Öt okunk is van rá, hogy higgyünk benne. Igaz, hogy a pánik még mindenen eluralkodhat és magát az Uniót is tönkreteheti. Mégis van rá öt okunk, hogy elhiggyük: az európai egység megerősödve kerül ki ebből a válságból és belevág a politikai unióba, a közös piac és a közös pénz utáni harmadik felvonásba.
Az első ok:
valószínűtlen, hogy Franciaország és Németország javaslatait végül nem fogadja el az összes uniós tagállam. Az ellentábort alkotó négy ország, Svédország, Dánia, Ausztria és Hollandia befolyása ugyanis relatív.
| ||
Ha az európai gazdasági összterméket nézzük, annak ők négyen csak 14 százalékát állítják elő, Franciaország és Németország 42 százalékával szemben, Róma, Madrid, Párizs és Berlin közösen pedig az unió GDP-jének 64 százalékát adják. Ha az unió költségvetését vesszük alapul, ahhoz Stockholm, Koppenhága, Bécs és Hága ötször kevesebbel járul hozzá, mint Franciaország, Németország, Spanyolország és Olaszország.
A négy fukar ettől még persze makacskodhat.
Jogilag megvannak hozzá az eszközeik, mert minden költségvetési ügyben egyhangú döntés kell. Politikailag viszont nem szigetelhetik el magukat tartósan azzal, hogy ellenállási frontba tömörülnek. A tiltakozásuknak az lesz a vége, hogy felcsipegetnek kisebb kedvezményeket, aztán beadják a derekukat.
Ha mégsem, akkor pedig Franciaország, Németország, Spanyolország, Olaszország és az Unió legnagyobb része nélkülük is megegyezhet egy államközi szerződés keretében. Tehát vehetjük úgy, hogy a német-francia javaslatok gyakorlatilag el lettek fogadva.
Ezek a javaslatok pedig mindent megváltoztatnak.
Nemcsak arról van szó, hogy azoknak az országoknak, amelyek részesülnek az Unió által fölvett 500 milliárd eurós hitelből, nem kell euróról euróra visszafizetniük azt a közös kasszába. Hasonlóan a költségvetési hozzájárulásokhoz, a tagországok a gazdaságuk erejének arányában törlesztenek majd. Pontosan úgy, ahogy egy országon belüli régiók között szokás. A pénzügyi szolidaritás beírja magát az Unió kultúrájába, működésébe, normális ügymenetébe, habár kevesebb, mint három héttel ezelőtt Németország még teljesen elvetette a közös hitelfelvétel ötletét.
Már ez is elég lenne hozzá, hogy forradalomról beszéljünk.
Ez a második ok arra, hogy higgyünk az európai egység harmadik felvonásában, de Emmanuel Macron és Angela Merkel ennél jóval messzebb mentek. Azt is javasolják, hogy együtt meneteljünk a huszonhét gazdaság zöld és digitális átállása felé; a cégekre, főleg az internetes óriáscégekre kiszabott minimális európai adóterhek felé; az európai társadalombiztosítási rendszerek harmonizációja és az európai minimálbér bevezetése felé; közös egészségpolitika felé, ami eddig teljes mértékben a tagállamok határkörébe tartozott; afelé, hogy stratégiai iparágakat az unió határain belülre helyezzék, és hogy megváltoztassák a gazdasági verseny európai szabályait azért, hogy európai ipari óriások jöhessenek létre.
Még nem láttuk ezt elégszer. Még nem mondtuk elégszer.
A pénzügyi szolidaritáson túl, amit ez a hitelfelvétel jelent majd, Franciaország és Németország azt javasolta, hogy az unió teremtse meg a saját ipari szuverenitását a nemzetközi színtéren. Ez teljesen új.
Ez szakítás azzal az elvvel, hogy a termelést mindig oda kell áthelyezni, ahol a költségek a legalacsonyabbak, hogy a részvényesek és a fogyasztók érdekeit részesítsék előnyben a dolgozók érdekeivel szemben. Éles szakítás azzal a gazdasági elvvel, amelyik körülbelül 40 éve uralja a világot, Európát is beleértve.
Ez a harmadik ok arra, hogy higgyünk a harmadik felvonásban, de ezek mind csak szavak, mondhatják önök.
Valóban,
de azon kívül, hogy minden politikai döntés szavakkal kezdődik, ezeket a szavakat nem Andorra és Barbados mondta ki... és nem is ok nélkül.
Ellenkezőleg: Emmanuel Macron azóta hirdeti az európai szuverenitás eszméjét, hogy elindult a francia köztársasági elnökségért.
Mostanra Angela Merkel is magáévá tette ezt a gondolatot, mert megértette, hogy amikor a kínai import csökkenni fog és az Atlanti-óceán túlpartján védővámok emelkednek, a német ipar sem nélkülözheti a közös piacot és a közös pénzt.
Ez a negyedik ok arra, hogy higgyünk a harmadik felvonásban, és van egy ötödik is.
Ebben a válságban a kancellár megfigyelte, hogy mekkorát változott a világ már a járvány előtt is. És mit látott? Hogy bárki is legyen a következő amerikai elnök, az Egyesült Államok visszahúzódik a saját határai mögé és a Kínával zajló szkanderezésnek szenteli az erejét; látott egy hanyatló Oroszországot, amelyik az Európai Unió nélkül képtelen a felszínen maradni; és látott egy Kínát, amelyet gazdasági és politikai ellentmondások egyre nagyobb agresszióba sodornak a perifériáin.
Látta, hogy az európaiaknak és a világnak soha nem volt még ekkora szüksége az európai egységre, és a sors úgy hozta, hogy a kancellár, aki megértette ezt a valóságot, július 1-jén átveszi az unió soros elnökségét, és a saját hazájában is elég tekintélyre tett szert ahhoz, hogy most már ne kelljen semmi másra gondolnia, csak arra, hogy milyen örökséget akar maga után hagyni.
2020. május 13-án, amikor emlékeztette a német parlamenti képviselőket, hogy Jacques Delors is úgy gondolta: a pénzügyi unió nem lesz elég és „politikai unió” is kell,
a kocka el volt vetve.
Ahogy Franciaország, úgy Németország is egy gazdaságilag és politikailag szuverén Unió felé akar haladni, egy politikai unió felé, egy nemzetközi színtéren hatalommal bíró Európa felé, és a javaslatok, amelyeket megfogalmaztak, ezt alapozzák meg.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
