngyarmatosítóként megtettük már ugyanezt egy rakás amúgy nagyon szépen lefordítható szóval. Az még nagyobb bűn, hogy egy olyan szót sikerült átvennünk, ami az eredeti közegében sincs még csak rendesen definiálva sem: nagyjából ugyanakkora lufiról beszélünk, mint a híres szuverenitás, amit nemcsak a magyar szavazók nem értenek igazán, de általában a náluk sokkal okosabb különféle jogfilozófusok is csak vitázni tudnak róla. Feltette már a kérdést valaki, hogy mi az a cancelelés egyáltalán? Elvileg valami olyasmiről beszélünk, hogy emberek falka jelleggel vadásznak olyanokra, akik nekik nem tetsző dolgot mondanak. Ez persze tök félelmetesen hangzik, de valójában az esetek nagy részében ez a vadászat a Twitteren (vagyis már X-en) zajlik különféle válaszok formájában, a legdurvább esetekben pedig privát üzenetekben kaphatjunk életveszélyes fenyegetést. De hát erre van is van már szó, a megint csak elegánsan elegánsan átvett bullying.

Felmerül a kérdés, hogy Elon Musk és hazai szószólói milyen jelenséggel harcolnak: nem a cancel culture-ral, hanem az internettel és a szólásszabadsággal. Az a jelenség, amitől rettegnek, leírható akár demokráciaként is, vagy legalábbis annak jeleként. Ha ugyanis kiállt valaki az 1930-as években az Egyesült Államokban a feketéken poénkodni egy klubban, az valószínűleg régen is sértette volt a feketéket, csak akkoriban nem hogy nem adhattak hangot a sértődöttségnek, de nem is hallhatták általában a poént, hiszen nem engedték be őket oda. Azóta már javult a helyzet, és közvetlenebb lett a kommunikáció is: ha sértő ostobaságokat beszélünk egy újságcikkben, jó eséllyel nem csak magányos harcosok állnak neki olvasói levelet írni arról, hogy hülyék vagyunk, hanem a megjelenés után gyorsan megkapjuk kommentben is. A kinyilatkoztatások időszakának vége, aminek köszönhetően valahogy az érintetteknek is lett annyi hanguk, hogy ezt eljuttassák ide.

Verbális lincselés? Nagyon veszélyesen hangzik, de valójában a szólásszabadság klasszikusan alt-right felől érkező kifordításáról beszélünk.

A szólásszabadságnak ugyanis nemcsak az a része, hogy valaki elmondhatja a gondolatait, hanem az is, hogy mások esetleg elküldhetik érte a kurva anyjába is.

Ha ez tömegesen történik, az azt jelenti, hogy nagyobb tömegeket sértett meg, ha pedig emiatt kirúgják a munkahelyéről, az azt jelenti, hogy a nyilvánosan hangoztatott vélemény a munkahelye szerint sem szalonképes. Az ebben rejlő erőt persze ismeri a Fidesz is, aki a politikai korrektség elleni harc nevében már életvitelszerűen magyargyűlöletet kiált, ha valaki netán jelzi, hogy nem kéne lopni és uszítani.

Ja, hogy régen nem ez volt? Hát, nem, tényleg nem. Nagyjából ugyanazért nem, amiért az 1990-es évek Hollywoodjában a világ legtermészetesebb dolga volt gazdag producerként megfogdosni a fiatal színésznőket: a tekintélyelv, alá-fölé rendelt viszony éppúgy szerepet játszott, mint azoknak a fórumoknak a hiánya, amin keresztül hangot adhattunk a sértettségünknek vagy tényleges sérelmeinknek. Most, hogy van, hirtelen kiderül, hogy ha provokatívan fogalmazunk, akkor akár az is lehet, hogy tényleg provokáltunk valakit? Azért ez elég vad gondolat, el se merem képzelni, hogy a hősidőkben, amikor még a Férfi Férfi volt, a gender pedig valami köret neve, akkor is rosszul esett volna valakinek, ha a létezését vonjuk kétségbe a nagy nyilvánosság előtt!

Azért fontos ez, mert legalább ebben meg kéne próbálni nem úgy táncolni, ahogy Orbán fütyül: a közösségi médiában „nagy port kavart” események valójában általában pár ezer unatkozó ember kommentjeit jelentik, a pc-terror mindössze annyi terhet rak az emberre, mint amennyit az, hogy ne fingjon hangosan az étteremben, a cancel culture-ről pedig nincs, de igény volna rá: ha ugyanis lenne, akkor Magyarország egyik választott képviselője például biztos nem tud írni fehér értékekről, hogy még csak fel se merül a lemondása.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Önarckép feketével

  • - turcsányi -

Ha van igazság a földön, Bert Schneiderből hétcsillagos hollywoodi aranyifjú válik. Egy léha, semmirekellő alak a sztárjelöltek örökké vidám, szőke és bikinis karéjában, a nyitott tetejű sport Mercije oldalának támaszkodva, golfhoz öltözve néz el a távolba, s számolja Los Angeles mindig felhőtlen egén az angyalokat.

Kiszámolós

Ha Ed Sheerannek van harminc kamionja, hat pengető alakú óriáskivetítője, öt saját fejlesztésű looper pedálja a forgószínpad öt különböző pontján, és 135 percet játszik – saját állítása szerint – nagyjából 70 ezer embernek, akkor hány keringős lüktetésű balladát játszhat el?

Az egyedüli boldogság

  • Balogh Magdolna

A dán írónő (1917–1976) bő öt évtizeddel ezelőtt befejezett, 1967 és 1971 között írt ön­életrajzi trilógiája azt az utat mutatja meg, ahogyan egy szegény sorsú, munkáskörnyezetben felnőtt lányból ismert és népszerű, számos díjjal kitüntetett szerző válik.

Térerő

A modern nagyváros az ipari forradalom következménye; a korábbiaktól gyökeresen eltérő termelési struktúra nyomán alakult ki az a térszövet, amelyben az európai civilizáció máig élni, bár lassan inkább csak túlélni próbál.

A vasutasok kérték

Talán Stephenson óta nem fordult elő, hogy egy működő vasúttársaság arra biztatta volna utasait, hogy ne vegyék igénybe a szolgáltatásait.

Magyar western fűnyíróval

Ha azt mondom, vásári bábjáték, azt mondod, Vitéz László. És persze Kemény Henrik. A műfaj magyarországi történetének meghatározó alakjai máig ott állnak minden, e hagyományt követő előadás mögött.

Veszélyes álmok

  • Eörsi Mátyás

Mire gondol az olvasó, ha azt hallja: „Zöld, biztonságos, versenyképes”? Vagy ezt: „Helyreállítás, erő és a hovatartozás érzése”? Esetleg ezt: „Együtt. Ellen­álló. Európa.”?