Aligha vitatja bárki, hogy az államnak vannak olyan információi, amelyek titkossága végső soron a közösség érdekeit szolgálja, s ezeket a titkokat mindannyiunk érdekében kell megvédenie. A védelemnek technikai és jogi eszközei vannak, az utóbbiak végső formája a szigorú büntetőjogi szankcionálás. A hatóságok - az államtitokról szóló 1951-es törvény elfogadása óta - töretlen lelkesedéssel üldözik azokat a civileket, akik gondatlanságból államtitkot hoznak nyilvánosságra. Ezen változtatna a kormány múlt év szeptemberében a parlament elé terjesztett törvényjavaslata: elfogadása esetén civileket kizárólag szándékos államtitoksértés esetén terhelné büntetőjogi felelősség.
És ez így lenne helyes: a gondatlan elkövetési alakzat büntethetőségének eltörlését követeli a szólás- és sajtószabadság. Ha egy újságírónak attól kell tartania, hogy a kezében lévő dokumentum esetleg védett adatot tartalmaz, inkább nem közli, hiszen szabadságvesztést kockáztat - így pedig sérül a fontos adatok megismeréséhez fűződő közös jogunk. Mindez a gyakorlatban nem csak elsőre akadályozza a minőségi oknyomozó újságírást. A jelenlegi szabályozás a jogalkalmazót - elsősorban az ügyészséget - arra serkenti, hogy a sajtó munkatársait a vádlottak padjára ültesse. Ráadásul - mint azt két közelmúltbeli ügy igazolja - meglehetősen ellenszenves eljárási eszközöket használnak mindehhez: az egyik ilyen ügyben az első lépésben tanúként hallgatták ki az újságírót, akit - hisz tanú volt! - ekkor vallomástételi kötelezettség terhelt, ezt követően pedig saját tanúvallomása alapján meggyanúsították. Az újságíró ugyanis ilyenkor a tanúvallomásában kénytelen elmondani, hogy miképp került hozzá a kérdéses dokumentum, de vagy nem tudja, vagy az újságírói etika miatt nem akarja megnevezni a titok forrását. És mivel a vádhatóság bűnbakot akar, a legkényelmesebb a titok megőrzésére hivatalból köteles, ám azt kiszivárogtató titokgazda helyett az adatot felhasználó újságírót deresre húzni. Nyomozni fáradságos munka, különösen az esetleg komoly pozícióban lévő titokgazdák ellen.
*
Az újságírót ma Magyarországon tehát erősen fenyegeti a gondatlanságból elkövetett államtitoksértés vádja. Gondatlanságért akkor lehet egy civil személyt elítélni, ha nem tudja, hogy az adat államtitokká minősítésének összes törvényi feltétele teljesül, továbbá - és ez a lényeg - e körülmény kiderítése érdekében nem tanúsítja a tőle elvárható figyelmet és körültekintést.
De vajon mi várható el egy újságírótól annak érdekében, hogy meggyőződjön valamely adat titkos jellegéről?
Az Alkotmánybíróság 36/1994. határozatában felállított egy mércét, igaz, nem az államtitoksértés, hanem a becsületsértés vonatkozásában. Eszerint valótlan tény állítása akkor büntethető, ha az ilyen tényre közvetlenül utaló személy azért nem tudott a valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá nézve irányadó szabályok szerint - az adott tényállítás tárgyára, közlés eszközére és címzettjére tekintettel - az elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta. Per analogiam állíthatjuk azt, hogy az államtitoknál is a szakmai szabályok teljesítése az "elvárható figyelem" próbája. Ám e követelmények tartalmát a bírói gyakorlat tölti ki. Csík Ritának, a Népszava munkatársának nagy port kavaró ügyében a bíróság azért mentette fel az újságírót a gondatlan államtitoksértés vádja alól, mert Csík a nyilvános közlés előtt felhívta az államtitkot képző, titkos adatszerzéssel kapcsolatos levél feladóját és címzettjét is, akik azonban nem világosították fel az adat titkos minősítéséről. (És a dokumentumon jelzés nem szerepelt.) A bíróság szerint ezzel a vádlott eleget tett a szakmai követelményeknek.
Csakhogy ez még mindig nagyon vékony jég. Ha a bíróság példát akart volna statuálni, vagy az ügyésszel szolidáris hangulatában ébredt volna az ítélethozatal napján, könnyűszerrel kimondhatta volna azt is: jogvégzett vádlott esetében szakmailag elvárható annak a felismerése, hogy a jogszabályok értelmében a levél tartalma államtitok volt. (Az akkor hatályos rendőrségi törvény értelmében a levél tartalmát képző titkos információgyűjtés ténye államtitoknak minősült.) A bíróság akár odáig is elmehetett volna érvelésében, hogy kijelentse: elvárható lett volna az újságírótól, hogy megkérdezze a megkeresett személyeket arról, vajon a kezében lévő adat a törvény alapján minősített vagy sem. A jogértelmezés tehát tele van bizonytalansággal, még akkor is, ha Csík Rita perében a bíróság jó érzékkel és bölcsen a vádlottat felmentette. A gondatlan elkövetési alakzat bírói gyakorlatát vizsgálva a szabadságjogi érvek mellett kirajzolódik egy jogbiztonsági érvrendszer is.
Elfogadhatatlan, hogy a szólás- és sajtószabadság gyakorlati érvényesülése jogállami követelményeknek nem megfelelő büntetőjogi akadályokba ütközzön. Nem tudjuk, hányszor fordult elő, hogy szabadságukat féltő újságírók inkább nem írtak meg egy cikket, de azt pontosan tudjuk, hogy többeket évekig tartó büntetőeljárási meghurcolásnak tettek ki pusztán azért, mert az ügyészség szerint nem voltak kellően körültekintőek. S bár a politikai ellentétek jelenleg lehetetlenné teszik a teljes titokszabályozás (egyébként rendkívül időszerű) átalakítását, annyi elvárható lenne a jogalkotótól, hogy legalább ezt a bizonytalan helyzetet megszüntesse. A Btk. egyszerű többséggel történő módosítása - amely a gondatlanság büntethetőségét megszüntetné civilek esetében - nem szabad, hogy a teljes tervezet elfogadásán álljon vagy bukjon.
*
A CEU Média és Kommunikáció Kutató Központja és a TASZ 2009. január 6-án vitafórumot tartott a problémáról, amelyen mind az öt parlamenti párt képviseltette magát. A felszólalásokból az sejlett, hogy a gondatlan elkövetési alakzat eltörlésére van esély. A jogállamiság és a jogbiztonság szempontjából elvárható lenne, hogy valamelyik képviselő vagy az egyik frakció módosító javaslattal álljon elő. Vitathatatlan, hogy ez önmagában nem jelentene teljes megoldást. A fejlett jogállamok gyakorlatában szándékos titoksértésnél is csak akkor büntethető akár az a titok megőrzésére felesküdött állami tisztviselő, aki kiszivárogtatta az információt, akár az a civil, aki nyilvánosságra hozta, ha a közlés elbukik a közérdek vizsgálati tesztjén, azaz bebizonyosodik, hogy a titkosításhoz nyomósabb érdekek fűződnek, mint az adatok nyilvános megismeréséhez. Bármennyire örömteli lenne ennek a megoldásnak az átvétele, ilyen szándékot a jelenlegi törvényjavaslat sajnos nem tükröz. Azonban a gondatlan elkövetési magatartás eltörlésével legalább egy, a pártállami időket idéző akadályt sikerülne eltakarítani a sajtó- és szólásszabadság útjából. Ezzel 18 éve tartozunk a demokráciánknak.
A szerző a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) Adatvédelem és Információszabadság Programjának a vezetője.
