De nem vagyok egyedül. Kun János írt erről (A tyúk nem tojik aranytojást, Népszabadság, 2008. április 30.), előadott a Magyar Közgazdasági Társaság legutóbbi vándorgyűlésén, és tanulmánya áll megjelenés előtt a Pénzügyi Szemlében. A tárgyról első - nem nyilvános - tanulmányát az Osztrák Nemzeti Bank munkatársaként az ezredfordulón írta, s abban nem ajánlotta a "magyar modell" követését. Erre se az osztrákokat, se Nyugat-Európát nem tudták rávenni, amire jó okuk volt. Azóta már a Világbank is változtatott nyugdíjpolitikáján. Magyarország, mint oly sokszor a történelemben, az 1997. évi nyugdíjreform során is rossz időben volt rossz helyen.
A cikk hosszan bizonygatja, hogy a pénztári modell miért nem maradhat meg. Azért - olvassuk - mert a MÁV ÁBE biztosítóegyesület példája azt bizonyítja, hogy "egy tönkrement nyugdíjpénztárnál mind a több tízezer tag tartaná a markát... az állam felé". A cikk szerzőjét informátora félrevezette, ami még akkor is igaz, ha ezenközben magát biztosítási szakembernek, ne adj' Isten biztosításmatematikusnak adta ki. A járadékszolgáltatáshoz nincs szükség szavatoló tőkére. Magam támogatom a pénztári önkormányzatiság felszámolását, sőt azt kötelezővé tenném, ahol pénzügyi csoport a valódi tulajdonos, az önkormányzatiság pedig nem több, mint a PSZÁF felé eljátszandó színház. De néhány kis pénztár valóban önkormányzó, és jól működik.
És végül: a cikk szerint a pénztárak névadó alapító bankjait, biztosítóit stb. "érthetetlen okból szokás... szponzoroknak is nevezni". Az ok Magyarországon valóban érthetetlen. A járadékmeghatározott (defined benefit) típusú vállalati nyugdíjalapok vállalatait nevezik szponzornak, mert a vállalat kötelessége befizetésével eltüntetni az esetleges hiányt. A magyarországi nyugdíjpénztárak azonban járulékmeghatározottak (defined contribution), esetükben a hiány még csak nem is értelmezhető.
Németh György
