Kárpáti Judit: A tiszta olaj könyve

"Ahogyan sok más helyen, újfent találkozom a jelenséggel: azt a szót, hogy zsidó, nehezen mondják ki. Nincsen e mögött ártó szándék, ami mögötte van, az pontosan a semmi. A gondolatok hiánya, az erről való gondolkodás hiánya." Kárpáti Judit megrázó írása nem ismert családtagokról, Tiszavasvári egykori izraelita közösségéről.

A holokauszt hazai áldozatainak emléknapjára; az áldozatok, családom számos tagja, köztük soha nem ismert nagyapám, Schächter László emlékére

Egy amerikai nyomdagép.

Azzal kezdeni az ipart az nagy dolog, Büdszentmihályon, 1909-ben?

Schächter Mózes tudná rá a választ.

Amikor kutatni kezdtem, a nyomába eredtem, hogyan haltak meg a családom tagjai, igen hamar egy sokkal szebb részét találtam a halálnak. Az életet.

Országokon, városokon és évszázadokon átívelő valós és képzeletbeli utazások során kis részletekből, nyomokból és emlékekből épült fel egy világ, amelyben másképp látom már magamat és a körülöttem élőket. Megszólítottak valaha élt emberek, rám bízva, hogy meséljem el történetüket, idézzem fel nevüket, munkásságukat, tartsam életben az emlékezetet.

Schächter Mózest is így találtam.

Bár nem őt kerestem, s létezéséről sem tudtam, hiszen nagyapám, Schächter László szülőhelyére indultam.

Tiszavasvári nem a világ közepe.

Egy az észak-alföldi települések közül, mely a nyolcvanas évek közepén nyert városi rangot. Ha valamiről híres, akkor az a Kabay János alapította Alkaloida Vegyészeti Gyár, mely a morfin előállításának szabadalmát jegyzi, és Vasvári Pál, a márciusi ifjak egyike, aki itt született. A helyi polgárokat egy bölcsőde, öt óvoda, négy általános iskola – az egyik zeneiskola – és két középiskola szolgálja. Város a Tisza bal partján, tizenháromezer lakossal. A nevét az ötvenes években kapta, egészen addig Büdszentmihályként szerepelt a térképen, még korábban Szentmihály és Büd, két szomszédos falu volt.

Büdszentmihály érdekelt, nem Tiszavasvári, amikor odautaztam és reméltem, ahogyan minden utazásnál, ennek a kutatásnak a során, hogy ott találom majd az egykor volt világnak a nyomait, azt, hogyan teltek a hétköznapjaik, hogyan éltek a közösség részeként ezek az emberek.

Ahol a zsidók megtelepedtek, ott többnyire kellett lennie zsinagógának. Büdszentmihályon is volt, számos írás tanúskodik róla, olvastam, mielőtt útnak indultam, ahogyan azt is, hogy már nincsen.

A helyén kultúrház áll, mely ahhoz sem elég jellegzetes, hogy ronda legyen, a neve „Találkozások háza” és jó szándékkal hihetjük, hogy ez az elnevezés valamit idéz az egykor a helyén álló épületből.

A város múzeumában érdeklődve kedves segítőkészséggel világosítanak fel, hogy azért bontották le az épületet, mert itt már nem élnek olyanok, akik látogathatnák. Ahogyan sok más helyen, újfent találkozom a jelenséggel: azt a szót, hogy zsidó, nehezen mondják ki. Nincsen e mögött ártó szándék, ami mögötte van, az pontosan a semmi. A gondolatok hiánya, az erről való gondolkodás hiánya. Persze a maga módján ez is bántás, egy társadalom némasággal bántása ez. Ahogyan nincsenek ott a zsidók, ezért – sajátos és szerencsére a kultúrtörténet szempontjából nem általános érvelés szerint – nincsen már zsinagóga, úgy nincsen a most itt élőknek sem gondolata róluk. S szavuk sem arra, ha mégis idevetődik valaki, miként beszéljenek, hogyan mondják el, hogy „ezen a helyen már nem élnek zsidók”.

 

A szerző felvételei

 

Van azért, ami tanúskodik arról, hogy egyszer népes zsidó közösség létezett itt: a temető. Az megmaradt. Betonfallal körbevéve. A kapu kulcsához telefonszámot adtak meg, a helyi tűzoltóparancsnok készségesen érkezik, beenged. A nyomnélküliségből hirtelen kitárul a zsidó világ. Macskák tekeregnek, néznek rám mindentudón, a hol még büszkén álló, hol már düledező sírkövek között. Ők szabadon járnak ki-be, nekik mindennapos a település méretéhez képest nagy kiterjedésű temető lélegzetelállító, békés látványa.

Holtukban is megelevenednek az emberek, mert a halottak sírköveit élők állították és tervezték meg, milyen ornamentika, felirat tanúskodjon arról, aki egy leélt, hosszabb vagy rövidebb földi lét után megtért Teremtőjéhez.

A temető közepén fehér épületecske, benne a teljes falat beterítő táblák, rajta az egykor itt élt emberek nevei. Köztük a Schächter család nyolc – számomra eddig ismeretlen – tagjáé, valahol alul vannak felsorolva. Leguggolok, olvasom a neveket, megsimítom a vésetet. Olyan könnyek gyűlnek a szemembe, amiket sokáig szégyelltem. Ha nem ismered őket, mit bőgsz? Az ő hiányuk nem fájhat! Schächter – magyarosított, történettel bíró névvel Kárpáti – vagyok én is.

A fájdalmam, ma már tudom, jogos.

Kik ezek az emberek, kik ők nekem?

Legfelül – talán az életkor okán a sorrend – tiszteletet parancsolóan Schächter Mózes neve áll. A terepmunkát követően, már otthon, a gépem előtt ülve nézegetem a temetőben készített fotókat. Vele kezdem, tudni akarok róla mindent, amit csak lehet. Hogy találok-e valamit, mindig lutri. Ezúttal jól éreztem, merre kell indulni, mert nem csak a temető kapuja nyílt ki, ennek az embernek az élete is megmutatja magát.

A „Typográfia – A kézisajtó kora” adatbázisa szerint 1909. október 29-én, az akkori Szentmihályon kapta meg iparigazolványát – a 4712-es számút –, hogy nyomdászati tevékenységet folytathasson. Munkássága annak tanúságtétele, hogy az idők során a község ipara szépen fejlődött, a kereskedelmi, oktatási intézmények, hivatalok lehetőséget biztosítottak számára szakmája gyakorlására. Az interneten fellelhető nyomdaipari tanulmány szerint Mózes, jártasságának igazolására ipargyakorlási kérelméhez munkakönyvet is csatolt. Nyomdájában amerikai nyomógép üzemelt, alkalmazottat eleinte nem foglalkoztatott, 1914-ben aztán már a nyomógép mellett egy szedőt és két szedőtanoncot is találhatott az iparfelügyelő, aki az üzemet, a kor terminológiája szerint, „egészségesnek” minősítette. 1930-ban egy szedő és korrektor, valamint szedőtanonc dolgozott a vállalkozásban, 1943-ban szedővel, gépmesterrel, egy nyomógéppel folyt a munka.

Ismerkedem a felfedezésemmel, elámulok rajta.

Egy olyan pici településen, mint Büdszentmihály, valaki amerikai géppel indítja el vállalkozását? 1909-ben? Milyen katalógusból választotta vajon? Hogyan jutott Magyarországra ez a gép? Szekéren érkezett?

A kérdés, miszerint valaki, nem pontos; zsidó iparosról van szó. Igazolja ez eddigi ismereteimet, hogy a modernitás, kísérletező, vállalkozó szellem és az ezzel járó bátorság volt a sajátjuk, ezzel tudtak nem csupán talpon maradni, de kiemelkedni és a fejlődés motorjaivá válni, máig ható befolyással lenni a környezetükre.

További adatok, a rokoni szálak után kutatok, amikor egy nap rég nem látott barát nevét mutatja a telefon kijelzője. A kutatásomról nyilvánosan írok, beszélek, vannak, akik olvassák, hallják. Így jutott neki is a tudomására, hogy Tiszavasváriban jártam. Eddig nem mesélte, nem volt fontos, de ő ott nevelkedett tíz­éves koráig, óvodás, kisiskolás ott volt. Öntudatlan gyerekévek, melyben az emlékek sokszor ízemlékek, a cselekmények eköré rendeződnek. Az óvodai, iskolai menza ételei olyan „memorandumok”, amiket megőriz az ember egy életen át. Neki a maceszleves, a sólet, a pászka a menzai ebédeket jelentette, és egészen felnőttkoráig fogalma sem volt róla, hogy ezek miféle ételek. Akkor tudta meg, hogy ezek a zsidó konyha alap­ételei. Ám azt, hogy Tiszavasváriban egykor zsidók népes közössége élt, csak most, az írásomból tudja és kezdi érteni, miért adtak az óvodában negyven évvel a zsidók deportálása után is rendszeresen sóletet ebédre.

Hallgatom, ahogyan beszél a telefonban és érzem a zsigereimben, hogy apróságnak tűnő fontos dolgot kaptam épp.

Tiszavasváriban ma egyetlen zsidó sem él.

Büdszentmihály nem csupán, hogy népes zsidó közösség – a harmincas években már 150 család, több mint 800 fő – otthona volt, de olyan élénk vallási élet zajlott, hogy százával érkeztek ide az itt működő jesivákba (vallási iskola) a bócherek (tanulók), nem csak Európa országaiból, de az Egyesült Államokból is.

Ma alig vannak nyomai a ’szentmihályi zsidóknak, annak, hogy egykor hogyan éltek itt. Jószerével csak a temető. Közepén a kis, fehér épülettel, falán a tábla a nevekkel. 557 egykor élő, alkotó, szerető ember nevével. Azokéval, akiket mind Auschwitzba deportáltak. A Schächterekével is.

Schächter Mózes nyomdája 1944-ig működött.

Az életet kioltani, 557 embert módszeresen megölni lehetett.

150 család, felmenőik, előző generációk kitaposott útjának nyomait eltüntetni mégsem sikerült.

Vannak olyan lenyomatok, amelyek beszélnek.

Vannak, akik keresik, kutatják, megtalálják és közvetítik ezt.

Helytörténészek munkái, a sok ezer éves zsidó múltban gyökerező írásbeliség hagyománya, a leírt szó szentsége, a megmaradtak után következő leszármazottak mégis itt vannak.

Itt vagyok én is, és nem hagyom elfelejteni az életet.

A hetvenes évek állami óvodájának konyháján a szakácsnők négy évtized elmúltával még mindig zsidó ételeket terveztek a menübe. Generációk ették a zsidó ételeket, és teljesen öntudatlanul ivódott beléjük egy valaha volt kultúra az ízek által. Szabolcsban, Borsodban valami csodálatos módon úgy, hogy a nem zsidó közösségnek többnyire tán’ fogalma sincs, honnan, a háztartásokban alapvető élelmiszer a pászka, a boltokban kapni, van rá kereslet.

Ám az ételek – a jelek szerint kiirthatatlan – hagyományán túl diadalmaskodik másfajta tudás is; egészen pontosan a tanulás, a tudás átadásának hagyománya.

Hogy Schächter Mózes a nagyapámnak miként a rokona, még kutatom. Ami bizonyos, hogy tartozom egy úttal neki, magamnak és a családomnak, ahogy az egykor Büdszentmihályon élt zsidóknak.

A világ legnagyobb könyvtára Washingtonban van; az Amerikai Kongresszusi Könyvtárban több mint 170 millió kötet kapott helyet.

Ott ékeskedik köztük egy 110 oldalas, jiddis nyelven írt könyvritkaság is.

Benne magyarul feltüntetve, hogy a kiadványt, Shimon Ze’ev Perlmann írását a zsidó etikáról 1920-ban, Büdszentmihályon, Schächter Mózes Könyvnyomdájában készítették.

Címe: A tiszta olaj könyve.

A szerző író, újságíró.