Mindennek megvan a maga ideje, annak is, hogy mikor lehet kimondani egy igazságot. Most, hogy az orosz elnök bombákkal semmisíti meg a Donbászt, és Ukrajna a tomboló agresszió áldozata, nincs itt az ideje azon aggódni, hogy „nehogy túlságosan megalázzuk Oroszországot”. Majd amikor Vlagyimir Putyint már visszaszorították a saját határai mögé, más lesz a helyzet. Az lesz az a nap, amikor nem szabad megismételnünk az elhibázott versailles-i szerződést, és vigyáznunk kell, hogy ne szabjunk olyan békefeltételeket Oroszországnak, amelyek tönkreteszik, leépítik, és amelyek után csak a bosszún fog járni az esze. Akkor mindent meg kell majd tennünk annak érdekében, hogy Oroszországot bevegyük az európai nemzetek együttesébe. Segítenünk kell majd, hogy meggyökerezzen a demokrácia Oroszországban, és így felépülhessen a stabilitás és a jólét földrésze, ahol a háború ugyanolyan elképzelhetetlenné válik, mint mára Németország és Franciaország között. Most viszont, a szenvedés és az ellenállás napjaiban a feladat egészen más.
Most az a feladat, hogy legyőzzük Vlagyimir Putyint. Nem kímélni kell, hanem segíteni Ukrajnának, hogy visszaszorítsa, nem „kiutat” keresni neki, hanem megtagadni tőle mindent, amíg nem hirdet tűzszünetet, és nem kínál fel kiutat saját magának. Végül muszáj lesz így tennie, és végül a demokráciáknak sem lesz oka elfordulni tőle. Akkor jön el majd az ideje, hogy „ne alázzuk meg Oroszországot”, de amíg nem győzzük le az agressziót, addig az ilyesfajta aggodalom időszerűtlen. Ez az első a három hiba közül, amit nem szabad elkövetnünk.
A második hiba az lenne, ha nem lennénk elég bátrak ahhoz, hogy szembenézzünk az Európai Unió előtt álló politikai kihívással. Hogy miért? Menjünk vissza az időben nyolc évet. 2014-ben, amikor Vlagyimir Putyin elkezdett belekötni Ukrajnába, nem azt vetette a szemére, hogy az Atlanti Szövetség felé közeledik. Nem is volt rá szükség, mivel Ukrajna akkoriban elsöprő többséggel ellenezte a NATO-csatlakozást. Az EU-csatlakozási vágyuk volt az, amiért az ukránok a Krímmel fizettek meg, és amiért az orosz elnök azóta is tűz alatt tartja őket.
Ha a 27-ek nem adnák meg nekik a tagjelölt ország státuszt, azzal legitimálnák Vlagyimir Putyin vétóját. Azzal az unió elismerné, az orosz elnöknek joga van hozzá, hogy feltámasszon egy letűnt birodalmat, azoknak a népeknek az akarata ellenére, akik kiszabadultak az uralma alól.
Az Európai Unió semmilyen módon nem támogathat ilyen nosztalgiát, ugyanakkor új bővítésekre sem vállalkozhat, mert azt kockáztatná vele, hogy megbénul – hacsak nem alakítja át alaposan a saját intézményeit. Még tagjelölt státuszt sem adhat új országoknak anélkül, hogy átláthatatlan és gyorsan kezelhetetlenné váló helyzetet teremtene. Ráadásul ezután mintegy két évtizeden át kellene várakozniuk a teljes jogú tagságra ezeknek az országoknak.
A dolgok jelenlegi állása szerint az Unió tehát sem igent, sem nemet nem mondhat Ukrajnára, de ahelyett, hogy – a francia elnök javaslatát követve – létrehozna egy tőle független "várótermet" azoknak az országoknak, amelyek belátható időn belül nem csatlakozhatnának az unióhoz, inkább újra fel kellene találnia önmagát.
Többlépcsős unióvá kell válnia; egységes unióvá, amelyet Európai Uniónak hívnak, de amelyben három különböző entitás létezne egymás mellett. Az első: egy jogállami szabályok szerint működő szabadkereskedelmi övezet, amelyhez nagyon gyorsan csatlakozhatnának új tagok – ez lehetne az Emmanuel Macron által javasolt Európai Politikai Közösség. A második lenne a jelenlegi Unió, azzal a megszorítással, hogy kötelező lenne bevezetni a közös valutát. A harmadik egy politikai Unió lenne, amelynek tagjai közösen intéznék védelmi, külpolitikai és a jövő iparágaiba történő beruházásaikat.
Egyik szintnek a létezése sem lenne kőbe vésve, mivel a tagállamok, amint akarnák és képesek lennének rá, átléphetnének egyikből a másikba. Ez egy jelentős változás lenne, viszont megakadályozná, hogy a 27-ek elszalasszák a bővítés történelmi lehetőségét, mert nem képesek megújulni, mert nem képesek szembenézni a háború visszatérésével Európába. Mindenekelőtt azonban egy ilyen szerkezet lehetővé tenné számukra, hogy a szükségszerű bővítést az egységük elmélyítésének eszközévé tegyék.
A harmadik hiba az lenne, ha félnénk egy harmadik világháború kitörésétől, miközben az már elkezdődött. Habár az ukrajnai erőszak nem borította menthetetlenül lángba az egész világot, mint a szarajevói merénylet és Lengyelország lerohanása, viszont három hónap sem telt bele, és már mind az öt kontinensen érezteti a hatását. Kenyérhiány fenyegeti Egyiptomot, a Maghreb-országokat és a szubszaharai Afrikát. Már nincs olyan ország, ahol ne emelkednének az árak, legyen szó akár az élelmiszerekről, energiáról, vagy mindkettőről. A helyzet társadalmi válságoktól terhes, amelyek maguk is a politikai destabilizáció forrásai, stratégiai szempontból pedig az ukrajnai harcok sötét árnyékot vetnek a Kína-Tajvan konflikusra is.
A háború miatt ugyanolyan bizonytalanság övezi Hszi Csin-ping hatalmon maradását, mint az USA és Kína közötti erőviszony alakulását. Az ukrajnai háború azonnal globalizálódott, ebben az értelemben máris világméretű, és még csak a kezdeténél tartunk egy nagyon hosszú és nagyon aggasztó történetnek.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
