Mégis eljutottunk ide. Azt mondták róla: nemhogy nem létezik, de nem is lehet létrehozni soha, annyira eltérő és gyakran egymásnak ellentmondó az uniós országok történelme, annyira mások a kulturális összefonódásaik és a világhoz való viszonyuk. Ha azonban nem azt nézzük, hogy a múlt mekkora súllyal nehezedik ránk, hanem, hogy mi minden változott és fejlődött mostanáig, akkor azt látjuk, hogy a homályból igenis előtűnnek egy európai külpolitika körvonalai.
Nemrég Németország még úgy gondolta: nem szabad hagynia, hogy bármi is megterhelje a kapcsolatait azzal az Eldorádóval, amit Kínának neveznek, de aztán hirtelen fordult a kocka.
Angela Merkel december végén még siettette, hogy írják alá az Európai Unió és Kína közötti beruházási megállapodást, de aztán elég volt hozzá, hogy a kínai vezetők szankciókkal sújtsák az Európai Parlament Emberi Jogi Bizottságának képviselőit - akik abban voltak vétkesek, hogy felszólaltak az ujgurok és a hongkongi demokraták elnyomása ellen -, hogy Németország ne akadályozzon többé keményebb európai kiállást Pekinggel szemben.
Hszi Csin-ping túl messzire ment, és ennek megfizeti az árát, annál is inkább, mert Németország időközben azt is felismerte, hogy Kína ma ugyanolyan politikai, katonai és technológiai fölényre törekszik a világ felett, mint amilyet az Egyesült Államok 1945 óta élvez.
Az amerikai demokrácia ugyan messze nem feddhetetlen,
de Kína a diktatúrák iskolapéldája, amivel szemben az Európai Unió egyre egységesebb politikát kezd megfogalmazni.
Az Európai Parlament folyosóin és padsoraiban ez a változás nyilvánvaló, de most egy szó Törökországról, Oroszországról és az Egyesült Államokról.
A Washingtonhoz való viszonyban egyre inkább eltűnnek a különbségek a leginkább Amerika-párti és a legkevésbé atlantista európai államok között, hiszen Donald Trump megmutatta, hogy szükség van európai katonai védelemre, Joe Biden pedig sikeresen lenyűgözte az európaiakat azzal, hogy kezet nyújtott az Uniónak, szövetségépítést javasolt a világ demokráciái között, és megszervezte a keynesianizmus és az állami stratégia visszatérését – amibe egyébként a 27-ek már egy évvel Biden előtt belevágtak.
Törökországgal kapcsolatban Franciaország mostanra megértette, hogy nem állhat egyedül és totálisan szemben Recep Erdogannal, míg Németország végre rájött, hogy az idősödő, kegyetlen, megalomániás török elnök nem kaphat meg mindent, amit akar, miközben meg akarja félemlíteni az Uniót és az atlanti szövetséget, egyúttal azt is állítva, hogy közéjük tartozik. Az EU lassan felvértezi magát egy Törökországgal szembeni közös politikával is, több határozottsággal és kevesebb felháborító engedménnyel. Ami pedig Oroszországot illeti, a 27-ek mostanra mind kiábrándultak abból az illúzióból, hogy újra lehet építeni a kapcsolatokat Vlagyimir Putyinnal.
Az Unió nem fog harcias magatartásra váltani Oroszországgal szemben, pusztán afelé halad, hogy tisztábban lásson az orosz elnökkel kapcsolatban. Ehhez társul a hosszú távú nyitásról szóló elképzelés Oroszország felé, amelynek a lényege, hogy rátaláljanak az európai földrész olyan berendezkedésére, ami az EU és az Oroszországi Föderáció közötti együttműködés köré szerveződik.
Azon egyszerű oknál fogva, hogy az európaiak ebben az új évszázadban felfedezik az őket érő közös kihívásokat, a közös érdekeiket és az egymást összekötő szolidaritást, ma valóban egy európai külpolitika születésének vagyunk tanúi.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
