Nincs ember ebben az országban, aki komolyan vette volna Vidnyánszky Attila esemény utáni lemondását. Csak emlékeztetőül: az „esemény“ két színész súlyos balesete volt november elején, egy Vidnyányszky rendezte előadás közben. A színészek máig nem épültek fel, egyikük maradandó egészségkárosodást szenvedett. Az „esemény utáni lemondás“ pedig olyannyira esemény utáni volt, hogy csak napokkal később rebegte el Vidnyánszky. Persze hiába, hiszen senki nem vette komolyan, mondhatjuk nyugodtan: pártállásra tekintet nélkül. Legkevésbé Csák János, Vidnyánszky viselt dolgainak minisztere vette komolyan, sőt, ő egyenesen vissza is dobta.
Talán egyedül Demeter Szilárd vette komolyan, akinek még éppen ott lebegett a feje felett a főnök kardja, így kicsit megnyugodhatott: L. Simon röpült, van ez a kravál a Vidnyánszkyval, hátha mégis megúszom… S nem kellett csalódnia.
Nincs ember ebben az országban, legyen bár „jobb-” vagy „baloldali”, aki egy percig is komolyan gondolta, hogy lesz ennek a balesetnek bármilyen Vidnyánszkyra néző következménye,
még akkor sem, amikor a Nemzeti Színház igazgatója – mint valamelyik önkezű rendezésének igyekvő jellemszínésze – dúlt tekintettel odanyilatkozott napokkal később a Hír Tv-nek, hogy ő bizony nem le-, hanem felmondott, s az nem ugyanaz a kávéház. Érdemes (jó, valójában nem érdemes) idézni ekkor mondott szavait is: „Nem felajánlottam a lemondásomat, hanem felmondtam. Én úgy éreztem, hogy ez egy jel. Úgy érzem, hogy itt egy kicsit meg kell torpanni, meg kell állni, bizonyos dolgokat újra kell gondolni”. Vagy éppenséggel: „Én ott abban a pillanatban eldöntöttem, látva a két fájdalommal küszködő embert, hogy nekem valami nagy gesztust kell gyakorolnom”. Aha, eldöntötte. Hogy valami nagyot. Semmi kétség. Na, de ekkorát?
Nem, senki nem gondolta, hogy Vidnyánszky Attila felelős lesz azért, ami a színházában történt. Senki nem gondolta, hogy komolyan gondolja a szavait. Felzengett a fideszes kultúrcselédség (Ókovács adta meg a hangot) egyhangúra csiszolt segélykiáltása: „Attila, maradj velünk!”.
Eltelt egy hónap, mely során napvilágra került az egyik színész maradandó egészségkárosodása, a másik meg kijött a kórházból, s visszament a kórházba, s Vidnyánszky ismét megnyilatkozott: „Hogy miért kellett ennek most megtörténnie, miért pont egy Rómeó és Júlia-előadáson, miért egy ilyen évzáró időszak kezdetén, adventre készülődve... Szóval az ember ül és gondolkodik, és próbálja megérteni az esemény üzenetét”. Mert nyilván, ha egy másik előadáson, mondjuk, az évadnyitó időszak kezdetén, s nem adventre, hanem a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünneplésére készülve „kell ennek megtörténie”, akkor egészen más lett volna a helyzet, akkor egészen bizonyosan nem vonja napokkal később vissza Vidnyánszky a le- vagy fel- vagy akárhová szánt mondását.
Most pedig, hogy a Nemzeti Színház dolgozóinak, tehát Vidnyánszky alkalmazottainak kétségbevonhatatlanul hiteles bizottsága megállapította, hogy nincs egyszemélyi felelőse a „sajnálatos eseménynek”, tulajdonképpen még örülhet is mindenki, hisz az is benne volt a pakliban, hogy egy ügyelővel vitetik el a balhét. Szóval most minden rendben van, pihenj, folytasd tovább. Tegye fel a kezét, aki mást várt! Talán csak Győzike, akinek így most tovább kell várnia egy kicsit még valami hasonlóan fontos kultúrposzt betültésére – nyugi, biztos hamar találnak neki is valami testhez állót.
Mert a NER kultúrkommiszárjai egy súlyos balesetbe, egy gyatrán teljesító operaházba, sztrájkoló szakszervezetbe, haveroknak elfolyatott pénzekbe, elkussaltatott zaklatási ügyekbe, s hasonló anyakínjákba sose buknak bele.
A bukáshoz felségsértés kell, mint L. Simonnál, minden egyébb bocsánatos vétség, csak arra jó, hogy megvédjük az illetőt az áskálódóktól.
Ezért tudta már mindenki az első pillantban, hogy lesz ugyan egy kis porhintés, de senki nem gondol majd semmit komolyan. Egyszemélyi felelős nem lesz, felelős az egész világ – vagy színház.
