Egy szatyor fing-e vagy?

Narancsblog

Ebben az országban alighanem Sulyok Tamásnak lenne a legtöbb esélye szabad embernek lenni, és visszautasítani azt a dilemmát, amit ez a rendszer a magyar népnek kínál.

Sulyok Tamás (mármint a köztársasági elnök) azt mondja, mindenkinek meglehet a véleménye róla, hogy mi gyűlöletbeszéd, de akár tetszik, akár nem, szabad eltaposandó poloskának nevezni politikai ellenfeleket meg magyarokat, azzal sincs baj, ha éppen március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén teszi ezt egy kormányfő. Őt például „egy szatyor fingnak” nevezte Tóta W. Árpád publicista, s ez olyannyira fájt neki, hogy mostantól mindenféle anyázás fölött szemet fog hunyni – ha neki csíp, hát csípjen mindenkinek.

Abban igaza van kis hazánk legtartalmasabb életet élő nyugdíjasának, hogy „egy szatyor fingnak” nevezni a másikat nem szép. Meg „agyhalottnak”, „büdösszájúnak” sem, vagy ha ilyen jelzőket emleget a magyar, jobb, ha előbb körülnéz, nem forog-e közelben diktafon. Sőt, ismerve ellenfeleink szerkesztő-manipuláló ügyességét, még jobb, ha betűnként sem mondjuk ki a becsmérlő szavakat, nehogy összevágják belőle később a teljes üzenetet.

De nem ildomos poloskának, gombának, fidesznyiknek, libernyáknak, ügynöknek, hazaárulónak, kullancsnak sem nevezni egymást, s ha egészen őszinte vagyok, a gecizés is egyedül Simicska Lajosnak állt jól, a többi olcsó utánzat volt. Ahogy magántőkealapnak sem szép nevezni a közpénzt, nemzeti szuverenistának az orosz hátsó alázatos tisztogatását, „selejtnek” a sajtót, Csipkejózsikának azt, aki elesett emberekért munkálkodik. Nem szép dolog azt mondani, hogy „az alapítványi vagyon teljes mértékben megvan”, ha minden idők legnagyobb bankrablásáról beszélünk. Még az sem szép, hogy a konzervatív köztársasági elnök magasról tesz rá, hogy beszédet mondjon újévkor. Nem ildomos hazudni a nyilas felmenőkről.

De túl vagyunk azon, hogy a kulturált viselkedést kérjük számon egymáson. Annak is örülünk már, ha nem hazudnak a képünkbe. Például a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a miniszterelnök egyetlen mondata, ami nem hazugság – és nem is papírból olvasta –, éppenséggel a poloskázás volt. Minden okunk megvan rá, hogy otromba bejelentését komolyan vegyük, hiszen tényleg az ellenzék kitakarítására készül.

Sulyok Tamásra sok rosszat lehet mondani. Azt, hogy nem érti, mi egy államfő feladata, azt, hogy nem veszi észre, hogy a poloskázó miniszterelnök és végevankicsiző államtitkárja nyomán elszabadult az erőszak az országban, és minden napra jut egy félőrült, aki habzó szájjal rohan neki pultozóknak – magyar a magyarnak. Azt is fel lehet róni Sulyok Tamásnak, hogy épp olyan törvényt írt alá a napokban a gyülekezési jog korlátozásáról, ami a fasiszta rezsim kiteljesedését szolgálja. Azt is, hogy ez a törvény éppenséggel ellentétes az uniós joggal, s ő jogász létére mégis aláírta.

De egy dolgot nem lehet felróni neki: azt, hogy nem értené, mi a magyarok dilemmája ebben a sajtszagú, trampli rendszerben.

Sulyok Tamás észrevette, hogy neki – és minden magyarnak – két választása van. Vagy poloska lesz, vagy „egy szatyor fing”.

Vagy áttelel, vagy hagyja, hogy elvigye a szél. Vagy szívós, várja a jobb időket, vagy kummant, sunnyog, hallgat. Ha valakinek nem lenne egyértelmű, az államfő tegnap ismét hűségesküt tett: inkább csendben marad, bármennyire is fáj, bármennyire is megalázó, de legalább „egy szatyor fingot” nem akar eltaposni, kitakarítani senki. Az csak egy kis büdöset csinál.

A milliókért kitartott Sulyok Tamás, Orbán Viktor köztársasági elnöke, aki azért van ott, hogy ne legyen ott, beleül az aranyszékébe, és

inkább azt mondja a kamerába, hogy „én egy szatyor fing vagyok, már bocsánat”.

Akár az asztalra is csaphatna, hogy beléremegjen a Sándor-palota, fejest ugorhatna a kegyelmi kérvények ezreibe, amelyek felbontatlanul hevernek valamelyik szobában, mert aláírni közülük egyet se szabad, kikérhetné a poloskázást, a szatyorfingozást, a gecizést, azt, hogy a Magyar Nemzeti Bankot úgy rámolták ki, mint egy édességboltot, azt, hogy Alcsútdobozon több a zebra, mint nyilas felmenőnél a zsidóbútor.

Ebben az országban alighanem Sulyok Tamásnak lenne a legtöbb esélye szabad embernek lenni, és visszautasítani azt a dilemmát, amit ez a rendszer a magyar népnek kínál. Hogy poloskák sem vagyunk, de a kellemetlen szagot is jó lenne már kiszellőztetni ebből a kis országból.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.