Ha nincs szabad sajtó, a vállalati katasztrófák is rejtve maradnak

A magyar sajtószabadság csökkenésével a vállalati károk felderítési aránya is jelentősen csökkenhetett az elmúlt időszakban. 

Belső és külső csalás, munkakörnyezeti kár­okozás, helytelen üzletvitel, eszközök fizikai károsodása, üzemi környezetszennyezés, rendszerleállás – összefoglaló néven az efféle eseményeket nevezzük „vállalati működési károknak”. 

Feltűnő, hogy az Egyesült Államokban több mint tízszer annyi ilyen eset fordul elő, mint Kínában, pedig a két ország GDP-je közel azonos nagyságrendű. Észak-Koreában, Eritreában és Türkmenisztánban pedig egyáltalán nem találunk ilyen jellegű káreseményt. (Az adatok a SAS Global OpRisk adatbázisából származnak, és a 2008–2019. évekre vonatkoznak – B. E.)

De lássunk néhány tipikus nagy vállalati katasztrófát, melyek a környezet, az ügyfelek vagy a befektetők súlyos megkárosításával jártak együtt.

Hanyatló Nyugat

A British Petroleum PLC olajtársaság Deepwater Horizon félmerülő tengeri fúrótornyán 2010-ben rendellenes nyomás alakult ki, majd tűz ütött ki. Meghalt 11 alkalmazott, és bár 87 napon keresztül több ezer ember dolgozott a szivárgás megállításán, több mint 3 millió hordó olaj ömlött a Mexikói-öbölbe. Ez volt az amerikai történelem legsúlyosabb tengeri olajszennyezése, ami óriási, máig ható pusztítást végzett az élővilágban. Az eset nagy médiafigyelmet kapott, katasztrófafilm is készült róla Deepwater Horizon címmel hollywoodi sztárok (Mark Wahlberg, Kurt Russel, John Malkovich, Kate Hudson) szereplésével.

A BP végül 2015-ben 20,8 milliárd dolláros gigakártérítés megfizetését vállalta az amerikai kormánynak és öt érintett államnak. Ha ehhez hozzáadjuk a kárcsökkentő intézkedések költségét is, a teljes vállalati veszteség közel 56 milliárd dollár lehetett. A Greenpeace szerint azonban semmit nem tanultunk az esetből: nem lett szigorúbb a szabályozás, a fúrótornyok nem lettek biztonságosabbak, és bár rendelkezésre állna a technológia az olajfogyasztás csökkentésére, „visszatartanak bennünket azok, akik a piszkos energiából profitálnak”. A Greenpeace jelenleg is aláírásokat gyűjt „Mondjátok el Biden elnöknek: tiltsa meg újabb gáz- és olajipari engedélyek kiadását!” címmel.

Az amerikai Monsanto cég által széles körben forgalmazott, glifozátalapú gyomirtóról hitelt érdemlően bebizonyosodott, hogy rákkeltő hatású. A cég új tulajdonosa, a német Bayer AG 2020-ban 10 milliárd dolláros kártérítést fizetett a körülbelül 95 ezer károsultnak a hosszú pereskedést lezáró megállapodás alapján. Ezt megelőzően a Monsanto szabályos háborút folytatott az újságírókkal és civilekkel szemben, melynek során a legextrémebb eszközök bevetésétől sem riadt vissza.

 

 

Tüntetés a Monsanto ellen

Egyrészt titokban a glifozát ártalmatlanságát „bizonyító” tudományos kutatásokat pénzelt: „Nem arról van szó, hogy le akartuk fizetni a szakértőket, hanem egyszerűen csak megfelelő kompenzációval el akartuk ismerni a külső megbízás alapján végzett erőfeszítésüket. Senki sem dolgozik ingyen!” Másrészt egy ún. „belső hírszerzési fúziós központot” működtetett kifejezetten az újságírók és a civilek megfélemlítésére, akik – a vállalat megfogalmazása szerint – „valós idejű fizikai, cyber és reputációs kockázatot” jelentettek a cég számára. A Monsanto egyik menedzsere büszkén számolt be erről a LinkedInen, összemosva a civil aktivistákat a terroristákkal: „Létrehoztam és irányítottam azt a csapatot, amely bűnözők, aktivisták, szélsőségesek, geopolitikai és egyéb terrorista cselekményekben részt vevők adatait gyűjtötte össze és elemezte 160 országban.” A cégről készült 2015-ös dokumentumfilm (Monsanto szerint a világ) is hozzájárult ahhoz, hogy a Monsanto név a leggyűlöletesebb kapitalisták szimbólumává vált.

A német WireCard elektronikus fizetésekkel és egyéb pénzügyi szolgáltatásokkal operáló FinTech cég volt, a német tőzsde egyik ékköve, a DAX indexben is szerepelt. A könyvvizsgálatát 2010 óta az Ernst and Young végezte, mégis először a Financial Times újságíróinak tűnt fel (belső szivárogtatásnak köszönhetően), hogy valami nem stimmel a könyveléssel; ők aztán vadászkutya-szívóssággal rácsimpaszkodtak az ügyre. A német pénzügyi felügyelet (BaFin) azonban látványosan megvédte a WireCard-ot, sőt még az újságírókat vádolták meg a tőzsdei árak manipulálásával.

A monsantói hagyományokat tökélyre fejlesztve a WireCard is külön hadműveleti egységet hozott létre az újságírók és a shortos spekulánsok távoltartására, melynek élére a líbiai titkos­szolgálat korábbi vezetőjét, Rami El Obeidit szerződtették. Ám 2020-ban aztán kiderült, hogy az újságíróknak igazuk volt: úgy 2 milliárd euró eltűnt vagy sose létezett, a közzétett tranz­akciók jelentős része fiktív volt, és szándékosan megtévesztették a befektetőket. Bár Angela Merkel egy parlamenti meghallgatáson igyekezett tompítani az ügy élét, és azt állította, hogy „a sajtóhírek ellenére nem volt okunk feltételezni, hogy a WireCardnál komoly szabálytalanságok történtek volna akkoriban”, az eset óriási tekintélyvesztéssel járt a felügyeleti szervek és a könyvvizsgálók számára, és alapvetően megrendítette a hitet a pénzügyi szabályozásban.

A sort hosszan lehetne folytatni: a Volkswagen meghamisította a tesztadatokat, az Enron a könyvelését, Bernie Madoff elsikkasztotta a befektetők pénzét, a bankok évtizedeken keresztül kedvükre manipulálták a LIBOR-t, a gyárak folyamatosan szennyeznek és így tovább, és így tovább.

Mindezek alapján a felületes szemlélő könnyen a kapitalizmus vagy legalábbis a liberális demokráciák hanyatlására következtethet, ahol láthatólag eluralkodott a féktelen individualizmus, a szabadosság és a mohóság – szemben a közösségi társadalmakkal, melyek fegyelmezetten, a jó kormányzás elveit és a hosszú távú fenntarthatóságot szem előtt tartva menetelnek a szebb jövőbe.

Vagy mégsem?

Titokzatos Kelet

A helyzet az, hogy a kevés hír egyáltalán nem jó hír – a kevés hír ugyanis a legkevésbé sem a jó kormányzásnak (az elszámoltathatóságnak, a jó szabályozásnak, az alacsony korrupciónak, a kormányzati hatékonyságnak, a politikai stabilitásnak, a jogállamiságnak), hanem a sajtószabadság hiányának tudható be.

Ahol nem szabad a sajtó, ott a vállalati visszaélések jelentős része rejtve marad.

Mindez annak a kutatásunknak a tanulsága, amelyet a nemrég megjelent tanulmányunk foglal össze (Edina Berlinger, Judit Lilla Keresztúri, Ágnes Lublóy, Zsuzsanna Vőneki Tamásné: Press Freedom and Operational Losses: The Monitoring Role of the Media, Journal of International Financial Markets, Institutions and Money, 2022).

Arra jutottunk tehát, hogy a vállalati működési károkban tapasztalt jelentős eltéréseket nem a kapitalizmus, nem a demokrácia, nem a kormányzás minősége, hanem nagy valószínűséggel a sajtószabadság magyarázza. Az igaz, hogy ezek a jellemzők összefüggenek, hiszen a demokratikus piacgazdaságokban általában szabadabb a sajtó, de ez korántsem egyértelmű összefüggés. Például Mexikóban és Brazíliában, de még az Egyesült Államokban is jóval alacsonyabb a sajtószabadság, mint a skandináv országokban, pedig mind megfelelnek a demokratikus piacgazdaság definíciójának. Úgy tűnik tehát, hogy a vállalati károk szempontjából a sajtószabadság a többi rendszerjellemzőhöz képest kiemelkedően fontos többletinformációt hordoz.

Ha 100-as skálán mérjük a sajtószabadságot a Reporters without Borders által publikált World Press Freedom Index alapján, akkor egységnyivel nagyobb sajtószabadság a leg­óvatosabb becsléseink szerint is 2,6 százalékkal több és 3,9 százalékkal nagyobb mértékű publikált kárral jár együtt (más körülmények változatlansága mellett). Ha tehát a sajtó nem szabad, akkor nem csak kevesebb kár kerül nyilvánosságra, de a károk nagyságát is tendenciózusan alábecsülik.

Magyarországon a sajtószabadság rekordmértékben romlott 2008 és 2019 között, a 100-as skálán közel 25 pontot. Ennél nagyobb mértékű romlás ezen időszakban 179 országból csak 16-ban volt, olyan helyeken, mint Törökország, Málta, az Egyesült Arab Emírségek vagy Szudán, ahol újságírókat gyilkoltak vagy börtönöztek be. Érdekes módon Szlovákiában is kisebb mértékben, „csak” 20,5 ponttal csökkent a sajtószabadság, még a Kuciak-gyilkossággal együtt is. A magyar sajtószabadság drasztikus lerombolásának az a szembetűnő sajátossága, hogy fizikai erőszak nélkül sikerült véghez vinni. Szeidl Ádám és Szűcs Ferenc 2021-ben publikálták tanulmányukat a magyar média helyzetéről az egyik legrangosabb közgazdasági folyóiratban (Media Capture Through Favor Exchange, Econometrica, 2021), melyben részletesen bemutatják, hogy hazánkban a médiakontrollt a tulajdonosi ideológia határozott érvényesítése mellett főként az állami hirdetési pénzek ellenében kért szívességek útján gyakorolják – a jelek szerint csúcsra járatott hatékonysággal.

A magyar sajtószabadság csökkenésének sok negatív hatása közül az egyik az, hogy a vállalati károk darabszámának és értékének felderítési aránya jelentősen, becsléseink szerint 65, illetve 97,5 százalékkal csökkenhetett az elmúlt időszakban. Ez összecseng annak a kutatásnak az eredményeivel, amelyről a rangos Review of Financial Studies-ban megjelent tanulmány számolt be (Jiaxing You, Bohui Zhang, Le Zhang: Who Captures the Power of the Pen?, 2018). A szerzők több mint 120 ezer, Kínában megjelent gazdasági cikket elemeztek, és kimutatták, hogy egészen más hatást váltanak ki az állami és a független sajtóban publikált vállalati hírek. Az előbbiek kevésbé kritikusak, kevésbé pontosak, kevésbé mélyek és inkább csak kullognak az események után, így kevésbé hatnak a tőzsdei árakra, és a vezérigazgató menesztését is ritkábban váltják ki. Tehát az állam által kontrollált média felderítő, és ennek következtében fegyelmező hatása is jelentősen kisebb, mint a szabad sajtóé.

Lehull a lepel

Modellünk lehetőséget ad arra, hogy megbecsüljük a rejtve maradó károk nagyságrendjét az egyes országokban. A módszerünk a következő volt. Először az egyes országokban és években megfigyelt publikus károk gyakoriságát, illetve súlyosságát modelleztük több különböző változóval (sajtószabadság, GDP, jó kormányzás, életszínvonal, pénzügyi piacok fejlettsége, vállalatok mérete stb.). Egyértelmű pozitív kapcsolatot találtunk a sajtószabadság és a működési veszteségek között mind a gyakoriság, mind az érték tekintetében:

minél szabadabb egy országban a sajtó, annál több és nagyobb értékű vállalati káreseményre derül fény.

Ezután egy kissé merész gondolatkísérletet végeztünk. Megbecsültük, hogy az egyes országok esetében mennyivel több publikus kárt látnánk, ha a sajtószabadság mindvégig a Norvégiában megfigyelt (legmagasabb) szinten lett volna. Bár az eljárás sok szempontból kritizálható, feltételezhetjük, hogy a valóság és a fikció közötti különbözet egészen jó alsó becslést ad a rejtett károk nagyságrendjére. Hasonló módszert használnak egyébként a szakirodalomban a rejtett gazdaság (adóelkerülés) nagyságrendjének megbecslésére is.

Becsléseink szerint globálisan (tehát az általunk vizsgált 132 országot együttvéve) a károknak körülbelül a fele derül ki – mivel azonban a rejtett károk jóval nagyobbak, mint a publikusak, csak a jéghegy csúcsát látjuk, értékben körülbelül 13 százalékot. Ha egy országban elenyésző számú tudósítás, hír, cikk születik vállalati káreseményekről, miközben a sajtószabadság erősen korlátozott, akkor viszont jó okunk van azt sejteni, hogy a felderítési arány még ennél az átlagos 13 százalékos szintnél is jóval alacsonyabb. Például Kína esetében az összes (nyilvános és rejtett) kár kétszer akkora lehet, mint az Egyesült Államokban. A publikus károkban megfigyelt, a cikk elején említett 10-szeres arány tehát 0,5-re billen át, ha a rejtett károkat is figyelembe vesszük.

Hiába söpörjük azonban a szőnyeg alá és toljuk rá a szekretert, a rejtett károk ugyanolyan veszélyesek, sőt még veszélyesebbek lehetnek, mint a nyilvánosságra kerültek: ártanak a környezetnek, az ügyfeleknek, a munkavállalóknak, és közvetett módon a befektetőknek is. Egyrészt azért, mert

a kisebb feltáratlan szabálytalanságok Csernobil-jellegű eseménnyé eszkalálódhatnak,

másrészt azért, mert a nyilvánosság hiánya miatt a hibákból nem lehet tanulni, elmarad a botránnyal járó katarzis, így hosszú időre rögzülnek a rossz magatartásminták.

Empirikus kutatásunk eredményei szerint tehát a szabadabb médiával rendelkező országokban az összes (nyilvános és rejtett) kár szignifikánsan alacsonyabb (a GDP-hez viszonyítva), ami a szabad sajtó erős fegyelmező hatására utal. A vállalati botrányokat kísérő médiafigyelem ugyanis óriási reputációs veszteséggel jár a vállalatok számára. A befektetők kifejezetten negatív jelzésként tekintenek ezekre az eseményekre, ami abból is látszik, hogy egy-egy vállalati hír hatására a direkt károk nagyságánál többnyire jóval nagyobb értékvesztést áraznak. A vállalatok tulajdonosainak és különösen a menedzsereinek tehát ezer jó okuk van arra, hogy biztonságosabbá tegyék a működést, de arra is, hogy eltitkolják a bajokat. Velük szemben állnak az újságírók, akiknek viszont pont az a küldetésük, hogy feltárják a visszásságokat (minél szaftosabb a botrány, annál inkább), hiszen ezzel növelhetik saját reputációjukat.

A szabad újságírók tehát nemcsak a politikusokat és a bűnözőket idegesítik, hanem a vállalatvezetőket is. Nem véletlen, hogy a sajtószabadságot folyamatosan sokan és sok irányból támadják. A sajtószabadság hiánya azonban nemcsak a demokráciát és a jogállamot veszélyezteti, hanem a vállalatok fenntartható működését is. Paradox módon tehát valójában örülnünk kell annak, ha a British Petroleum-, a Monsanto- és a WireCard-esetekhez hasonlókról olvasunk.

A szerző közgazdász.