Szépen megöregedni nehéz dolog, ráadásul olyan, amit az ember csak egyszer csinálhat végig az életében. Elég csak elmenni a sarki közértig, hogy találkozzunk olyan idős embertársainkkal, akiknek keserűségben, szegénységben és boldogtalanságban telnek nyugdíjas évei.
Sokáig azt gondoltam, hogy Sulyok Tamásnak, Magyarország márciusban kinevezett köztársasági elnökének az a feladata, hogy az igazságosságot és a demokráciát képviselje ebben a cudar világban, ahol egyes népségek imperialista gőgjükben elvárják, hogy úgy táncoljunk, ahogy ők fütyülnek. Azt gondoltam, hogy Sulyok Tamás majd igazságot tesz, amikor egy élvonalbeli gimnázium igazgatóját a tanév előtt két nappal felmentik. Azt hittem, hogy rendet vág, amikor egy halálos, gyógyíthatatlan beteg eutanáziakérelmét még Strasbourgban is elutasítják. Véletlenül sem mond olyat, hogy „nem áll módjában felkarolni” a bírói fizetések rendezésének ügyét. Azt hittem, hogy a papokkal és vezérezredesekkel való találkozói után arra is jut ideje, hogy felszólaljon a magyar vasút helyzetéért, ami végül is nemzeti örökség, vagy megszólaljon, amikor hátrányos helyzetű gyerekek iskoláit zárják be.
Az én hibám: eddig teljes tévedésben éltem.
Sulyok Tamás nem egy köztársasági elnök életét éli. Kár is lenne így tekinteni rá. Aki kicsit is okosabb, látja, hogy köztársasági elnökre csak ott van szükség, ahol a kormány olyan gyenge, hogy nem bír egyedül a feladatokkal.
(A miénk, mimagyaroké azonban igen.) Meg ahol állandóan vitatkozni kell az alkotmány ilyen-olyan kérdésein, mert, ugye, nem minden Alaptörvény gránitszilárdságú. (Még egyszer: a miénk, mimagyaroké azonban igen.) Sulyok Tamás nem akar arról vitát nyitni, hogy alkotmányos-e szuverenitásvédelem címén ellenzéki politikusokat, médiamunkásokat és civil szervezeteket zaklatni. Az sem érdekli, hogy alkotmányos-e a Magyar Rádió épületeinek lebontását elrendelni. Olyan szimbolikus kérdésekben sem foglal állást, mint a Gellért-hegyi szobor átalakítása.
Sulyok Tamás egy ennél sokkal nehezebb szerepet vett magára. Arra esküdött fel, hogy 15 millió magyar ember nyugdíjas nagybácsija lesz.
Mi sem állt közelebb hozzá: tudjuk, hogy épp nyugdíjba készült, amikor Orbán felkérte államfőnek. A jogi pályán becsülettel, tisztességgel eltöltött négy évtized után így kezdődött meg Tamás bácsi életének legnagyobb feladata: jó példával előljárni. Mintát adni annak a 2,5 millió nyugdíjasnak – és nekünk, fiatalabbaknak is –, hogyan kell élvezni, szeretni, becsülni az életet. Ahogy korosztályának dívája énekelte: „Vár az élet, a tojáshéj már végleg összetört. / Vár az élet, a tilalomfákból jó néhány kidőlt. / Mindent lehet, de nem mindent szabad, / felejtsd már el, engedd el magad!”
És micsoda mintát adott Sulyok Tamás röpke fél év alatt! Hogy milyen ez az élet? Milyen mindenki kedvenc nagybácsija, aki élvezi a nyugdíjas éveket, nem szól bele a fiatalok dolgába, nem kotnyeleskedik, nem okvetetlenkedik, nem akadályozza friss, életerős, fiatalos miniszterelnökünket, de mindenben támogatja és mindenkiért imádkozik?
Tamás bá’ és felesége rögtön új lakásban kezdték meg a gyönyörű nyugdíjas éveket. Még hogy az ember nem tud időskorában váltani. Ő sem könnyen szánta rá magát, hogy beköltözzön a köztársasági elnöki rezidenciába, főleg, hogy ott sokáig egy kétes megítélésű, furcsa kalamajkába keveredett hölgy élt, aki az elődje volt (de erről ne is beszéljünk többet, ígérik, csak néha fog a szemünk elé kerülni). De Tamás bá' fogta magát és nejét, készen álltak az Új Kezdetre.
Tamás bácsi szereti időnként felidézni a katonaéveket, amikor megtanították lőni, ahol embert faragtak belőle. Azt az őszt 1974-ben, amikor megtanult bánni a fegyverrel és megtanult együttpislogni az atomvillanással. „A kéz nem felejt” – mondja, s talán szomorkodik, hogy szeretett unokáiból nem lesz katona.
Tamás bá’nak hobbijai vannak. Akárcsak Sheldon Cooper, imádja a zászlókat, kedvence egy bizonyos Sándor-palotán látható.
Megmaradt egyszerű embernek, pont olyannak, mint 1964-ben. Imádja a borsófőzeléket.
Maga vasalja az ingeit, hiszen gentleman, és egyszerű dolgokban nem szorul segítségre.
Sportos, életerős, egészséges. Úgy vallja, hogy ha megpihen, akkor berozsdásodik. Szóval bármikor szívesen dob kosárra.
És biciklizik. Közben egy élet bölcsességeivel halmozza el a környezetét. „A sport tartást ad. Fegyelemre tanít. Közelebb visz a természethez. Kikapcsol. Szélesebbre tárja előttünk a világ kapuját” – mondja, és biztonságos bukósisakjában elsuhan felelősségteljesen.
Olyan emberekkel is találkozik, akikkel mások nem. Igazi férfiként szorítja meg a Nobel-díjas Krausz Ferenc kezét, és kis híja, hogy oda nem veti neki, bátorítólag: „Szorítsd meg rendesen! Voltál katona?”
Hiszen Tamás bá’nak is vannak rossz tulajdonságai. No, a zsebszerződések, az hazugság. De igaz, hogy merő szívjóságból nem tud nemet mondani senkinek, így aztán kétes hírű alakok próbálják befolyásolni.
De sikerrel? Ugyan! Tamás bá’ átlát a szitán, a jó szíve miatt. Meg persze azért, mert frissen tartja magát. Olvasgat.
De miket olvasgat? Gyakran olyat, amire dolgozó embernek nem lenne ideje. Akár az Alaptörvényt, benne a gyönyörűszép képekkel.
Vagy Petőfit. Eredeti kiadásban, bőrkötésben.
Ha van még hibája, akkor az, hogy túl ambiciózus. Mindent be akar pótolni, amire szorgalmas munkáséveiben nem volt mód. Verset mond a Balatonnál. Nem olyan jó benne, de lehet rá haragudni?
Ha valaki azt hitte, hogy a szerelem elmúlik az idővel, Tamás bácsi meggyőzi az ellenkezőjéről. Most, hogy van idő és egy kicsike nyugdíj is, elvitte Párizsba feleségét, Zsuzsa nénit. A szerelem városába!
Nyitott, kedves emberként szeret járókelőkkel fotózkodni.
Hiszen mi is jobb annál, mint utazni nyugdíjas korban, amikor már van elég idő, nem kell sietni, a gyerekek kirepültek. Itt éppen Rómában, az örök városban.
De igazi lokálpatriótaként a kis lángoktól ölelt országban érzi legjobban magát. Pannonhalmán, ahol az egyház kebelére hajthatja kipihent üstökét.
Kimeríthetetlen érdeklődése nem korlátozódik a szakmájára, szívesen megnézte az első magyar nyelvemléket is! Hát nem csodálatos, 68 éves, és mint a szivacs!
Nótázik! Szereti az életet!
Kertészkedik, hiszen az élet rózsafa, amit gondozni kell.
Ellátogat a Jókai-villába. Két lábon járó lexikon, néha úgy belefeledkezik a mesélésbe, hogy rá kell szólni, menjünk már ebédelni.
S végül álljon itt annak a tanúsága is, hogy az adrenalintól sem kell félni így, a szép időskor küszöbén. Ezen a fotón az ország legboldogabb, legteljesebb életét élő nyugdíjasa a helikopterezést próbálta ki. Valami olyasmit, amit a fiatalok már napi szinten űznek, s ő miért maradna ki belőle!
Tamás bácsi minden fiatal és öreg példaképe, mintaszobra annak is, hogy lehet máshogy élni: nem bosszankodva, keserűen, kuporgatva, hanem az életet habzsolva, szelíd, mívelt konzervatív derűvel. Mindenkinek ilyen boldog, felhőtlen, gondtalan nyugdíjas éveket és szép időskort kívánunk!
