Interjú

„Haja szála sem görbült”

Karsai László történész a Sulyok-ügyről és a két háború közötti magyar szélsőjobbról

Belpol

Sulyok Tamás államfő megszépített történetet mesélt szélsőjobbos édesapjáról, mely legendáról először Karsai László a hvg.hu-n közölt cikkében bizonyította be, hogy az minden alapot nélkülöz. A történésszel emellett a keresztény középosztályról és a háború utáni népbíróságokról is beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: Hogyan talált rá a témára?

Karsai László: A Klubrádióból hívtak fel, miután a Telex előszedte Sulyok Tamás 2023. augusztusi interjúját. A Klubrádiónak azt mondtam, hogy az interjúban előadott történetet életszerűtlennek tartom. Másnap egy újságíró ismerősömön keresztül megkaptam a Fejérmegyei Naplóban megjelent – az Arcanumon nem található – 1944. júniusi cikket, amelyet Sulyok László, az elnök édesapja írt. Mellékelték Glatz Ferenc 1970-es tanulmányát is, amely Hóman Bálintnak a székesfehérvári szélsőjobboldali elemekkel folytatott küzdelméről szólt, és a szerző ebben idézi Sulyok Lászlónak, a Baky László és gróf Pálffy Fidél vezette Magyar Nemzetiszocialista Párt Fejér megyei vezetőjének Zászlóbontás című programadó cikkét.

MN: Sulyok Lászlónak a német megszállás alatt egy szélsőjobboldali székesfehérvári lapban publikált cikke nem csupán azt a kérdést veti fel, mennyire volt erős a náci fertőzöttség a keresztény középosztályban, de úgy tűnik, ehhez egyfajta világtörténelmi vakság is járult. Sokan 1945 májusáig hittek a végső győzelemben?

KL: Az egyik leghíresebb példa a képzett katonatiszt Szálasié, aki 1945 márciusában egy egész komoly hadászati tervet dolgozott ki arra, hogy déli irányból hogyan kell áttörni a szovjet védővonalat. Elég idézni a kortárs Márai Sándort, aki a Naplójában a következőket írja: „Hideg május, didergek a napfényben, az emberekkel nincs mit beszélni, mint ahogy részeggel vagy őrültekkel nem lehet vitatkozni. A magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől. Az oroszok Kőrösmezőnél, az angolok és amerikaiak Pest fölött, és ez a társadalom eszelősen és tajtékozva nem akar, nem tud másról beszélni, csak a zsidókról.” Nekem az az érzésem, hogy ez talán egy lehetséges magyarázat Sulyok László tetteire, aki a Szálasiéktól is jobbra álló picike pártba belépett, ott elvállalta a Fejér megyei megyevezetői posztot, és publikált egy ilyen penetránsan antiszemita, nácibarát, a német megszállást és a megszállókat dicsőítő, felszabadulásról beszélő cikket: ő is megőrült és berúgott a zsidókérdéstől. Szomorúnak tartom, hogy Sulyok Tamás államelnök március 8-án megjelent nyilatkozatában még mindig megpróbálja védeni az édesapját. Ha teljesen ártatlan lett volna mindabban, amivel vádolták, ha szociális érzékenységű és filoszemita érzelmektől áthatott ember lett volna, akkor ezt nyilván mindenki tudta volna róla 1944-ben Székesfehérváron, és akkor semmi oka nem lett volna elmenekülni, elbújni, elrejtőzni – ahogyan az a családi legendáriumban szerepel. Pláne, hogy senki nem is kereste! Sem 1945-ben nem folyt igazán nyomozás utána, sem 1949/50-ben. Nem volt az ügyében népbírósági tárgyalás, ahol három tanú is tanúsíthatta volna, hogy nem Sulyok László írta ezt a cikket. Három embert hallgattak ki a székesfehérvári ÁVH központban, azok közül egy azt mondta, hogy semmit nem tud Sulyokról, a másik két tanú egyöntetűen azt vallotta 1950-ben, hogy összetalálkoztak az utcán 1944. június 17-én vagy az azt követő napok egyikén, és külön-külön megkérdezték tőle, hogy miért írta ezt a cikket. Egyik sem gondolta azt, hogy ezt nem Sulyok László írta. Ki volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy nem ő írta? Maga Sulyok László, nevetve! Miért nem kért akkor sajtó-helyreigazítást? Miért nem fenyegetőzött sajtóperrel? Miért bújt el?

MN: Meg aztán a Pálffy–Baky-féle nemzetiszocialista pártban miért egy filoszemitát találtak volna meg megyei vezetőnek?

KL: Igen, vagy azért lépett be, hogy belülről fellazítsa a pártot, de mondjuk ebbe nehezen fér bele, hogy egy egész oldalas tagtoborzó cikket publikált. Még az sem lehetetlen, hogy saját magát nevezte ki, vagy kiküzdötte magának a megyevezetői posztot. Komolyan senki nem kereste emiatt a háború után, és nem is kellett neki bujkálnia, elrejtőznie, hanem a felesége Kiskunfélegyházán élő, nagyon jól be­ágyazott, keresztény nemzeti középosztálybeli családja segítségével letelepedett: alámerült és kibekkelt. Azt biztosan tudjuk, hogy 1957-ben a bányafelszerelést gyártó vállalatnak a jogtanácsosa volt, a haja szála sem görbült, a gyerekeit tudta taníttatni: mindegyikből jogász, ügyvéd lett.

 
Fotó: Sióréti Gábor

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.