A rozsdás görbe szög a Szent László Kórház vécéjének valaha sárgára mázolt falában található másfél méteres magasságban. Örök darabnak tûnik. Az ambuláns kezelésre bejáró rákbetegek, ha vizelni mennek, erre akasztják infúziós palackjukat. A szög azonban nem ezért említõdik itt, hanem az alatta olvasható grafitceruza-felirat miatt: "Ne vidd el!" Akiket a Lászlóba kényszerített a betegség, azok eljutottak a közösségi viselkedés egy formájának felismeréséig. Belátták azt, hogy az elviteltõl való tartózkodás általános garanciát nyújt arra, hogy a következõ vizelésnél is rendelkezésre áll e nélkülözhetetlen nemzeti gyógyászati alkalmatosság.
H
A szög jelképes értékû: nagyobb közösségi és intézményi támogatottságot nyert el (a fõorvos sem húzatta ki a falból), mint az e napokban végérvényesen elvéreztetett Radnai-Kökény-féle reformkísérlet. Az utóbbinak ugyanis látványos egységfrontba tömörülve estek neki a szocialista párt és a Fidesz botrányfelelõsei; a szakszervezeti nagyasszony versenyt üvöltött a Munkáspárt derék öreg bolsevikjaival. Bölcs sajtónk napról napra vezetõ helyen hozta tudósítóinak exkluzívjait arról, hogy a reform milyen veszélyekbe sodorja az ellátást, s csodák csodájára erre az idõre esett néhány botrány is - a sebvarrásra használt szegedi horgászzsinórtól a még nem törzskönyvezett rákgyógyszer alkalmazásáig vagy a pécsi sugárterápia leállásáig. Az egészségügy botladozásainak e tendenciaszerû felvonultatása a bolondnak is azt juttatta az eszébe, hogy az egészségügy irányítói legalábbis nincsenek maguknál, esetleg a nép ellenségei. S a közvélemény? - nos, néhány kutatás bizonysága szerint a részvétlenség, a témától való unott távolságtartás jellemezte attitûdjét. Más szóval, tett az egészre, a dolgot a politikusok hétköznapi acsarkodásának tartotta.
A dolgok mai állása szerint a szög minden valószínûség szerint éveken át fogja szolgálni a rászorulókat - a reform pedig eltûnhet a mind zûrzavarosabb pártpolitika meszesgödrében.
H
Az ibr (irányított betegellátási rendszer) néven 2004 tavaszán megismert, majd augusztusra ter-re (térségi egészségfejlesztési rendszer) átkeresztelt átalakítás meghirdetését és megrendelését a politikai PR Medgyessy-féle gyermeki felfogása motiválta. Megtervezése, kivitelezése, elõterjesztése pedig bemutatta a mai szocialista apparatcsikok riasztó anakronizmusát s XXI. századi alkalmatlanságát. Akik, mint a régi szép idõkben, azt gondolták, hogy a "mi megtervezzük és elrendeljük, ti pedig végrehajtjátok" forgatókönyve, továbbá néhány száz utólag kiragasztott színes óriásplakát s pár száz ezer rózsaszínû brosúra "biztosítja" majd a nép egyetértõ lelkesedését a szolidaritáselvû betegellátás részle-ges feladásához. (A minisztériumi Egészségügyi Reform Programiroda eleve reklámpropaganda típusú kommunikációt tervezett, erre írt ki pályázatot több mint 100 millió forintos költségkerettel.)
Ez már a múlt -mondhatja bárki, hiszen nemcsak a Medgyessy-kormány egészségügyi reformja, hanem maga Medgyessy is megbukott -, a félresikerült ibr-t meg a ter-t tényleg jobb elfelejteni.
Én mégis azt mondom, idõzzünk el e szomorú történettel néhány percig; hiszen a valódi egészségügyi reform nem úszható meg, nem bagatellizálható, s nem halasztható el Magyarországon sem. Ám ehhez nem elég betegútról, gyógyszerárról, fejkvótáról, miegyébrõl új szabályokat írni.
H
Az irányított betegellátási rendszer/térségi egészségfejlesztési rendszer elsõ és alapvetõ tévedése és mulasztása az, hogy akarva-akaratlanul egészségügyi technológiai (irányítási, érdekeltségi) problémává nyilvánította azt, ami több ennél. Mindazok, akik az Antall-, a Horn-, az Orbán-kormány hivatali idején Magyarországon eddig egészségügyi reformról ábrándoztak, ugyanezt a hibát követték el. Az egészségügy a II. világháborút követõ idõszakban más okból ugyan, de a kapitalista és a szocialista világrendszerben is társadalmi-szociális-politikai fõtényezõvé vált. Ott a jóléti társadalom feltalálása, itt az alkotmányban rögzített teljes, mindenkit állampolgári jogon megilletõ, egyenlõ és minõségi ellátás lett a két rendszer vívmánya, amely biztonságot és jól élhetõ életet, életminõséget garantált. Ott a rohamosan növekvõ GDP, itt a külföldi kölcsönök s párthatározatokkal - parancsokkal - elõírt költségvetési juttatások teremtettek rá alapot. Az aranykornak azonban vége lett ott is, itt is. A jóléti állam jövedelemtermelése sem tudott lépést tartani a jóléti állam keltette igényekkel s a mind többre képes szuperorvoslás költségrobbanásával. Az egyre rövidebb munkaidõt és széles szociális juttatásokat törvénybe iktató kormányokat végül a növekedés lassulása, az egyre nagyobb államháztartási deficit válaszút elé állította. Vagy újratárgyalják az egész jóléti modellt, és kialkudnak egy új elosztási-teherviselési rendszert, amelyben az embernek közvetlenül és többet kell fizetnie egészsége megõrzésére, helyreállítására, s úgy általában többet kell dolgoznia, vagy vállalják az ellehetetlenülés kockázatát.
Már tudjuk: az Egyesült Államoktól Angliáig, Németországig az elõbbit választották, sõt még a skandináv államok is elkezdtek csendesen visszavonulni az exkluzív szociális építményekbõl. A legutóbbi példa éppen Németországé: három év irdatlan sajtóvita, mérhetetlen mennyiségû tervezet, parlamenti egyezkedés és csata után a Schröder-kormány parlamenti jóváhagyással - az ellenzék támogatásával - bevezette az új "szociális rendet". Elõre számolva azzal, s tudva tudván, hogy a kancellár és pártja támogatása soha nem látott mértékben csökken majd, hogy mindenki szidni fogja õket a nyugdíjastól a kerekes székes rokkantig. De Angela Merkelék ezt a helyzetet most nem akarják kihasználni és egy elõre hozott választáson megbuktatni Schrödert, s fõleg nem mondanak olyanokat, hogy ez az egész megalázza a német embert. (S hogy honnan indult Németország? Megtörtént esetként adták hírül a lapok, hogy egy török származású német polgár évekig el tudta számoltatni a társadalombiztosítással heti kuplerájszámláját azon a címen, hogy doktorai felírták számára a nemi életet - pszichoszomatikus problémái enyhítésére. Felesége igazoltan távol volt - éppen börtönben ült -, ergo megillette õt az orvosi célú bérkéj. Ma Németországban már nem fizetik a törököt - de sem a fogorvosi kezelés, sem a kontaktlencse felírása nem tartozik immár az alaptérítések közé. Sõt minden egyes vizsgálat alkalmával az orvosnak 10 eurót kell fizetni vizitdíj címén. A vizitdíj az évi mintegy hétszázmilliónyi beteg-orvos találkozással számolva szép summát tesz ki - s a központi kassza gazdagodik vele.)
H
És itt, nálunk? A Kádár-rendszerrel együtt 1990-ben vége lett az egészségügy protekcionista költségvetési támogatásának, s az erre fordított összegek évrõl évre - furcsa táncot járva - csökkenõ tendenciát írtak le. (Ma az arányokat tekintve e pénzmennyiség feleakkora, mint az EU-ban a legkisebb ráfordítású Görögországban.) A rendszerváltó kormányok ennek ellenére "jobb, igazságosabb egészségügyi ellátást" ígértek, s azt, hogy egészségügyi reformot hajtanak végre, amely megoldja a lehetetlent: mindenkit állampolgári jogon teljes és minõségi egészségügyi ellátásban fognak részesíteni. Ezt ígérte Orbán Viktor és Medgyessy Péter is - s ezt nem tartották be. Mert hiába akarták, nem is tudták volna betartani. Mert tévedés, rettenetes tévedés volt azt hinni, hirdetni, hogy csupán az egészségügyi szféra átalakítására korlátozódó, spekulatív tervezetek képesek feloldani azt az ellentmondást, ami a magyar GDP és az egészségügyi költségvetés, az alkotmányba foglalt régi szocialista álmok (a teljes és ingyenes egészségügyi ellátás) és a lehetõségek között feszülnek.
Az egészségügyi reformról - az ibr-rõl, a ter-rõl, a hálapénzrõl - szóló vita mellébeszélés, színpadi játék a laikus közönség félrevezetésére. Ugyanolyan félrevezetés, mint azt mondani: ha EU-s pénzeket vezetünk be az egészségügybe, s ellátásszervezõkre bízzuk a betegutak szervezését, attól gazdaságosabban és jobban fog mûködni az ellátás Magyarországon.
H
Másra van szükség.
Arra, hogy valaki - aki komolyan gondolja azt, hogy itt ne haljanak meg csaknem tíz évvel korábban az emberek, mint Európában, hogy végre több ember szülessen, mint amennyi meghal - õszinte számvetést kezdeményezzen választóival.
Kezdje azzal, hogy most nem tudunk, s talán soha nem is tudunk már ingyenes és mindenki számára egyenlõ egészségügyi ellátást nyújtani; hiába rögzíti ezt az alkotmány. Mondja meg, hogy az alkotmányt ezért módosítani kívánja. De azt is jelentse ki, hogy mindannyiunknak közösen kell megállapodnunk az új rendben. Tisztességes alkut követõen társadalmi szerzõdést kell kötni arról, hogy az egészségügyre fordítható meglévõ, illetve folyamatosan képzõdõ kiadásokat milyen elvek szerint osztjuk szét, hogyan mûködtetjük rendelõinket és orvosainkat. Mennyit fordítunk a rák, az érbetegségek, a kábítószer-fogyasztás, a cukorbaj megelõzésére, mennyit a megbetegedett fiatalok és öregek kezelésére. Mennyit az öregek, az idõsebbek gyógyítására. Döntenünk kell arról, hogy az idõsödõ társadalom életminõségének megjavítására összpontosítunk-e, s arra, hogy meghosszabbítsuk életünket, vagy a fiatalok, a feljövõ nemzedék egészségére költünk, a hatékony diagnosztikára, kezelésre osztjuk a nagyobb pénzt.
Ez életünk kereteinek újrakijelölését jelenti. A bonyolult és idõigényes érdek- és véleményegyeztetést még nem végeztük el azóta, hogy nem szocializmusban, hanem kapitalizmusban élünk. Pedig ez immár nem megkerülhetõ feladat; hiszen minden érintett állampolgárnak tisztában kell lennie azzal, hogy mivel tartozik az államnak, s mit követelhet tõle egészségügyi biztonságáért (ellátásáért) cserébe. És nyilvánvalóan nem kerülhetõek meg az "apró" részletek sem. Sorra kell vennünk, hogy mi ne járjon az OEP-pénzbõl. Rigorózus következetességgel meg kell fogalmazni az alapellátásba tartozó szolgáltatások listáit. Nálunk is közakarattal ki kell zárni minden olyan tételt, amit nem igazságos a közzel fizettetni - ideértve nem csupán a fogszabályozást és -tatarozást, hanem azokat a gyógykezeléseket is, amelyek az egyén súlyos, tudatos egészségrombolása, például a mértéktelen ivás, dohányzás miatt válnak szükségessé. A racionalitás, az ésszerûség, a mai etika alapján el kell készíteni a szociális és egészségügyi fontossági sorrendet. S mindeközben nem feledkezhetünk meg a méltányosságról, a szolidaritásról és az emberi tisztességrõl. Arról, hogy fizetni illik azon ismeretlen embertársaink gyógyításáért is, akik nem adófizetõk, hanem nincstelenek, s ezáltal gyors halálra vannak ítélve.
Mindezt nem lehet csak úgy általában csinálgatni. Meg kell adni a vita kereteit, formáját és idõtávját: induljon az alkotmány módosítá-sával, s folytatódjon a kormánypárt programjavaslatával, amelyre az emberek szavazatukkal mondanak igent vagy nemet. Mindezt alapos szakmai háttérmunkának kell követnie: az orvosok, biztosítók, gyakorlati egészségmunkások tartalmi egyeztetésének és versengõ vitáinak a megvalósítás módozatairól. De az alkut a fõ arányokról és elvekrõl a népnek kell megkötnie saját kormányával, aki felelni fog a megvalósításért.
Ha mindezt elvégeztük, ha minden épeszû ember tisztában van a saját helyzetével, s tudja, milyen feltételeket "írt alá" magára nézve kötelezõen, nos, akkor jöhet Radnai György vagy valaki más, hogy a társadalom közakaratát - az alkotmányba foglalt megállapodást - egészségügyi-szociális szabályrendszerrel tegye mûködõképessé. De csak azután, hogy minden fontos dolgot végigtárgyaltunk, s elköteleztük magunkat. Mert ettõl függõ kérdés az orvosok fizetése, a betegutak megtervezése, az érdekeltségi rendszer, a privatizáció, a gyógyszerárak kialakításának szisztémája. Ettõl függ, hogy több-biztosítós legyen-e a rendszer vagy nem, legyen-e az OEP mellett új szervezet az ellátás felügyeletére, hogy regionálisan épüljön-e fel a betegellátás és a többi.
H
A "vita", amely e pillanatig az egészségügyi reform ürügyén minderrõl folyt, cinikus és álságos volt. Megélhetési politikusok alibitevékenysége bal- és jobboldalon egyaránt; a lényeget elkerülõ adok-kapok a Nap Tv szaunájában vagy a Parlament széksoraiban.
De ki fog itt õszintén beszélni?
Melyik párt mer szigorúbb megállapodást, arányosabb teherviselést kínálni és választani, programjába iktatni? Melyik miniszterelnök-jelölt nem rúgja ki azonnal azt a tanácsadót, aki megpendíti az új szociális közmegegyezés gondolatát, melynek alapja az egyén igényéhez igazodó anyagi kötelezettségvállalás - s ezzel szertefoszlatja az újkori álmot? A kettészakadt Magyarországon ki kockáztatja meg, hogy ugyanazzal az "üzenettel" szóljon minden rendû és rangú szavazattulajdonoshoz? Miközben Magyarországon ígéretverseny zajlott az elmúlt választási kampányokban, s zajlik még az úgynevezett egyszerû hétköznapokban is?
Biztosan akad majd egyszer ilyen párt, ilyen miniszterelnök s ilyen szakértõ. Ha a társadalom egyszer végre az igazságot akarja hallani szavazataiért cserébe. S ez mikor lesz? Talán ha majd az újságokban és a televíziókban nem lesz hetekig vezetõ hír a tévedésbõl megoperált öregember esete, a kórházi mûtõben horgászzsinórral végzett sebvarrás, a tévedésbõl beadott halálos dózis, a benzinhiány miatt álló mentõhelikopter. Amikor valahol valakiknek végleg elegük lesz a rengeteg temetésbõl, az orvos- és nõvérhiányból, az egyre drágább patikából, s elkezdenek elemi érdekeik, s nem érzelmeik szerint politizálni, szavazni. Az ibr/ter történetet látva ez az idõ bizony még igen messze lehet. Talán 2006-ban. Vagy azután. Vagy még késõbb.
Csak kitartson addig az a rozsdás szög a Szent László Kórház illemhelyén.
A szerzõ közgazdász.
