„Mit kiván a magyar nemzet.
Legyen béke, szabadság és egyetértés.
Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését…”
Meglepetéssel értesült… írta minap a PIM, a PKÜ, a MKA és még ki tudja minek vagy minek nem a vezetője, bizonyos Demeter Szilárd. Április óta pedig kissé mintha el lett volna veszve, sokan – politikai – halálhírét is keltették, de hát, ugye, nem hagynak csak úgy el egy igazgatót a NER-ben az út mentén. Tehát meglepetéssel értesült, hogy a Petőfi Kulturális Ügynökség standján a Bolognai Nemzetközi Könyvvásáron feltűnt a Meseország mindenkié című antológia, pontosabban, ahogy hősünk nevezi: „genderpropaganda-mű”. El tudjuk képzelni azt a meglepetést! De még innen is van tovább, mert ennél is nagyobb meglepetéssel vette észre állítólag, hogy az inkriminált mű észt nyelvű kiadását a fordítástámogatási kuratórium 2021-ben támogatásban részesítette. Hát abba már jobb bele sem gondolni, erre micsoda riadalom futhatott körbe a demeteri értékhorizonton (ennek még lesz jelentősége).
Azt most nem kezdjük el feleleveníteni, hogy mit kapott és mit nem az úgynevezett hivatalos kultúrpolitikától ezen túlmenően az antológia szerkesztője és szerzőgárdája. Dúró Dóra könyvdarálására sem vesztegetnénk szavakat. Alighanem ismeri mindenki a történetet, aki nem, járjon utána. Mindenesetre mondott mű egyébiránt nem csak észtül olvasható már, de még jó pár nyelven, kisebbeken is és egész nagyokon is. Sikeres és érdeklődve fogadott könyv ez szerte a világban, ahol a könyveket lapozgatni és olvasgatni jobban szeretik a népek, mint darálóba gyömöszkölni. Bécsben nemsoká színpadi változatát is bemutatják, de hát azt is tudjuk, Bécs miféle hely. Olyanféle.
Szilárd úr nagy meglepődésében kénytelenek vagyunk valamiféle színpadiasságot felfedezni, már-már primadonnásnak tűnik ez a hüledezés, amit itt elővezet. Méghogy ilyen, hát én nem is tudtam róla, becsszó, komolyan, mindjárt elájulok, főni, mondja ő. Minden a látszatról szól, természetesen. Nagyon meglepettnek akar mutatkozni a mélyen tisztelt igazgató kartárs, és ezért bármire képes. Hiszen gondolja, mi több, tudja is, mert nem lehet nem tudni, hogy figyelik. És amilyen felfokozott most a kül- és belföldi helyzet, elég egyetlen botlás. Pedig ő tényleg ott se volt, ő csak megbízott naivan a kuratóriumban, de azok rútul csőbe húzták. Belehúzták a genderpropaganda-csövébe.
Mellékszál, de a minap egy másik megkerülhetetlen kortárs irodalmi teoretikus is szólásra emelkedett. Szakács Árpád, aki fénykorában PIM-igazgatót tudott buktatni a tolla hegyével, ma visszavonultan él ugyan, és biokertészkedésen gondolkodik, de ha már megkérdezték, nyafogott egy kicsit. Őt mondjuk valóban kissé útszélre vetette a rendszer, és ahogy ott hevert, végül is felszedte Dúró Dóra (már megint ő, igen), felpofozgatta kicsit, hogy magához térjen, aztán megtette tanácsadójának. Tulajdonképpen tehát nem is veszett el. A Mi Hazánk, mint amolyan domesztikált Fidesz jobbszárny végül is a párt része valahol, ha a párton, nagyon helyesen, a nemzet együtt dobbanó szíveinek teljes spektrumát értjük némiképp költői módon. Szakács tehát kicsit magához tért, és azt mondta, ha tudta volna, hogy Demeter jön Prőhle után, inkább meg sem buktatta volna az utóbbit, aki az időrendi sorrend szerint amúgy előbbi volt.
Ha a kremlinológia mintájára működő karmelitológiát nézzük, felmerülhet, hogy talán nem is véletlen Szakács hirtelen megébredése, s az meg pláne üzenetértékű, hogy pont Demetert pécézte ki. Ki adott erre engedélyt? Vagy ki volt az, aki egyenesen utasította a nyugállományú bértollnokot? Kinek az érdeke ez? És mi vele a szándék?
Alighanem Demeter barátunk is elgondolkodhatott ezen, már ha egyébként nem amúgy is egyfolytában ilyesmiken jár az esze. Mekkora szerencse, hogy pont most derül ki, valami ármány folytán egy bolognai magyar standon észt nyelvű „genderpropaganda-mű” bukkant fel. Lehet, hogy egyébként – bár rossz belegondolni – ott volt ez a fránya könyv már más városok másfajta könyvásárain is a magyar standon, de mivel az internet és a közösségi oldalak szeszélyes természete most csinált ügyet belőle, itt volt a remek alkalom a példa statuálására és a mundér becsületének rendbetételére is. Csak előbb túl kellett esni a kettős meglepetés megrázkódtatásán.
Ha úgy tűnik, mintha nem vennénk komolyan ezt az egészet, tévedés, nagyon is komolyan vesszük.
Az idiotizmus és a görénység olyan foka ez, amit nem lehet nem komolyan venni, ugyanakkor nem lehet úgy tenni sem, mintha nem volna ez a pokoli színvonal belekódolva a mai magyar kultúrpolitika minden egyes momentumába.
Úgy is mondhatnánk, hogy mi nem lepődtünk meg annyira Demeter meglepődésén, mint ő maga a saját leányvállalata által támogatott „genderpropaganda-mű” létén.
De nagyon azon sem lepődhetünk meg, hogy a meglepődése milyen reakciót szült, habár a hisztérikussága valóban figyelemreméltó, de hát látni kell, ahogy már mondtuk, hogy a botlás lehetőségétől oly sokan bemajréznak mostanság, csupa csapkodás meg kapkodás az élet a NER berkein belül is. Demeter csapdosása a következőként néz ki: egyfelől jelzi, hogy ő amúgy a „gondolat-, vélemény- és szólásszabadság, tehát az alkotói szabadság” feltétlen híve, másfelől meg bejelenti a nyílt cenzúrát is. Hiszen, mondja, „van egy határa annak, amire közpénzt áldozhatunk”, és ez a határ nem más, mint „az Alaptörvény értékhorizontja”. Paff, ezt jól odatette.
Kicsit mintha néhány évvel korábbi „magyarhírű” kontra „idegenhírű” (-szívű?) dichotómiáját fejlesztette volna tovább. Ugye, akkor is azzal érvelt, hogy aki nem magyarhírű akar lenni, arra ne költsünk közpénzt, de mennyivel jobban hangzik mindez, ha nem csupán ilyen himihumi esztétikai kategorizálásba csomagoljuk a dolgot, hanem rögtön a jog (Alaptörvény!) és a filozófia (értékhorizont!) pilléreivel támasztjuk alá a baszakodásunkat. Való igaz, sokkal szebb ez így. „Ami azon belül van, az támogatható – szögezi le mélyen átérzett kultúrkomisszári felelősséggel. – Ami azon kívül esik, arra nem ítélhető meg támogatás.”
És ha valaki azt kérdezné, hogy a kívül és a belül hogyan határolható el, hogyan érthető meg, tehát honnan tudjuk, hogy kint vagyunk-e vagy bent, s hol foghatunk egeret, erre is van kész válasz, mely így hangzik: alkotmányossági vizsgálat. A maga kontextusával együtt pedig eképp fest: „Eddig minden kiadó maga döntötte el, hogy milyen könyveket tesz ki az ablakba (értsd a könyvvásári standokra – K. D.). Ezután előzetesen bekérjük a kiadványok listáját alkotmányossági vizsgálatra.”
A korábbi – az Alaptörvény értékhorizontja szempontjából leszerepelt – fordítástámogatási kuratóriumot tehát gyorsan ki is baszarintja a kisfőnök, az „irodalmi export kérdését” gyökeres újragondolásra visszavonja, a könyvvásári listákat – és hát gondoljuk az előbbiekből, a fordítástámogatási döntéseket is – alkotmányossági vizsgálatra rendeli. Kérdés egyedül az maradt, hogy amikor azt mondja, „megszüntetjük”, „bekérjük”, „újragondoljuk”, a többes szám kire is vonatkozik. Bár nem biztos, hogy tényleg tudni szeretnénk.
Mindez azért különösen jópofa, mert amúgy a fordítástámogatási rendszer lényege, hogy nem az állam dönti el, milyen művek jelenjenek meg külföldön, hiszen abba – lett légyen bármilyen mokány is épp a mi magyar államunk –, hogy egy idegen ország független kiadója kit akar és kit nem kiadni, elég nehézkes beleavatkozni. A rendszer úgy működik, hogy az adott külföldi kiadó, ha magyar irodalmat akar megjelentetni, a kiválasztott címet beadhatja a PKÜ-be olvasztott, korábban függetlenül működő fordítástámogatási alap pályázatára, s onnan vagy kap rá pénzt vagy nem. Ha nem, akkor vagy megoldja saját zsebből (esetleg fut egy kört az EU-nál), vagy ejti a francba a magyar szerzőt, és keres egy másik hasonlóan érdekes művet a régióból vagy a nagyvilágból, amiből – ne legyenek illúzióink – végtelen számú kering az irodalom értékhorizontján. Mindeddig ez a folyamat nagyjából szakmai alapokon csordogált, az elmúlt évek döntései és a zsűri összetétele legalábbis elfogadhatónak tűnt többnyire. Ha a szakmaiságot ezen a szinten is felváltja valami más – az Alaptörvény értékhorizontja! – az nem nagyon hagy kétséget se a külföldi kiadók, se a magyar irodalom fordítói (akiken gyakorlatilag a teljes magyar írásbeliség nemzetközi megismertethetősége múlik) számára, hogy milyen játéktérre kell belépniük, ha akarnak valamit tenni ezért a szerencsétlen irodalomért.
Az Alaptörvény értékhorizontja alapján bevezetendő kötelező alkotmányossági vizsgálat azon kívül, hogy szimpla bullshitnak hangzik, azért mégis csak a cenzúra hivatalos és nem is nagyon kendőzött bevezetését jelenti.
Egyelőre a fordított művek és a külföldi könyvvásárok szintjén, de hiszen látjuk, hogy definiálatlan formában már rég működik a kulturális támogatások minden rétegében a filmektől a színházakon át a megvágott verzióban leközölt koncertfelvételekig, illetve a nem hivatalosan létező („de úgyis mindenki tudja”) feketelistákig a közmédiáknál és egyéb államilag kontrollált fórumokon. Demeter innovációja most az, hogy mindennek szép nevet is adott, illetve, hogy egy olyan területre vezette be, ami többé-kevésbé még érintetlen volt ettől. De már nem az.
A demeteri igehirdetés csattanója viszont akárhonnan nézzük is, szimpla hányinger: „A magam részéről a továbbiakban sem szeretnék cenzúrát – de gyakorló apaként gyermekeink védelmét mindennél fontosabbnak tartom.” Hát így.
Ha volna a magyar irodalomnak, a magyar kulturális életnek, a magyar társadalomnak egészséges immunrendszere, most dühödt tömegek ráznák a PIM kapuját, hogy ezt mégsem lehet így megcsinálni, ilyen szemérmetlen, retardált, gátlástalan módon. Az Alaptörvény értékhorizontja alapján kötelezővé tett alkotmányossági vizsgálatnak utolsó cseppnek kellene lennie a pohárban, a kulturális élet szereplőinek egyként volna illendő most fellépni, visszautasítani ezt az újabb gazemberséget, és kikérni ezt az egészet maguknak. De nem látjuk a tömeget a PIM előtt, nem hallunk sorban visszaadott ilyen meg olyan ösztöndíjakról, lemondott felkérésekről, az ellenállás leghalványabb jele sem pislákol, a sötétben bandukolunk behúzott nyakkal. Lehet ezt így is. Más kérdés, hogy mennyi értelme van.
