Kertesi Gábor azt a hamis látszatot kelti, mintha olvasói levelemben "a" cigányokról írtam volna. Írásom az olaszliszkai mélyszegénységben élő, illetve hozzájuk hasonló helyzetű cigányokról, és nem "a" cigányokról szól. Nyilván minden ember más, de bizonyos jelenségek az elesett (cigány és nem cigány) emberek körében jellegzetesek. Hiszen minden társadalmi rétegnek és csoportnak vannak szociokulturális tulajdonságai. Ezek egy része az érintettek szociális helyzetéből adódik, más dolgokra viszont az adhat magyarázatot, hogy az érintettek meghatározott, adott esetben rossz kulturális mintát követnek. Amikor a hírekben az szerepel, hogy faluhelyen "két népesebb család" összeverekedett, vagy a beteghez érkező mentősöket a helyszínen tartózkodó rokonság megverte, nem csak a rasszista olvasó gondolja azt, hogy aligha a magyarországi német népcsoport néhány renitens tagjáról van szó. Ebből azonban még nem következik, hogy aki ilyenkor elsősorban cigányokra asszociál, az rasszista, és minden cigányról feltételezi a renitens viselkedést.
Téves az ilyen ügyeket úgy beállítani, mintha az érintettek viselkedését pusztán siralmas anyagi helyzetük motiválná. Igaz, hogy az elesetteket etnikai hovatartozásuktól függetlenül jellemeznek közös szociokulturális vonások. De az is igaz, hogy ha az elesettek egyik része a cigányság köreihez tartozik, akkor őket még olyan vonások is jellemezhetik, melyek csak a cigány társadalomban hagyományozódtak tovább. Erről Romano Rácz Sándor nagyon meggyőzően írt a könyvében. A cigányságnak az elesett, a maga erejéből ma már önmagán szinte segíteni képtelen része esetében ugyanis kulturális problémáról is szó van. Ezt egy évvel korábban már Bíró András is megfogalmazta, és kiérdemelte vele a méltánytalan, ostoba "kultúrrasszista" jelzőt. Politikailag kontraproduktív nem szembenézni a kiábrándító valósággal, mert átengedjük a terepet azoknak, akik ezt a valóságot rasszista nézőpontból írják le.
Kertesi szerint a tipikus cigányt azzal jellemzem, hogy a pénzhez jutás érdekében felajánlja kocsmázás közben a lányát. Ha nem prekoncepcióból indulna ki, akkor képes lenne megérteni, hogy nem erre adtam példát. Nem az előbbi esetet tekintettem "tipikusnak", hanem azt, ami utána következett: az ezt követő, cigányok közt kitört verekedés abban a pillanatban rendőrveréssé változott, amint a feleket szét akarták választani. Megtámadott és támadó közös erővel esett neki a békéltető rendőröknek. Ezt a jelenséget kívántam példának felhozni arra, hogy bizonyos esetekben a cigányok közt igenis van összetartás a nem cigányokkal szemben. Ez egyébként teljesen érthető, csak éppen ne tegyünk úgy, mintha az elnyomottról csak rájuk nézve pozitív dolgokat lehetne leírni. Olyan ez, mint amikor Solt Ágnes legutóbbi, a cigányok mélyszegénységét feldolgozó tanulmányának azt a tételét, hogy a mélyszegénységben élők irigyek egymásra és visszahúzzák egymást a nyomorba, egyes jogvédők irreálisnak tartják. Ezzel szemben csekély pszichológiai ismeretekkel rendelkező ember is tudja, hogy az lenne a furcsa, ha ez másképp lenne.
Kertesi szót sem veszteget arra, ami cikkem mondanivalója: a részben mélyszegénységben élő falusi cigányok nemcsak vagyoni helyzetük, hanem sajátos kultúrájuk miatt is integrálhatatlanok a többségi társadalomba. Szerencsére vannak csekély számban kivételek, amikor az integráció (elsősorban az integrálók nyitottsága és előrelátása miatt) sikeres lehetett, de csak azért, mert az integrálandók elfogadták a többségi társadalom legfontosabb normáit. Azt még a budapesti újságolvasó is sejti, hogy a Taktaköz vagy a Cserehát falvaira, "zd környékére, és még sok más helyre nem ez a jellemző.
Azzal, hogy az elesettségből és a cigány hagyományokból keletkező, az érintett cigányságot (és egyáltalán nem minden cigányt) jellemző problémákra rámutatunk, valójában rajtuk segítünk. Ha tudjuk, hogy milyen beidegződésekre kell számítani a támogatásra szorulók körében, akkor jobb támogatási programok készülhetnek. Az olyan elesettek számára, akik szegénységük miatt nem tudnak a pénzzel bánni (pénz híján hogy is tanulhatták meg), akik hagyományaik következtében az idővel is más viszonyban vannak, mint azok, akik már alkalmazkodtak a munka világához (illetve nem estek ki immár nemzedékeken keresztül ebből a világból), akik között inkább gyakori, hogy nem nézik jó szemmel a feleségek munkavállalását vagy vállalkozását (erről roma támogatási programokban részt vett kisvállalkozás-fejlesztők tudnak beszélni), ott nem elég pusztán pénzt adni, nem elég pusztán felszántani számukra a földet és vetőmagot adni. Mert az elesett helyzetben élők cigányok között tényleg csak kevesen képesek beosztani (és szembeszegülni férjükkel, amikor az nem élelmiszerre költ, hanem kocsmába megy), tényleg csak kevesen képesek elkezdeni maguktól gazdálkodni stb. (És bizony, a tömeges indulatkitörések is valószínűbbek.) De anélkül, hogy mindezzel ne néznénk szembe, nem is lehet minderre megoldást találni.
Ma azért is jutottunk el odáig, hogy romaügyben a közbeszédet nem a jogegyenlőség hívei, hanem a rasszisták uralják, mert a jogegyenlőség híveinek jelentős részét az vezérli, hogy az elnyomottakról nem szabad negatívumokat mondani, mert az ember (és különösen az elnyomott): jó! Ez adott világnézet metafizikai szintjén igaz lehet, de csak ott. A valóságban éppen az emberben levő rosszal kell megküzdeni, és a mélyszegénységben élők, ezen belül a mélyszegénységben élő cigányságban ebből is van elég ahhoz, hogy megnehezítse a segítésüket. Attól, hogy a rosszat a cigányságról a nyilvánosság előtt ma csak a szélsőjobb és a rasszisták fogalmazzák meg nyíltan vagy sandán, a jogegyenlőség hívei önként lemondtak a hitelességükről, és átadták a szót a halálos ellenségeiknek.
Ungváry Krisztián
