Egy szatyor fing-e vagy?

Narancsblog

Ebben az országban alighanem Sulyok Tamásnak lenne a legtöbb esélye szabad embernek lenni, és visszautasítani azt a dilemmát, amit ez a rendszer a magyar népnek kínál.

Sulyok Tamás (mármint a köztársasági elnök) azt mondja, mindenkinek meglehet a véleménye róla, hogy mi gyűlöletbeszéd, de akár tetszik, akár nem, szabad eltaposandó poloskának nevezni politikai ellenfeleket meg magyarokat, azzal sincs baj, ha éppen március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén teszi ezt egy kormányfő. Őt például „egy szatyor fingnak” nevezte Tóta W. Árpád publicista, s ez olyannyira fájt neki, hogy mostantól mindenféle anyázás fölött szemet fog hunyni – ha neki csíp, hát csípjen mindenkinek.

Abban igaza van kis hazánk legtartalmasabb életet élő nyugdíjasának, hogy „egy szatyor fingnak” nevezni a másikat nem szép. Meg „agyhalottnak”, „büdösszájúnak” sem, vagy ha ilyen jelzőket emleget a magyar, jobb, ha előbb körülnéz, nem forog-e közelben diktafon. Sőt, ismerve ellenfeleink szerkesztő-manipuláló ügyességét, még jobb, ha betűnként sem mondjuk ki a becsmérlő szavakat, nehogy összevágják belőle később a teljes üzenetet.

De nem ildomos poloskának, gombának, fidesznyiknek, libernyáknak, ügynöknek, hazaárulónak, kullancsnak sem nevezni egymást, s ha egészen őszinte vagyok, a gecizés is egyedül Simicska Lajosnak állt jól, a többi olcsó utánzat volt. Ahogy magántőkealapnak sem szép nevezni a közpénzt, nemzeti szuverenistának az orosz hátsó alázatos tisztogatását, „selejtnek” a sajtót, Csipkejózsikának azt, aki elesett emberekért munkálkodik. Nem szép dolog azt mondani, hogy „az alapítványi vagyon teljes mértékben megvan”, ha minden idők legnagyobb bankrablásáról beszélünk. Még az sem szép, hogy a konzervatív köztársasági elnök magasról tesz rá, hogy beszédet mondjon újévkor. Nem ildomos hazudni a nyilas felmenőkről.

De túl vagyunk azon, hogy a kulturált viselkedést kérjük számon egymáson. Annak is örülünk már, ha nem hazudnak a képünkbe. Például a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a miniszterelnök egyetlen mondata, ami nem hazugság – és nem is papírból olvasta –, éppenséggel a poloskázás volt. Minden okunk megvan rá, hogy otromba bejelentését komolyan vegyük, hiszen tényleg az ellenzék kitakarítására készül.

Sulyok Tamásra sok rosszat lehet mondani. Azt, hogy nem érti, mi egy államfő feladata, azt, hogy nem veszi észre, hogy a poloskázó miniszterelnök és végevankicsiző államtitkárja nyomán elszabadult az erőszak az országban, és minden napra jut egy félőrült, aki habzó szájjal rohan neki pultozóknak – magyar a magyarnak. Azt is fel lehet róni Sulyok Tamásnak, hogy épp olyan törvényt írt alá a napokban a gyülekezési jog korlátozásáról, ami a fasiszta rezsim kiteljesedését szolgálja. Azt is, hogy ez a törvény éppenséggel ellentétes az uniós joggal, s ő jogász létére mégis aláírta.

De egy dolgot nem lehet felróni neki: azt, hogy nem értené, mi a magyarok dilemmája ebben a sajtszagú, trampli rendszerben.

Sulyok Tamás észrevette, hogy neki – és minden magyarnak – két választása van. Vagy poloska lesz, vagy „egy szatyor fing”.

Vagy áttelel, vagy hagyja, hogy elvigye a szél. Vagy szívós, várja a jobb időket, vagy kummant, sunnyog, hallgat. Ha valakinek nem lenne egyértelmű, az államfő tegnap ismét hűségesküt tett: inkább csendben marad, bármennyire is fáj, bármennyire is megalázó, de legalább „egy szatyor fingot” nem akar eltaposni, kitakarítani senki. Az csak egy kis büdöset csinál.

A milliókért kitartott Sulyok Tamás, Orbán Viktor köztársasági elnöke, aki azért van ott, hogy ne legyen ott, beleül az aranyszékébe, és

inkább azt mondja a kamerába, hogy „én egy szatyor fing vagyok, már bocsánat”.

Akár az asztalra is csaphatna, hogy beléremegjen a Sándor-palota, fejest ugorhatna a kegyelmi kérvények ezreibe, amelyek felbontatlanul hevernek valamelyik szobában, mert aláírni közülük egyet se szabad, kikérhetné a poloskázást, a szatyorfingozást, a gecizést, azt, hogy a Magyar Nemzeti Bankot úgy rámolták ki, mint egy édességboltot, azt, hogy Alcsútdobozon több a zebra, mint nyilas felmenőnél a zsidóbútor.

Ebben az országban alighanem Sulyok Tamásnak lenne a legtöbb esélye szabad embernek lenni, és visszautasítani azt a dilemmát, amit ez a rendszer a magyar népnek kínál. Hogy poloskák sem vagyunk, de a kellemetlen szagot is jó lenne már kiszellőztetni ebből a kis országból.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.