Egészen 2018-ig joggal állíthattuk, hogy az orosz és a magyar tudományos akadémiák közt több a különbség, mint a hasonlóság. Az Orosz Tudományos Akadémiát (OTA) 1724-ben I. Péter cár alapította, az MTA elődjét, a Magyar Tudós Társaságot 1825-ben Széchenyi István gróf.
Ha az orosz akadémia állami intézményként fejlődött, melynek magas presztízse és társadalmi fontossága okán némi autonómiát adományozott a hatalom, úgy a magyar akadémia egészen 1949-ig társadalmi, önigazgató szervezet maradt.
Jelen formáját mindkét intézmény a 2. világháború után nyerte el, amikor a szárnyaik alatt végül kialakult a kutatóintézetek hálózata, itt – és az egyetemeken – összpontosult a két ország tudományos élete; a heti két „intézeti nappal” itt nyíltak meg a kutatómunka, a külföldi tanulmányutak, a konferenciák és az alapvető fontosságú publikációk közlésének a lehetőségei. Míg Magyarországon doktori iskolák csak az egyetemek mellett működnek, Oroszországban a tudományos kutatóintézetek mellett is léteznek ezek, mindenekelőtt az OTA hálózatában. Különbség az is, hogy az Orosz Föderációban a „tudomány doktora” fokozatot – ennek magyar megfelelője az „MTA doktora” cím – nemcsak az Akadémián, de egyetemeken is meg lehet szerezni.
A tehetségesek kivándorlása
A Szovjetunió szétesése fatális következményeket hozott az orosz akadémiai tudományosságra. A piacgazdasági átmenet során lényegében szükségtelennek bizonyult; a 20. század utolsó évtizedében azok az orosz tudósok, akik az OTA-n folytatták a munkát, létminimum környéki fizetést kaptak, az intézetek finanszírozása pedig a nélkülözhetetlen dologi kiadásokra sem volt elegendő. Ezt nemcsak a nagyobb költségigényű fizikai vagy biológiai kutatások sínylették meg, de a kevésbé drága humán tudományok is.
| ||
A következmény a tehetségesek kivándorlása lett vagy a belső emigráció – a tudósok arra kényszerültek, hogy a gazdaság más szféráiban vállaljanak munkát. Azok, akik az Akadémia kötelékében maradtak, csak úgy tudtak maguknak valamennyire méltó életszínvonalat biztosítani, ha mellékállást vállaltak, esetleg (gyakran külföldi forrású) ösztöndíjakat pályáztak meg. Nem túlzás azt állítani, hogy a tudományos munka egyfajta „önfoglalkoztató” rendszerre állt át: ebben a nem költségvetési források felhajtásának feladata vagy az akadémiai intézetre hárult, vagy – gyakrabban – magára a kutatóra.
Az ezredforduló táján gyakran felmerült az OTA belső reformjának a kérdése. Kormányok jöttek, kormányok mentek, de a kormányzati igény és ambíció megmaradt: az OTA struktúrája nemcsak drága, de pazarló is, az akadémikusok képtelenek jól kezelni a még a szovjet időkből rájuk maradt tekintélyes tulajdont, viszont makacsul elutasítják az intézetek számának önkéntes csökkentését, és eszük ágában sincs megszabadulni a fölösleges káderállománytól.
Az Akadémiától azt követelték, hogy csökkenjen a kutatók átlagéletkora, hogy a működése ne kerüljön olyan sokba az államnak, és hogy a munkájával valami hasznot is hajtson neki. Az OTA vezetése e kifogásokra részleges létszámleépítésekkel reagált és reformtervekről kezdett vitatkozni, amelyek nem érintették volna a hazai tudomány szervezeti rendszerének alapvető elveit.
Ekkoriban mind több tudós a bajok gyökerét épp az OTA vezetésében vélte felfedezni. A leghatározottabb bírálók – akik nyugat-európai és amerikai tudományos központokban is pallérozódtak – masszív reformokat követeltek; nemegyszer kormányzati szakértői minőségben az ország tudományos és technikai fejlesztésének koncepcióján dolgoztak. Ez a reform 2013 nyarán végül meg is történt – de a legkevésbé sem úgy, ahogy legelkötelezettebb hívei elképzelték. Az azóta eltelt öt év tapasztalatai hasznosak és tanulságosak lehetnek a magyar tudományos közélet számára is.
A függetlenség szűkítésének állomásai
Az Akadémia közgyűlésének többsége 2013 májusában a reformprogramot hirdető Vlagyimir Fortov fizikust választotta meg az intézmény elnökévé. Ám már június 23-án az Orosz Föderáció kormányának ülésén az oktatási és kulturális miniszter, Dmitrij Livanov az Orosz Tudományos Akadémia megszüntetését jelentette be. Csak a tudóstársadalom azonnali és élesen elítélő reakciója, az OTA védelmében leveleket író külföldi, neves kollégák, (amúgy a nem túl tömeges) demonstrációk és tiltakozó gyűlések kényszerítették a kormányt a higgadtabb hangra.
Nemsokára már az Akadémia alapvető átszervezéséről folyt a szó, amely során az OTA-t két másik nagy akadémiával, az orvosival és a mezőgazdaságival tervezték összevonni; miközben a többi állami akadémia, például az oktatási és a művészeti, megőrizte volna korábbi státuszát. Az összevonás szükségessége vagy lehetséges jótékony hatásai sehogyan sem bírtak indoklást nyerni.
Hamarosan pedig el is fogadták az új akadémiai törvényt: a Duma először szeptember 17-én vitatta meg, és a hónap utolsó napján már hatályba is lépett. Az OTA jogállásának meghatározásából kimaradt a „tudomány” szó, és az intézmény „állami költségvetési szervezetté” változott. Egy szűk hónap sem telt el ez után, és az Orosz Föderáció elnökének utasítására létrejött a végrehajtó hatalom egy újabb szerve, a Tudományos Szervezetek Föderációs Hivatala (Fegyeralnoje agensztvo naucsnih organyizacij, FANO). A hivatal vezetője Mihail Kotjukov korábbi pénzügyminiszter-helyettes lett; az ily módon Kotjukov alárendeltségébe vont tudományos intézmények számát (akkor) pontosan 1007-ben, azaz egyezerhétben határozták meg.
| ||
A FANO kormányzati megalapításával természetesen megváltozott az a jogi környezet is, amelyben ezek az intézetek működtek és a föderációs vagyont kezelték. Bár eredetileg a „két kulcs” elvét hirdették meg, s ez azt jelentette volna, hogy az Akadémia megtartja a volt intézeteiben folyó tudományos munka irányítását, míg a Hivatal csak az adminisztratív, gazdasági és pénzügyi feladatokat látja el, az Akadémiát a valóságban minden fontos ügytől és döntéstől eltávolították.
Az intézetek csinovnyikok hadának felügyelete alá kerültek, akik jól eligazodtak ugyan a hiány nélküli költségvetések írásának és az ingatlanok tulajdonjogának kérdéseiben, de zavaros elképzeléseket dédelgettek arról, hogy milyen belső törvényszerűségek szerint halad előre a tudomány, mik a tudományos teljesítmény mérésének a mechanizmusai, és hogy miért kell tiszteletben tartani a felügyeletük alatt működő tudományos intézmények autonómiáját.
A tudósoknak rapid módon meg kellett ismerkedniük az olyan fogalmakkal, mint a Hirsch-szám, az impakt faktor vagy a DOI-szám, azaz a digitális objektumazonosító. A csinovnyikok pedig elárasztották az intézeteket a soron következő év állami feladatát kijelölő mutatókkal és irányszámokkal, melyek közt szerepelt a nemzetközi adatbázisokban hivatkozott publikációk ellenőrzött száma, és számos egyéb szigorú mennyiségi mérce – ezek alapján kellett mérlegre tenni a tudományos tevékenységet. Ha valamely intézet vezetője elutasította az állami feladat aláírását és végrehajtását, az a finanszírozás megvonását vagy épp a renitens vezető elbocsátását vonta maga után.
A kormány és Putyin indítékai
Alig két hónappal azután, hogy Vlagyimir Putyint 2012 márciusában harmadszor is Oroszország elnökévé választották, egy sor, később „májusi”-ként elhíresült rendeletet adott ki. Ezekben a régi-új elnök olyan feladatokat jelölt ki, amelyek az ország polgárainak jólétét voltak hivatva emelni.
Az 597 sz. rendeletben azt írta elő, hogy 2018-ig a tudományos dolgozók átlagos fizetése érje el (az ugyanabban a régióban számolt) átlagfizetés 200 százalékát. Ezen mutató meghódításához pedig arra volt szükség, hogy egy évvel később „külső irányítás” alá vonják az egész intézményt. Feltehetően ez volt az egyik oka az OTA átszervezésének és a FANO létrehozásának – a másik pedig az, hogy számos tulajdonának elbitorlásával megfosszák az Akadémiát a függetlenségétől.
| ||
Kisvártatva kidolgozták az úgynevezett útitervet, amelynek megfelelően a következő öt évben a tudósok jövedelmét alapilletményük emelése nélkül meg kellett növelni. Az összjövedelembe – ezek átlaga adta ki az egyes intézetek mutatóit – beleszámolták a jutalmakat, az eseti emeléseket, az elnyert projektekből származó kifizetéseket is. Az intézmények költségvetésének hiányát pedig az álláshelyek radikális csökkentével kellett lefaragni.
Közel sem mindegyik intézet volt képes ezekre a népszerűtlen lépésekre, de ha fogcsikorgatva is, előbb-utóbb mindegyik megvált nyugdíjaskorba lépett munkatársaitól (az orosz szabályozás amúgy lehetővé teszi a nyugdíjasok teljes munkaidejű foglalkoztatását), és megtalálta a módját annak, hogy jogszerűen bontson szerződést azokkal a munkatársakkal, akik mutatói minimális tudományos munkáról árulkodtak. Sokak munkaviszonyát részmunkaidősre módosították.
A tudományos közösség ma is szomorú emlékei között őrzi a kormányzat 2013-as szóvirágait arról, hogy a reformok célja az volt, hogy „a tudósokat megszabadítsák mindattól, ami nem az ő feladatuk”. Ezen jelszó alatt kényszerült átadni az Akadémia a gazdasági tevékenységeit és vagyonának jogi felügyeletét a FANO-nak, és ennek a jegyében vesztette el az ellenőrzést az állami büdzséből a tudományra fordított összegek felett.
A valóságban mindez a könyvelés, a dokumentálás, a papírmunka megnövekedését hozta el, ami az időt a tudományos tevékenységtől veszi el. Újabb és újabb kísérletek történtek arra, hogy a tudományra szánt kiadásokat az intézmények összevonásával csökkentsék (Magyarországon hasonló intézkedés volt a kutatóközpontok létrehozása), vagy nagyobb értékű, vonzó ingatlanjaikból olcsóbb helyekre költöztessék őket. Mindemellett a FANO személyzeti állománya folyamatosan nőtt, alacsonyabb beosztású menedzserek valóságos hadával gyarapodott, akik persze mind a tudósok fölött álltak.
Végül a kormány a „májusi rendeletek” végrehajtására kiegészítő forrásokat különített el. A támogatások összegeit a FANO-ban az egyes intézetek költségvetési és nem költségvetési forrásainak aránya alapján számolták ki: minél több ösztöndíjat és más kiegészítő forrást vonzott az intézet, annál több állami pénzhez jutott – mivel úgymond csak a versenyképeseket érdemes támogatni.
Két hónappal a 2018-as választási győzelme után Putyin rendeletben oszlatta fel a FANO-t, ám arról, hogy az Akadémia intézetei visszatérnek az eredeti működési modellhez, szó sem esett. Az oktatási és tudományos minisztériumot kettéválasztották, a közoktatási miniszter Olga Vasziljeva lett, míg Mihail Kotjukov a tudományos és felsőoktatási tárca vezetését kapta meg.
Az ellenállás lehetőségei
Az OTA korábbi, az átalakítás előtti életében meglehetősen rossz volt a viszony a tudósok és az innovációs és tudományos politikáért felelős, magas rangú hivatalnokok között.
| ||
Andrej Furszenko oktatási és kulturális minisztert vagy utódját, Dmitrij Livanovot az Akadémia közgyűlésein nemegyszer ellenséges bekiabálásokkal, füttyszóval fogadták a küldöttek. Éppenséggel ez is alapul szolgálhatott annak, hogy végül az OTA számára kedvezőtlen tudományos reform valósult meg.
Az akadémikusok 2013 nyarán és őszén a sajtóban megpróbálták felhívni a köz figyelmét arra, hogy valójában leszámolás folyik az Akadémiával szemben. Megalakult és azóta is tevékenykedik a „Július 1. Klub”, melyhez az ország számos régiójából csatlakoztak tudósok, s amely rendszeresen kritikus állásfoglalásokat tesz közzé az akadémiai átalakítás állásáról. A közvélemény mégis meglehetősen közömbös maradt.
A reform szószólói képtelenek voltak érthetően elmagyarázni az átalakítás lényegét és társadalmi hasznát – de az ellenzői sem tudták bebizonyítani azt, hogy az Orosz Tudományos Akadémiára igenis szükség van; miközben az intézményről ekkorra az a vélemény alakult ki, hogy a sztálini rendszer maradványa, túlságosan drága, s jelen történelmi formájában talán nincs is rá szükség a posztindusztriális 21. század világában.
A kormány pedig a maga részéről mindent megtett azért, hogy semlegesítse az akadémikusok elégedetlenségét. A 2013-as akadémiai törvény a rendes tagok élethosszig tartó havi juttatását 100 ezer, a levelező tagokét 50 ezer rubelben határozta meg (jelenleg kb. 420, illetve 210 ezer forint – a szerk.). Az OTA 2017 márciusában esedékes rendes elnökválasztását számos színfalak mögötti intrika előzte meg, az újrázni kívánó elnök, Vlagyimir Fortov, majd őt követően a többi jelölt visszavonták jelölésüket – nem biztos, hogy önszántukból. A választást végül az év őszén tartották meg.
2017. július 29-én az orosz törvényhozás módosította az akadémiai törvényt. Az OTA elnökének immár nem kell rendes tagnak lennie, s bár a közgyűlés választja meg öt évre, a jelölteket a kormány javasolja, és a megválasztott elnököt személyesen az Orosz Föderáció elnökének is meg kell erősítenie tisztségében. A folyamat, mely során az Akadémiát megfosztják önigazgatásától, lassan a végéhez közeledik.
Az OTA jelenlegi elnökét, Alekszandr Szergejevet 2017 őszén választották meg. A Nyizsnij Novgorodból származó nemzetközi hírű fizikus az együttműködést választotta a kormány technokratáival, s már meg is kapta a jóváhagyás első jeleit. Vlagyimir Putyin idei első munkanapján, január 9-én hivatalos találkozón fogadta őt, s ez alkalomból az Orosz Tudományos Akadémiát az ország legfontosabb szakmai szervezetének minősítette. Szó esett arról is, hogy elengedhetetlen az OTA együttműködése korábbi intézeteivel.
Változott-e a tudományos munka színvonala?
A fentiek tudatában sem szabad letagadni azt, hogy az elmúlt években valóban emelkedett a volt akadémiai intézetek dolgozóinak összjövedelme. Nem mindenkinek a duplájára (hiszen átlagokkal számolnak), de egészében véve a tudomány finanszírozása lényegesen növekedett.
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a reform előtti időszak nyomorúságos alapilletménye változatlan maradt. Bármelyik pillanatban, amikor az állami költségvetést zárolni kell, vagy amikor a minisztérium úgy találja, hogy az egyik vagy másik intézet nem teljesíti az állami feladatához kapcsolódó irányszámokat, a támogatás összegét csökkenthetik.
Gyakorlatilag nem emelték a doktori ösztöndíjakat sem, s leálltak azok a nemzetközi együttműködések, amelyeket az orosz fél a 2013-as reform során egyoldalúan befagyasztott. Senki nem ígéri azt sem, hogy a belátható jövőben enyhül a tudósokra nehezedő adminisztratív kényszer, amely – mint korábban is – előírja, hogy hol és hány cikket kell publikálniuk. Nem került pont annak a vitának a végére sem, amely a tudós közösség és a FANO között a monográfiák értékéről folyt – ezek ugyanis nem számítanak bele az egyéni teljesítményekbe.
Az Oroszországban 2013 óta zajló, Magyarországon 2018-ban megkezdett tudományos reform két alapvető tendenciát mutat. Az egyik a lojalitás növelése a szabad gondolkodáshoz szokott tudományos közegben. A másik irány a modernizációs projekt lehet, amely rosszabb esetben a hazai tudósok angol nyelvű tudományos publikációnak megszaporodásában ölt testet, jobb esetben pedig tudományos áttöréseket, új találmányokat, felfedezéseket hoz.
Egyelőre azonban okkal tűnik úgy, hogy az Orosz Tudományos Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia átalakítása ugyanarra a kulcsra jár: annak a tagadására, hogy modern világunkban nélkülözhetetlen a szuverén, autonóm, önmagát szabályozó és saját teljesítményének pontos értékelésére képes tudományos közösség.
Vajon túlléptük-e a kritikus pontot? Az idő majd eldönti.
Fordította: B. Harangozó Elvira.
A szerző a tudomány doktora, az OTA Szlavisztikai Intézetének igazgatóhelyettese, az MTA BTK Külső Tanácsadó Testületének az elnöke.
