Jeszenszky Géza: Fontos, hogy látszódjon, van a mostaninál jobb kormányzásra képes erő

„Már csak a legöregebbek emlékeznek” a daliás 1980-as évek második felére, amikor látványosan recsegni kezdett a pártállam gépezete és – Gorbacsov szovjet pártfőtitkárnak köszönhetően – már nem kellett tartani a Szov­jetunió „testvéri” segítségétől. 1985-ben Monoron, 1987-ben pedig Lakiteleken a magyar értelmiség független gondolkodói keresték a gazdasági és erkölcsi válságból kivezető utat. Ami különösen aggasztotta az akkori pártvezetést, hogy a „népi” és az „urbánus” irányzat, a nemzeti és a demokrata gondolat együtt lépett föl. Közös nevezőjük volt az 1956-os forradalom, Nagy Imre és mártírtársai emlékét visszahoztuk a köztudatba. 

Így jöttünk

A szellemi ellenállókból, klubmozgalmakból és a környezetvédőkből politikai szerveződések nőttek ki. 1988-ban három új párt, a Magyar Demokrata Fórum (MDF), a Szabad Kezdeményezések Hálózata – a későbbi SZDSZ –, valamint a 35 év alatti fiatal demokratákat hívó Fidesz alakult meg. Mivel a hatalom némi zaklatáson, fenyegetőzésen túlmenő megtorlással nem élt, ezen fölbátorodva az 1945-ös koalíciós, történelmi pártok itthon maradt, de meghurcolt egykori vezetői és tagjai is életre keltették szervezetüket. Szerintem azonban a legfontosabb az volt, hogy az állampárton (MSZMP) belül kialakult a nyugati világot is ismerő, az ország rosszabbodó helyzetével tisztában lévő, zömmel fiatalabbakból álló „refomkommunista” irányzat, és Németh Miklós személyében 1988 végén a pártvezetés „villámhárítónak” szánva rábízta az akkor még a párt Politikai Bizottságának alárendelt kormány vezetését.

Akiknek elegük volt a Kádár-féle „legvidámabb barakk” finom diktatúrájából, azok nagy többségének tetszett az MDF nemzeti retorikája. Sokukban föléledtek ’56-os emlékeik. Az új párt gerincét a középnemzedék, a 40-esek és 50-esek alkották. Kezdetben mint mozgalom terjedt, majd 1989 nyarán Antall József integratív személyében jó megjelenésű, imponáló műveltségű, a legjobb magyar hagyományokat megjelenítő vezetőt talált. Az MDF tagsága ekkor már több tízezer volt, szervezetei lefedték az egész országot. Nyáron, néhány rossz hírű pártfunkcionárius parlamenti képviselő visszahívását követően, négy pótválasztást megnyert. A nemzeti kerekasztal-tárgyalások megteremtették a békés rendszerváltozás lehetőségét, a többpártrendszer és a jogállam visszaállítását. A szerintem szükségtelen „4 igenes” népszavazás sikerével a politikai verseny nyílttá vált, de végül az SZDSZ alulmaradt a „nyugodt erő”-vel szemben. A szabadság légkörében (csakúgy, mint ’56 feledhetetlen napjaiban) több tucat párt jött létre, de csak hat tudta átlépni az akkor 4 százalékos parlamenti küszöböt – meglepetésre ez nem sikerült a belső vitákkal, vezetési versengéssel terhelt Szociáldemokrata Pártnak.

Az új és föléledt pártoknak nem volt anyagi bázisuk, hivatali apparátusuk, médiájuk, de a hatalom nem akadályozta a lelkes önkéntesek szervezőmunkáját, sőt a sajtó és a televízió is jórészt melléjük állt. Elsősorban az MSZMP utódpártját, az MSZP-t, és a hangos kommunistaellenes propagandát folytató SZDSZ-t támogatta. Az állampárt vagyonának részleges szétosztása, majd a szabad választások nyomán megvalósult törvényes pártfinanszírozás révén a parlamentbe bejutott pártok működése a továbbiakban biztosítva volt.

Ugyanabban a mederben

Harmincöt évvel a rendszerváltozás és a 2010-et követő négy választási győzelem után megállapíthatjuk, hogy a Fidesz de facto egypártrendszert hozott létre. A parlamentbe be nem jutott pártok gyakorlatilag nem léteznek (jó részük sosem létezett, csak „kamupárt” volt), a parlamentbe bejutott hét, magát ellenzékinek nevező párt Kossuth szavaival „törpe minoritás”, ma csak díszlet, mert a politikát a legkisebb mértékben sem tudja befolyásolni; mondanivalóik, érveik a közvélemény jó részéhez valódi közszolgálati média hiányában el sem jutnak. A kétharmados alkotmányozó többség és az általa állandóan megszavazott különleges veszélyhelyzet stabil, leválthatatlannak tűnő politikai és gazdasági rendszert hozott létre – ez év márciusáig, amikor váratlanul „kiáradt a Tisza”.

 

Magyar Péter előmenetele

Fotó: Sióréti Gábor 

A kezdeti lebecsülést és a „legyurcsányozás” eredménytelenségét követően, látva Magyar Péter pártjának tömegeket vonzó szerepléseit és a közvélemény-kutatási adatokat, a mai párt- és államvezetés látható módon megijedt. A tartós kormányzásra berendezkedett Fidesz attól tart, hogy egy tiszta választást akár el is veszíthet. A vészcsengő megszólalt, az eddig sem csöndes propagandagépezet a legmagasabb fokozatba kapcsolt. Semmilyen eszközt és a pénzt nem sajnálva – ahogy az angol mondja, no holds barred – igyekszik le­járatni a valóban még ma is egyszemélyes vezetésű párt karizmatikus vezetőjét. Magyar Péter erre ad is alkalmat néhány meggondolatlan, nem a nyilvánosságnak szánt (és lehallgatott) mondatával. (Ne legyen kétségünk, nem más a kormánypárti személyek egymás közti szóhasználata, beszédstílusa sem.)

A közbeszéd, a trágárságokkal teli bulvármédia, egyes publicisták nagyban felelősek a politika hangneméért, színvonaltalanságáért. A busásan megfizetett országgyűlési képviselők pedig – tisztelet a főként ellenzékiekből álló kivételnek – szinte szabotálják az üléseket, nem csoda, hogy a múltban, még a rendszerváltozás éveiben is annyi színvonalas beszédet, vitát látott parlament tekintélye a mélyponton van.

Jól tenné Magyar Péter, ha elegáns módon bocsánatot kérne minden megsértettől, és elsősorban a sajtótól. Kivált a független, tehát a valódi újságíróktól.

A Tisza Párthoz az érdeklődő, rokonszenvező közönség már megvan, és az újabb országjárás kezdete azt mutatja, hogy a lejáratási kampány eddig nem ért el látványos eredményt. Ahogy a Telex által szondázott szerencsi közönségből is elhangzott: a kormányt a bolti árak minősítik. A Tisza Szigetek jó ötlet – nemcsak a név és a hozzá asszociált áradás miatt, hanem azért is, mert korábban is, de ma még inkább, a párttagságot kevesen vállalják, miközben egy mozgalomban jóval többen készek részt venni. Ezt a rendszerváltozáskor az MDF-ben is tapasztaltuk: sokan csatlakoztak a mozgalomhoz, de a pártba már nem léptek be – viszont 1990-ben arra szavaztak. Márki-Zay Péter Kossuth-körei, majd a Mindenki Magyarországa Mozgalom is megmozgatott, fölrázott jó pár megfásult állampolgárt, a Tisza sikerei pedig vonzzák a kíváncsi érdeklődőket. Tehát az országjárások, a jó műsorral jelentkező gyűlések, fórumok jó beruházásnak tűnnek, ezek alapozhatnak meg egy országos pártszervezetet. (Érdemes megvizsgálni, hogy az MDF hőskora kínál-e tapasztalatokat? Biztosan: pozitívokat és negatívakat egyaránt.)

Hátra van azonban a legnehezebb feladat: meggyőzni minél több választót, hogy Magyar Péter és pártja nem csak a jogos bírálatban működik jól, de képes meggyőző, kormányképes alternatívát kínálni. Elsősorban nem a különféle posztokra alkalmasnak tűnő személyeket kell megtalálni és megnevezni, nem „árnyékkormányt” kell alakítani (a tapasztalat nem biztató), hanem az egyes szakterületekhez értő testületeket kell létrehozni. Lehet ezeket bizottságnak nevezni (1989–1990-ben az MDF külügyi bizottságát vezettem), vagy kabinetnek (a 2022-es választások előtt erős volt a külügyi kabinet, élén a tapasztalt és kitűnően kommunikáló Szent-Iványi Istvánnal),

a fontos az, hogy látható legyen: igenis van a jelenleginél jobb kormányzásra képes ellenzéki erő.

Kívánatos és hasznos lenne, ha megvalósulnának az Orbán miniszterelnök által az idén Kötcsén beharangozott szakpolitikai viták, de ezekre nyilvános fórumokon, elsősorban a közmédiában kerüljön sor. A kormány tetszetős jelszavait, mint békepártiság, „lendületben az ország”, „2025 csodálatos év lesz” és témáit (migráció, családtámogatás, gyermekvédelem, rezsicsökkentés, gazdasági semlegesség, a Nyugat hanyatlik, a Keleté a jövő) nem nehéz élő és írott szakmai vitákban, nyílt fórumokon leleplezni, cáfolni, csak kerüljön sor ilyenekre. (Kevesen emlékezhetnek az egykori Jurtaszínházban 1988–1989-ben tartott, tömegesen látogatott fórumokra.)

A józan beszéd ereje

Nekem érthetően szívügyem a külpolitika. Noha a választókat kevésbé érdekli, nem nehéz belátni, hogy – kiváltképpen a kisebb országok esetében – a nemzetközi helyzet, az ország külföldi megítélése és szövetségi rendszere döntő mértékben befolyásolja a lakosság gazdasági helyzetét és biztonságát. A magam részéről nagy hangsúlyt fektetnék európai uniós és NATO-tagságunk hasznosságának bemutatására, a Nyugathoz fűződő történelmi és kulturális kötődésünkre és arra, hogy a keleti orientáció, a diktatúrákhoz dörgölőzés nem csak a szabadságot, de a jólétet is veszélyezteti. Mai vezető politikusainkon kívül ki látja a jobb jövőt Oroszországban vagy a Türk Tanács országaiban, ki akar munkát vállalni, pláne letelepedni ezekben az országokban? A szomszédságunkban zajló háborúról a kormány és médiája egyre inkább az orosz propaganda hangján szól. Elhinni is nehéz, hogy 1849, a világháborút követő orosz fosztogatások és nemi erőszak, majd az ’56-os forradalom és szabadságharc brutális eltiprása után sikerült lakosságunk egy részét a jelenlegi orosz politika elfogadójává, sőt támogatójává formálni. Minden demokratikus nyugati kormány és minden nem elvetemült ember békepárti, háborúpárti egyedül a nemzetközi jogot és az ENSZ Alapokmányát, a saját kötelezettségvállalását megsértő Oroszország. És most már a hozzá nyíltan csatlakozó Észak-Korea, talán a világ legszörnyűbb országa. A magyar kormány igenis elszigetelő, hamis propagandájával szemben föl kell venni a harcot, a józan érvelés azt le tudja leplezni.

Október 23-án Magyar Péter nyilvánosan nyitott a Fideszből már kiábrándult vagy megrendült bizalmú választók felé. Helyes és szükséges lépés, de tovább kell menni. Jó elsősorban a fiatalokra és a középkorúakra számítani és támaszkodni, de a leszerepelt vagy eljelentéktelenedett pártok választóira is szükség van. Igen sokan a közállapotok jobbítása, a változás reményében szavaztak rájuk, azokba akár belépve, sőt tisztséget, képviselőséget is vállalva. Hiba lenni ezeket leírni. Ott vannak az idősebb, tekintélyes, a politika helyett (vagy akár mellett) a tudományban vagy a gazdasági életben maguknak nevet szerzett személyek – 1989/90-ben ezek támogatása, szerepvállalása győzte meg a választókat, hogy az új erőkre igenis rá lehet bízni az országot. A tagságra, illetve képviselő-jelöltségre jelentkezők közül nyilván nehéz kiszűrni a bajkeverőnek szánt beépített személyeket, de ne legyen „káderezés”, megszépített életrajzok gyűjtése. Az egészséges szervezet hamar kiszűri a kártevőket.

Óvnék azonban a felelőtlen hangoktól. Antall József teljes joggal figyelmeztetett a magyar politika három betegségére, ami az opportunizmus, a doktrinerség és a felelőtlen radikalizmus, a kocsmapolitika. Ma értelmetlen a „jobboldali” és „baloldali” kategorizálás, mindkét ideológia alaposan kompromittálódott a 20. században, és a mai pártokban, programjukban vegyesen van jelen mindkét irányzat. Az „arany középút” mindig bevált, az európai pártrendszerben a három nagy pártcsoport (néppárt, liberálisok, szociáldemokraták) versenye és együttműködése biztosítja a stabilitást, garantálja a felelős politizálást. A Tisza Párt tagsága az Európai Néppártban, és jó állásfoglalásai az Európai Parlamentben sokban javíthatják azt a képet, hogy Magyarország megbízhatatlan szövetséges, Putyin trójai falova.

Elkerülve a demagóg, irreális ígéreteket, igenis lehet reális, jobb alternatívát kínálni a jelenlegi korrupciótól, nepotizmustól átitatott, basáskodó rendszerrel szemben, amely rossz gazdaságpolitikájával és az uniós pénzek elmaradását eredményező belpolitikájával az egykori éllovasból az Európai Unió sereghajtójává lett.

Nem csak a politikában és a diplomáciában, de a magánéletben is üdvösnek és eredményesnek tartom a régi bölcsességet: suaviter in modo, fortiter in re, azaz udvariasan a hangnemben, de keményen az ügyekben! Lehet, hogy egyszer még igaza lesz Széchenyinek, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz?

A szerző volt külügyminiszter.

Innen? Hová?

Az elmúlt közel másfél évtizedben az Orbán-rendszer természetéről, működéséről, hatalmi mechanizmusairól és intézkedéseinek, szakpolitikáinak hatásáról számtalan fontos újságcikk, tanulmány, könyv született. Azaz nem állíthatjuk, hogy ne ismernénk a rezsimet, és ne lenne elég felhalmozott közös tudás arról, hogy mi a mérlege egy-egy területen. Arról azonban már kevesebb szó esik, hogy a 14 év kormányzati intézkedései és hatalmi politikája által megteremtett viszonyokkal szemben hogyan kéne festenie egy gazdagabb, igazságosabb és boldogabb országnak, amelyben mindenkinek jut hely és esély a méltó életre.

Az a szakállas vicc ugye megvan, amikor Iván Ivánovics bácsi hangosan szidalmazza az SZKP-t a hetvenes évek vlagyivosztoki lakótelepének utcáin, és amikor rászólnak, miszerint Iván bácsi, hagyd már abba, hiszen előbb-utóbb elvisznek, ő csak annyit kérdez: Innen? Hová?

A Narancs ennek a kérdésnek a megválaszolásához, az Orbán-rezsim utáni Magyarország képének, lehetséges képeinek a megrajzolásához próbál hozzájárulni.

Az eddig megjelent cikkek: „Passzívan tűrni kényszerülnek” (Magyar György és Balogh Szabolcs ügyvédek az állampolgári jogérvényesítési lehetőségek beszűküléséről), Szabó Attila: A holnap pajzsa (Így segítheti az új európai médiaszabályozás az itthoni sajtószabadság helyreállítását), mindkettő 2024. június 13., és Váradi Balázs: Éruv. A szombat-zsinór és a magyar demokrácia újjáépítése, 2024. július 4.

A sorozat megvalósításához lapunk az Ökotárs Alapítvány és a Mérték Médiaelemző Műhely támogatását élvezi. Az itt megjelenő vélemények nem tükrözik a támogatók álláspontját.

A szerk.