De ki volt Szemák Jenő, és védhető-e a Kúria döntése arcképének kihelyezéséről?
A pályakép
Szemák Jenő 1887-ben született Nagyszebenben, már édesapja is törvényszéki bíró volt. Tanulmányait a városi állami főgimnázium után a máramarosszigeti jogakadémián folytatta, majd 1909-ben Kolozsváron szerzett jogi diplomát. 1915-ben Máramarosszigeten lett az ügyvédi kamara tagja, és ott is nyitotta meg irodáját. Egy év múlva a város rendőrkapitány-helyettesévé nevezték ki, az első világháború után a máramarosszigeti jogakadémián oktatott. 1921-ben perbe fogták, a vád a román állam elleni összeesküvés volt. Nyolc hónap fogság után felmentették, de Románia területéről kitiltották, ezért Budapestre költözött, ahol 1925-ben a büntető törvényszéken tanácselnöki posztot kapott. Emiatt sok kritika érte a kortárs kollégák részéről, főleg azoktól, akik nála jóval hosszabb szolgálati múlttal hiába várták a kinevezésüket. Általános vélemény volt, hogy a korszak kinevezéseinél a politikai kapcsolatok többet nyomtak a latban a szolgálati éveknél és a szaktudásnál. (A Nemzetgyűlésben Szilágyi Lajos képviselő név szerint kiemelte Szemák Jenő esetét, és a Bethlen István miniszterelnökkel fenntartott jó viszonyát említette lehetséges tényezőként, akinek korábban Szemák a jogtanácsosa volt.) 1934-ben ítélőtáblai tanácselnök, 1938-ban a budapesti törvényszék másodelnöke, végül 1939-ben a törvényszék elnöke lett 1944-es kúriai elnöki kinevezéséig. A háború után Németországba menekült a várható felelősségre vonás elől. Eleinte Salzburgban élt, és aktív tagja volt a magyar emigráció szélsőjobboldali részének, végül az Egyesült Államokban telepedett le, de Ausztriában hunyt el 1971-ben. A magyar kormány 1945 után sikertelenül igyekezett elérni kiadatását, végül 1948-ban a Budapesti Népbíróság távollétében 15 év fegyházra ítélte háborús bűntett vádjával.
A Horthy-korszak egészére jellemző antiszemita politika, amelynek az 1920-ban elfogadott numerus clausus jogi keretet is biztosított, a bírói kar összetételén is érzékelhető. A korszakra általánosságban jellemző volt, hogy az állami hivatalok pozícióit zömmel keresztény jogászok töltötték be. Az izraelita vallású bírók 1920-as 72 fős létszáma 1930-ra 32-re apadt. Ennek ellenére a hazai szélsőjobb a bírói karban tapasztalható zsidó térfoglalásról beszélt, mely állapotot az 1939. május 5-én elfogadott IV. törvénycikk (a második zsidótörvény) vonatkozó 5. paragrafusa volt hivatott megszüntetni. A törvénycikk gyakorlatilag teljesen kizárta a zsidónak tekintett állampolgárokat a teljes közigazgatásból, így az összes ilyen bírót is, akiket 1940. január 1-jei hatállyal kényszernyugdíjaztak. Noha voltak tiltakozó hangok, érdemi ellenállás nem volt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
