A regény, mint tudjuk, fiatalabb művészet, mint a líra és a dráma, e komoly bátyokhoz (nővérekhez) képest ennek megfelelően csapzott, bohókás, kiszámíthatatlan, tékozló. A líra: rövid sorok, strófák, ritmus, rím; a dráma: három felvonás, sokat beszélnek, drámai jambus és konfliktus, és a végén eldördül az elején látott pisztoly. És persze mindenféle más is a líra és a dráma, ezeknek akár az ellenkezője, tagadása, főképp, ha az utolsó száz év fejleményeit nézzük. Mégis - valljuk be - fejünkben ezek az új, formabontó változatok titokban valamiképp az ősdráma és ősvers ideájához viszonyulnak.
Az utóbbi idők gyors változásaiban feloldódtak a műfajok (oké, műnemek) határai, szegény regénynek viszont igazából meg sem szilárdultak ezek a körvonalai, szabályai, máris szétzilálódtak. Nincs nagyon mire emlékezni. Pontosabban nagyon sok mindenre lehet és kell emlékezni, de ezek az emlékek nem állnak össze egységes történetté. Nincs mihez képest, a regénynek nincs archetípusa, nincs klasszikus megvalósulása, éppen azért, mert sok van. A regény általában történeteket mesél el, de neki magának mintha nem lenne összefüggő története, csak epizódjai, fejezetei. Mintha a regény története egy pikareszk regény vagy novellafüzér lenne. Nagy, emlékezetes megszólalások, zseniális mellékvágányok, vargabetűk, beékelődések és váratlan fordulatok.
Létezik persze olyan vélemény, hogy a regény Tolsztoj és Jókai, realizmus és romantika, slussz. Esetleg Thomas Mann, mint bonus track, meglepetésvendég. De lelkiismeret-furdalás nélkül kihagyhatjuk-e a pakliból Cervantest és Rabelais-t, Sterne-t és De Laclos-t, Proustot, Kafkát és Márquezt? Igen, elismerem, mintha a XIX. század tett volna egy hősies erőfeszítést, hogy ezt a rakoncátlan, szertelen, kicsapongó természetű kisöcsöt (kishúgot) kordába szedje, gatyába rázza, rendre tanítsa - sikertelenül. A XX. század letaglózó erejű csapást mért a kialakuló, jótanulós, szabályos, már-már ismerősnek tűnő regényképre, és e kép szilánkjaira hullott. Minden fantasztikus teljesítménye mellett (vegyük még mondjuk Victor Hugót és Kemény Zsigmondot) nem tudott úgy beépülni a tudatunkba, irodalomtörténeti gondolkodásunkba, hogy minden más regényformát lesöpörjön, hogy minden más regényformát hozzá viszonyítsunk.
Ma a regény különböző hagyományai mintha egymás mellett élnének a nagy-, kis- és mágikus realistán, abszurdon, pikareszken, szövegszemléletűn, fragmentálton, posztmodernen, népi szürreálon, krimin, mesén, fantasyn, levél-, esszé-, dokumentumregényen stb.-n át.
Valljuk be tehát, ha már idáig jutottunk: nem tudjuk, mi a regény. Talán ez a titka a népszerűségének, hogy senki sem tudja. Hogy kiszámíthatatlan, kígyózó mozgásával, szertelen ötleteivel, változatosságával, fiatalos lendületével pár száz év alatt a surranópályán beelőzte riválisait, a drámát és a lírát. Gyors alkalmazkodóképesség, ugyanakkor állandó készenlét, hogy meglepetést okozzon. Engedi magát váratlan ötletektől vezérelni, nagy a szabadságfoka, de a saját maga által felállított szabályokat is képes jókedvűen felrugdosni. Lírai vagy drámai gondolkodás- és beszédmódokat nyúl le szemtelenül, sőt, ha úgy hozza úri kedve, távolabbra ruccan, képes filozofikus vagy akár tudományos orcát ölteni. Mindenevő. Mindent bezabál, feldolgoz, átgyúr, kirittyent, elcsúfít, bedarál, újjáéleszt. Ugyanakkor életes, energikus, elementáris hatással van az olvasókra, képes megváltoztatni a világot, a Werther és a Harry Potter után nem lehet ugyanúgy élni és halni (na jó, embere válogatja).
Érdekes, hogy mindeközben az olvasás látszólag passzív tevékenység: ülsz mozdulatlanul, nem veszel részt az élet harcában és vigasságában, lógó orral követed a fehér sivatagban masírozó szókukacokat. Nem látszik a haszon. Mégis, ha jó könyvet olvasol, erősebben élsz közben és utána is. Egyszer kiskorodban rájössz az ízére, hamar rákapsz, megint kell, növeled az adagot, repülsz szelek szárnyán, és egyszer csak azt veszed észre, hogy legszívesebben te magad is írnál egyet. Egy igazi könyvet. Igen, ez a másik vonzereje a regénynek, hogy valamiképpen szerfölött demokratikus és plebejus. Mivel nincsenek szigorú szabályai, elvileg bárki írhat regényt, legalább egyet. Egy történetet, ha mást nem, a saját életét mindenki megírhatja. Mindenki saját életének hőse, regényekben élünk, és a jó regény éppen erre ébreszt rá. Nem furcsa, hogy világhírű egyverses költő vagy egydrámás színházi szerző viszonylag kevés van, egyregényes író annál több?
A "Hogyan írjuk meg 12 hét alatt életünk első Nobel-díjas regényét?" típusú gyorstalpalókat persze nehéz komolyan venni, de számos világhírű regényíró - Stephen Kingtől Vargas Llosáig - önálló kötetet szentelt annak, hogy beavasson a regényírás titkaiba, és arra buzdítsa olvasóit, hogy tanuljanak, gondolkozzanak, szedjék össze bátorságukat és vágjanak bele. Már Epiktétosz megmondta: "Ha író akarsz lenni, írj!"
Persze csínján kell bánni a jó tanácsokkal, össze is zavarhatnak. Valaki azt mondta, hogy "jó íróvá válni annyit tesz, mint jobb emberré válni". Ez nekem nagyon megtetszett, aztán olvastam Iris Murdoch véleményét: "Ha jó író akarsz lenni, öld meg a gyerekeidet!" Brrr. Gondolom (remélem), azt érti ez alatt, hogy a válság, a krízis a leghatékonyabb múzsa, aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni stb. Mégsem szeretném, ha kiderülne, hogy Murdochnak kizárólagos igaza van. Szerintem mindenkinek a maga múzsája, akinek pedig mondjuk egész múzsa-grupp áll rendelkezésére különböző fajtájú, illatú, érdeklődésű, múltú és erkölcsű múzsákból, azt sem átkoznám ki.
Így a végére kicsit elkanyarodtunk a témától, de ideírok még három klasszikus jó tanácsot, amiket legalábbis érdekesnek, megfontolandónak tartok kezdő regényírók számára.
"Ha egy szót ki lehet húzni, ki kell." (George Orwell) Lásd pl. ezt a példamondatot.
"Sokaktól kölcsönözz, sokaktól lopj!" (Oakley Hall)
Lopni jó, lopni hasznos.
"A történet végéhez a lehető legközelebb kell elkezdeni a történetet." (Kurt Vonnegut) Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni?
