Ki gondolta volna, amikor 2004. november 17-én Rabatban elkezdődött a Marokkó-Burkina Faso barátságos futballmérkőzés (4:0), hogy ez a meccs megváltoztathatja az európai labdarúgás évszázados szerkezetét? Fogadjunk, még akkor se sejtette ezt senki, amikor Ab-delmajid Oulmers, a marokkóiak Charleroiban játszó középpályása bokáját fájlalva a földön maradt! Vagy amikor kiderült, hogy nem néhány meccses kényszerpihenő vár rá, hanem hét-nyolc hosszú hónapot kell kihagynia...
Pedig a XXI. század futballjában ez a történet lehet a lepkeszárny, amelynek rezdülése s az általa keltett fuvallat pusztító tornádóvá erősödik, mire Luxemburgba, az Európai Bíróságra ér. Az Abdelmajid Oulmers-eset alapjaiban forgathatja fel a világ futballjának bevett, a nemzeti bajnokság-kupák-válogatott meccsek hármasára épülő rendjét.
*
A belga klub vezetői ugyanis alaposan berágtak. A 2003-ban szerződtetett srácnak jól kezdődött a 2004/2005-ös idény, november 10-ig 12 meccsen játszott, lőtt négy gólt is. A történet folytatása innentől kezdve véleményes. A klub és hirtelen csatlakozott szövetsége-sei úgy gondolják, a sérülés nélkül a határ a csillagos ég lett volna a klub eredményességében; a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) ellenben úgy véli, nincs összefüggés Abde sérülése és a Charleroi által a belga bajnokságban elért ötödik hely között. A két értelmezés közötti különbség eurómilliókban mérhető, amit a klub éppen a FIFA-tól szeretne kicsikarni.
Az érvelés egyszerű és világos. A nemzetközi szövetség a játékosok alkalmazására és átigazolására vonatkozó szabályzatának első mellékletében pontosan meghatározott feltételekkel kötelezi a klubokat arra, hogy elengedjék a játékosaikat a versenynaptárban rögzített válogatott mérkőzésekre. Ám ugyanez a szabályzat nem rendelkezik kártérítésről arra az esetre, ha a válogatott mérkőzésen a játékosok jövőbeni teljesítményét negatívan befolyásoló események következnek be.
Ezt sok klub méltánytalannak tartja. Nem csak a sérülés idején is fizetendő járandóságokról van szó: sokkal inkább a jövedelemtermelő képesség csökkenéséről, amit a kulcsjátékosok kiesése okoz. Hiszen ahol nem néhány száz ember rágja a tökmagot és a kefét a stadionnak csúfolt legelők szélén, ott a játékosok - a futballvállalkozások megannyi alkalmazottja - ajándéktárgy-eladásban, televíziós jogdíjakban és egyéb kereskedelmi tevékenységekben, a hazai és nemzetközi eredményesség okán megjelenő többletbevételekben termelik meg átigazolási díjukat és fizeté-süket. Ez a tétel a bevételek és a kiadások abszolút nagyságától függetlenül igaz. Mindenki, aki azért tulajdonol és működtet futballcsapatot, hogy kielégítse az ezért fizetni hajlandók, a futballszórakozásra vágyók igényeit, kockázatot visel. Ezt futballüzletnek hívják. Törvényszerűségei Pakson ugyanúgy ér-vényesek, mint Manchesterben, a Franzstadtban vagy Münchenben.
Ezzel együtt igazi gondot a nagy klubok számára jelent a kialakult helyzet - ott, ahol a sztárjátékosoknak nemritkán heti 100 000 eurót is kifizetnek, hogy cirkuszt mutassanak a népnek. Ezért is sietett a kis belga klub segítségére az európai labdarúgás - gazdasági és szakmai tekintetben - legerősebb 18 klubját tömörítő csoportosulás, a G14-ek. A csapatok képviselői 860 millió euróban határozták meg a FIFA-val szembeni kártérítési igényt, amelyet a Charleroi-i Kereskedelmi Bírósághoz nyújtottak be. A testület 2006. május 15-i döntésében elutasította a beadványt, de az ügyet az Európai Bíróság elé utalta. Az előbbi döntést a FIFA nyugtázta megelégedéssel, az utóbbit a G14-ek ünnepelték győzelemként. Annál is inkább, mivel nemcsak a klubok képviselői, de a szakértők majd mindegyike úgy véli, a bíróság a jelenlegi futballgyakorlat ellen foglal majd állást - hasonlóan a Bosmann-ügyhöz, amikor a döntés annak a gyakorlatnak vetett véget, hogy a klub a lejárt szerződésű munkavállalók átigazolásakor is díjat kért.
Ám a nem kevés fájdalomdíjon túl sokkal többről van itt szó. A labdarúgás jövőjéről.
*
A szórakoztatóipari labdarúgás kettévált. A 80-as évektől a Jo-o Havelange vezette FIFA ráérzett a futball népszerűségében rejlő üz-leti lehetőségekre, és fokozatosan önálló "termékké" építette ki a nemzeti válogatottak világ- és kontinentális bajnoki rendszerét. Ezen nem egyszerűen a 8, 16, 32 csapat részvételével folyó döntőket kell értenünk, hanem a felkészülési mérkőzéseket és selejtezőket is. A jól felépített szisztéma olyan, mint a pénznyomda. Kiadások alig van-nak - a játékosokat a klubok és a nemzeti szövetségek készítik fel, a szükséges infrastruktúrát, a rendezés helyszínét pedig megpályáz-tatják, melynek során a jelentkezők egymás alá ígérve szorítják le a stadionbérleti díjakat és a rendezési költségeket. A bevételt viszont szinte teljes egészében a nemzetközi szövetség teszi el - és ő is osztja vissza. Elsősorban saját magukat, a nemzetközi és a nemzeti futballbürokráciákat tartják jól - az utóbbiak választják a nemzetközi tisztségviselőket -, de a nemzeti szövetségeken keresztül az amatőr labdarúgás is jelentősen részesedik a pénzből (elvégre otthon az amatőrök is választanak).
A 90-es évektől a különböző klubbajnoki rendszerek is egyre sikeresebben alkalmazták az amerikai típusú ligamenedzsment modelljét. Itt is ugrásszerűen növekedtek a bevételek, de mivel az európai sportban nem működnek a kiadásokat egyensúlyban tartó szabályozók, a költségek is elszaladtak, különösen a játékosokkal kapcsolatos kiadások. Így nem csoda, hogy az európai hivatásos klubok túlnyomó része valós üzleti tevékenységei alapján pénzügyileg veszteséges. Ebben a helyzetben nem nézik jó szemmel, hogy az általuk képzett, vásárolt, fizetett és menedzselt játékosok nem számukra maximalizálják a bevételeket, hanem azok egy részét egy olyan versenyrendszeren keresztül termelik meg, amely a nagy futballvállalkozásokat az általuk hozzáadott értéknél jóval kisebb mértékben honorálja.
A küzdelem tehát a piac újra-osztásáért is folyik. A jelenség - a sportligák közötti verseny - jól ismert a sportgazdaságtanban. És a tét mindig nő. A FIFA a klubvilágbajnokságok rendezésével immár a klubcsapatokban rejlő üzleti lehetőségekre is rá akar tenyerelni, míg a G14-ek az önálló Európai Futball Liga megszervezésén fáradoznak.
Az Európai Bíróság döntése - ha beigazolódnak a szakértők várakozásai - a klubokat viheti egy lépéssel közelebb céljaikhoz. Ám a bírósági úttal ők is ingoványos talajra léptek.
Az Abdelmajid Oulmers-eset miatt benyújtott kereset voltaképpen a FIFA és a kontinentális szövetségek szabályalkotó, szabályozó monopóliuma ellen intéz támadást, ama területenkívüliség ellen, amellyel a nemzetközi szövetségek a hatályos nemzeti törvények és nemzetközi szerződések figyelembevétele nélkül intézik ügyeiket. (Emlékszünk rá, hiába hivatkozott 1999-ben az Ifjúsági és Sportminisztérium arra, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség megszegi a magyar jogszabályokat, ezért felfüggeszti az elnökség működését, a FIFA tett a magyar jogra, és mérlegelés nélkül kényszerítette ki az eredeti állapotok visszaállítását.) Az UEFA például az uniós versenyjogi szabályok figyelmen kívül hagyásával szervezi a Bajnokok Ligáját - hogy mást ne említsek, központilag, csomagban értékesíti a televíziós közvetítések jogait. Márpedig az ilyen kartelljellegű meg-állapodásokat általában tiltja a versenyjog. Az unió hivatalnokai például - akik amúgy is bizalmatlanok a nagy klubokkal szemben - megszüntetnék ezeket a "kiváltságokat", és az általános versenyjog keretei közé szorítanák a sportszórakoztatás működését. A probléma az, hogy a sport, a futballpiac hatékony működéséhez nélkü-lözhetetlenek a monopolellenes törvények alóli kivételek. Fenti példánknál maradva, ha a klubok saját maguk árulnák a televíziós közvetítéseket, könnyen előfordulhatna, hogy egymás alá licitálva értéktelenítenék el a jogdíjakat. Hisz ha a Manchester-Real meccs élvezeti értéke közel azonos a Barcelona-Chelsea-ével, akkor a tévétársaságok zöme a közgazdasági racionalitás alapján - és az egyéb feltételek egyezősége esetén - az alacsonyabb jogdíjú mérkőzést fogja választani.
Ez a törvényszerűség akkor is igaz, ha a G14-ek önálló bajnok-ságot szerveznek: a mentességek-re tehát nekik is szükségük van. Előfordulhat azonban, hogy Oulmers-ügy után kiszabadul a szellem a palackból. A nemzetközi sportszövetségek - e pillanatban leginkább a szokásjog alapján fenntartott - kiváltságainak megkérdőjelezése olyan eredményre is vezethet, amely mindenfajta, a bajnokságok szervezésében élvezett monopóliumot kikezd. Korántsem biztos például, hogy az UEFA által jelenleg élvezett versenyjogi kedvezményt az Európa Liga is megkapja. Ekkor a nagyok nemcsak a FIFA-t és az UEFA-t ütnék ki, hanem saját magukat is. Nem véletlenül fogalmazott óvatosan Thomas Kurth, a G14-ek ügyvezetője a belga próbaper ítélethirdetése után: "Mindkét félnek szüksége van arra, hogy egy asztalhoz üljünk, és közösen találjunk megoldást a klubok és a nemzeti válogatottak jövőbeni együttműködésére."
Kényes egyensúlyt kell megteremteni, az egyszer biztos - olyat, amit nem sodor el a pillangó szárnyának következő rezdülése.
A szerző sportközgazdász.
