„Haja szála sem görbült”

Karsai László történész a Sulyok-ügyről és a két háború közötti magyar szélsőjobbról

Sulyok Tamás államfő megszépített történetet mesélt szélsőjobbos édesapjáról, mely legendáról először Karsai László a hvg.hu-n közölt cikkében bizonyította be, hogy az minden alapot nélkülöz. A történésszel emellett a keresztény középosztályról és a háború utáni népbíróságokról is beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: Hogyan talált rá a témára?

Karsai László: A Klubrádióból hívtak fel, miután a Telex előszedte Sulyok Tamás 2023. augusztusi interjúját. A Klubrádiónak azt mondtam, hogy az interjúban előadott történetet életszerűtlennek tartom. Másnap egy újságíró ismerősömön keresztül megkaptam a Fejérmegyei Naplóban megjelent – az Arcanumon nem található – 1944. júniusi cikket, amelyet Sulyok László, az elnök édesapja írt. Mellékelték Glatz Ferenc 1970-es tanulmányát is, amely Hóman Bálintnak a székesfehérvári szélsőjobboldali elemekkel folytatott küzdelméről szólt, és a szerző ebben idézi Sulyok Lászlónak, a Baky László és gróf Pálffy Fidél vezette Magyar Nemzetiszocialista Párt Fejér megyei vezetőjének Zászlóbontás című programadó cikkét.

MN: Sulyok Lászlónak a német megszállás alatt egy szélsőjobboldali székesfehérvári lapban publikált cikke nem csupán azt a kérdést veti fel, mennyire volt erős a náci fertőzöttség a keresztény középosztályban, de úgy tűnik, ehhez egyfajta világtörténelmi vakság is járult. Sokan 1945 májusáig hittek a végső győzelemben?

KL: Az egyik leghíresebb példa a képzett katonatiszt Szálasié, aki 1945 márciusában egy egész komoly hadászati tervet dolgozott ki arra, hogy déli irányból hogyan kell áttörni a szovjet védővonalat. Elég idézni a kortárs Márai Sándort, aki a Naplójában a következőket írja: „Hideg május, didergek a napfényben, az emberekkel nincs mit beszélni, mint ahogy részeggel vagy őrültekkel nem lehet vitatkozni. A magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől. Az oroszok Kőrösmezőnél, az angolok és amerikaiak Pest fölött, és ez a társadalom eszelősen és tajtékozva nem akar, nem tud másról beszélni, csak a zsidókról.” Nekem az az érzésem, hogy ez talán egy lehetséges magyarázat Sulyok László tetteire, aki a Szálasiéktól is jobbra álló picike pártba belépett, ott elvállalta a Fejér megyei megyevezetői posztot, és publikált egy ilyen penetránsan antiszemita, nácibarát, a német megszállást és a megszállókat dicsőítő, felszabadulásról beszélő cikket: ő is megőrült és berúgott a zsidókérdéstől. Szomorúnak tartom, hogy Sulyok Tamás államelnök március 8-án megjelent nyilatkozatában még mindig megpróbálja védeni az édesapját. Ha teljesen ártatlan lett volna mindabban, amivel vádolták, ha szociális érzékenységű és filoszemita érzelmektől áthatott ember lett volna, akkor ezt nyilván mindenki tudta volna róla 1944-ben Székesfehérváron, és akkor semmi oka nem lett volna elmenekülni, elbújni, elrejtőzni – ahogyan az a családi legendáriumban szerepel. Pláne, hogy senki nem is kereste! Sem 1945-ben nem folyt igazán nyomozás utána, sem 1949/50-ben. Nem volt az ügyében népbírósági tárgyalás, ahol három tanú is tanúsíthatta volna, hogy nem Sulyok László írta ezt a cikket. Három embert hallgattak ki a székesfehérvári ÁVH központban, azok közül egy azt mondta, hogy semmit nem tud Sulyokról, a másik két tanú egyöntetűen azt vallotta 1950-ben, hogy összetalálkoztak az utcán 1944. június 17-én vagy az azt követő napok egyikén, és külön-külön megkérdezték tőle, hogy miért írta ezt a cikket. Egyik sem gondolta azt, hogy ezt nem Sulyok László írta. Ki volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy nem ő írta? Maga Sulyok László, nevetve! Miért nem kért akkor sajtó-helyreigazítást? Miért nem fenyegetőzött sajtóperrel? Miért bújt el?

MN: Meg aztán a Pálffy–Baky-féle nemzetiszocialista pártban miért egy filoszemitát találtak volna meg megyei vezetőnek?

KL: Igen, vagy azért lépett be, hogy belülről fellazítsa a pártot, de mondjuk ebbe nehezen fér bele, hogy egy egész oldalas tagtoborzó cikket publikált. Még az sem lehetetlen, hogy saját magát nevezte ki, vagy kiküzdötte magának a megyevezetői posztot. Komolyan senki nem kereste emiatt a háború után, és nem is kellett neki bujkálnia, elrejtőznie, hanem a felesége Kiskunfélegyházán élő, nagyon jól be­ágyazott, keresztény nemzeti középosztálybeli családja segítségével letelepedett: alámerült és kibekkelt. Azt biztosan tudjuk, hogy 1957-ben a bányafelszerelést gyártó vállalatnak a jogtanácsosa volt, a haja szála sem görbült, a gyerekeit tudta taníttatni: mindegyikből jogász, ügyvéd lett.

 

Fotó: Sióréti Gábor