Nekrológ

Elvétve akadnak korszakos színészek. Sinkó László korszakváltó színész volt: egy talán még ritkább típus megtestesülése. Tekintélyt parancsoló, vattafehér fürtjeivel, mesterien kiművelt orgánumával és önelégültséget sosem ismerő játszókedvével mindhalálig a magyar színházművészet oly sokszor leértékelt alaptőkéjét gyarapította. Fenntartó egyéniség volt, amilyen nélkül sohasem lehet kiegyensúlyozott színvonalú, szerethető, jó színház.

Szerda délelőtt vettünk végső búcsút szeretett kollégánktól, Kovácsy Tibortól (1951–2015).

A változás indulata volt az esztétikai programja. Vagy csak a zeneipar marketingesei pozicionálták avantgárd harcosként? Vitán felül csak az áll, hogy a június 11-én, 85 éves korában elhunyt Ornette Coleman a dzsessz 3-4 legnagyobb újítójának egyike volt.

Tragikus balesetben hunyt el korunk egyik legkiválóbb matematikusa. Felfedezései, tudományos munkássága immár fontos része az intellektuális közbeszédnek.

Még nem tartunk ott, hogy számba vegyük, mit veszítettünk ma. De valamit meg tudunk mutatni abból, amit nyertünk vele: íme, a legjobb cikkei közül egy csokorra való.

A 20. század végérvényesen véget ért: meghalt Günter Grass. Nagy, expresszionista prózája kísérte végig sokunk ráébredését arra a valóságra, amelyben éltünk.

Életének 93. évében elhunyt dr. Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi. „Azt kell keresnünk, ami összeköt, és nem azt, ami elválaszt” – mondta nekünk nemrég.

Magamon érzem Hankiss Elemér gunyorosan szemrehányó tekintetét: „Ákos, Ákos, hát hogyan beszélhetsz valakiről a távollétében, a háta mögött? Anélkül, hogy visszaszólhatna, félbeszakíthatna, ellenkezhetne vagy tiltakozhatna, amikor azonosítod őt, besorolod, elmondod ennek-annak, fogalmi meghatározások satupofái közé szorítod életét és személyiségét? Hát ilyen nincs!” Valóban nincs. Az van, hogy ilyen nincs, mert nem tud lenni. A halál mit sem változtat a lényegen (Elemér itt majdnem ingerülten közbevág: „de mi a lényeg?”) – mármint azon, hogy véget nem érő, semmiféle külső kényszer, még a halál által sem elvágható beszélgetésben vagyunk mindenkivel, akit szeretünk, kiváltképp azokkal, akiktől a halál áthidalhatatlan távolsága választ el minket.

Akkor mondta el, hogy épp a 2012-es regénybemutatóm másnapján diagnosztizálták nála a betegséget, és úgy érzi, velem újra egészségesnek tudná érezni magát. Kipróbáltuk, így lett.

Igazi slágergyáros volt, egy nagy generáció, mi több: a „nagy generáció” kedvenc szövegírója.

A napokban tudtuk meg: 2014. október 2-án, életének 90. évében elhunyt Lázár György, aki 1975 és 1987 között Magyarország – akkori elnevezéssel a Magyar Népköztársaság – miniszterelnöke volt. Évtizedek óta visszavonultan élt; majdnem annyira láthatatlanul, mint amennyire láthatatlan kormányfő volt a kádári konszolidáció végén és a rendszer válságba kerülésének időszakában.

A 20. század színházi előadásai című, nyilván szubjektív válogatásban, amelyben minden évet egy-egy előadás reprezentál, biztosan benne kell lennie egy Ljubimov-rendezésnek. A kezemben lévő kötetben kettő is van: a Hamlet és a Csendesek a hajnalok. Nincs olyan évtized – talán az 1940-es éveket leszámítva –, amikor ne volna az orosz rendezőtől korszakalkotó, színháztörténeti jelentőségű produkció egy ilyen gyűjteményben; ez is azt mutatja: Ljubimov hatalmas színházi kultúrába született, amelyet maga is alakított.

Az utolsó, aki még úgy írt verset, hogy az mindenkihez szólt. Az utolsó a háború, a megszállás, a világégés nagy túlélői közül. Az utolsó, aki a katasztrófát, a világ széthullását látva moralista maradt, minden sorával a közöny, az érzéketlenség, az erőszak ellen tiltakozott.