Simor kritikája a költségvetéssel szemben egyáltalán nem alaptalan, és abban is messzemenően igaza van, hogy "ha a válságnak egy újabb hulláma alakul ki, akkor a vonat megint minket üthet el először". Abban is, hogy "meg kell változnia a gazdasági szereplők és a politikusok gondolkodásának, és jelentős strukturális átalakításokat kell végrehajtani a magyar gazdaságban". De kérdés, hogy Simor milyen alapon mentesíti az MNB-t e követelmény alól, annál is inkább, mert az elmúlt két évben megfogalmazott kritikákat az MNB ez idáig válasz nélkül hagyta. Az MNB monetáris politikája ugyanis hat egymásnak szögesen ellentmondó hipotézisre épül. Ezek a következőek:
1.) Az erős forint szükséges az infláció vissszaszorításához, és az erős forinthoz szükséges a magas reálkamat.
2.) A kiugróan magas reálkamat nem az MNB monetáris politikájának, hanem a piaci elvárásoknak, Magyarország kockázati megítélésének a következménye.
3.) Az MNB-nek nincs árfolyampolitikája.
4.) A forint árfolyama nem a reálkamatot, hanem Magyarország kockázati megítélését tükrözi.
5.) A hitelállomány méretének és szerkezetének nincs köze az infláció alakulásához, azt nem kell korlátozni, szabályozni. Az inflációs cél eléréséhez a megfelelő monetáris politika az árfolyam befolyásolása, így érdektelen, hogy a nemzetgazdaság hitelállományának háromnegyede devizában van lekötve, amely költségére a forintkamat szintjének nincs hatása.
6.) A válságot elsősorban a magas magyar belföldi és külföldi hitelállomány, ezen belül a magas devizahitel-állomány okozta.
A fentiekben felsorolt nyilvánvalóan egymásnak ellentmondó hat állítás közül az első ötnek nincs valóságtartalma. Ugyanis:
a) Semmiféle összefüggés nem mutatható ki az elmúlt tíz évben a forint árfolyama és az infláció alakulása között. Annál inkább látható az árfolyam káros hatása a gazdaság növekedésére.
b) A kamatfelár nem a piac, hanem az MNB által sugallt kockázati felárat tükrözi. Ez világosan látható volt, amikor a piac a konvergenciaprogram eredményességét megelőlegezve csökkentette a felárat mindaddig, amíg az MNB, hivatkozva egyrészt inflációs nyomásokra - amelyek egyébként éppen csökkenőben voltak -, másrészt a konvergenciaprogram iránti kételyeire, a program bejelentésekor tett ígéretét megszegve nem csökkentette az alapkamatot.
c) Az állítás, miszerint az MNB-nek nincs árfolyampolitikája, egyrészt nem igaz, másrészt, ha igaz lenne, az MNB felelőtlenségét jelentené. Ez idáig az MNB minden alkalommal, amikor az euró 270 forint fölé szökött, kamatot emelt, mondván, hogy a gyengülő forint az infláció fellángolását hozza. Egy olyan gazdaságban, amelyben az export és az import a GDP 140 százalékát teszi ki, a nemzetgazdaság legfontosabb, minden mást meghatározó ára a fizetőeszköz ára, azaz az árfolyam. Ha az árfolyam szintje nem a nemzetgazdaság kapacitásainak maximális kihasználását, hanem valami más célt szolgál, az eredmény a nemzetgazdaság elsorvasztása, a súlyos alulfoglalkoztatottság stb.
d) Erre az állításra a legegyszerűbb válasz egy kérdés: mi lenne a forint árfolyama, ha a forintreálkamat nem lenne a visegrádi országok átlagának kb. a kétszerese?
e) A hitelállomány figyelmen kívül hagyása talán az MNB politikájának legelképesztőbb jellemzője. Az MNB abban a hitben él, hogy például egy tízéves futamidejű svájci frankban vagy jenben lekötött autóhitel, amelynek a tőkéjét két évig nem is kell törleszteni, nem jár inflációs következményekkel mindaddig, amíg az erős forintárfolyam megakadályozza a kölcsön összegének növekedését, továbbá abban, hogy az ország eladósodása és a monetáris politika között nincs összefüggés, hogy a valutahitelek gyakorlatilag nulla reálkamatköltségének nincs köze azok robbanásszerű növekedéséhez. Bár az MNB éppen az ország eladósodásában látja a válság fő okát - és ebben igaza van -, nem vállal felelősséget azért a monetáris politikáért, amely ide vezetett, mondván, hogy az eladósodást nem a hitelek visszafogásával, hanem a szociális kiadások csökkentésével kell és lehet elérni. Ez nem más, mint közgazdaságtannak álcázott osztályharc.
Valójában az ország egy adósságspirálba került, amelyből - számításaim szerint - csak akkor tudnánk kikerülni, ha a külkereskedelmi mérleg legalább 5 milliárd euróval javulna és a tőkekivonások mértéke stabilizálódna. Erre azonban nincs reális lehetőség. Az ország adósságszolgálat-aránya az exporthoz a 2000. évi 22 százalékról mára a 33 százalék környékére romlott, s az egyik legrosszabb a világon. Az arány azt jelenti, hogy minden euró-exportbevétel harmada a felgyülemlett adósság kamatait és lejáró törlesztését hivatott fedezni. A szintén 2000-ben regisztrált kb. 50 milliárd euró bruttó külföldi tartozás mára ennek az ötszörösére, mintegy 200 milliárd euróra nőtt, amely növekménynek az államháztartás kumulatív külső finanszírozási igénye alig több, mint 10 százalék. Nem állítom, hogy a hátramaradt 130 milliárd maradéktalanul a monetáris politika eredménye, de azt igen, hogy (1) annak elszámolásáért, elemzéséért az MNB a felelős, és (2) az elszámolás nem lehetséges a monetáris politika szerepének elemzése nélkül. Az adatok szerint ugyanis az ország bruttó és nettó adósságállománya, úgy mint külföldi tartozásállománya jóval nagyobb mértékben nőtt, mint ahogy azt a folyó fizetési mérleg hiányának összege indokolná. Mivel a kötvényállomány alakulása kb. megegyezik a költségvetés finanszírozási szükségletével, a növekedés okait a versenyszféra - és itt elsősorban a bankok - tevékenységében kell keresni. 'k pedig érzékenyen követik a monetáris politika által teremtett lehetőségeket.
A fentiek alapján két következtetéssel kell szembenéznünk annak érdekében, hogy az MNB elnöke által joggal hiányolt bizalom visszatérjen. Az első az, hogy az MNB monetáris politikája nem több az alkalmi szlogengyűjteménynél. Ellentmondásos tételei nem hoznak semmiféle kimutatható eredményt, nem viszonyulnak a nemzetgazdaság valós állapotához. Nemcsak a költségvetés, hanem a gazdaságpolitika egésze - beleértve a monetáris politikát - gyökeres átalakításra szorul. A második az, hogy a már beindult adósságspirál a fizetésképtelenséghez és a gazdaság összeomlásához vezet. Mindaddig, amíg sem a kormány, sem az MNB nem tudja felmutatni a spirálból kivezető stratégiát, nincs remény a bizalom visszatérésére.
Róna Péter
közgazdász
