De kit is üdvözölhetünk a kis jövevényben, európai családunk újszülöttjében?
A kérdés még válaszra vár. Még akkor is, ha a népszavazás eredménye, s a rákövetkező nemzetközi jogi és alkotmányos és egyéb jogi aktusok csak a már évek óta fennálló állapotot rögzítik majd. Elvégre Montenegró a 2002-es, Belgráddal kötött, szűkszavú egyezmény óta inkább csak névleg tartozott már Szerbiához. Nagyjából önállóan gazdálkodott, a köztársaságban állomásozó államszövetségi - Belgrádból irányított - hadsereget húszezres saját fegyveres ereje ellensúlyozta, önálló vámpolitikával és saját valutával rendelkezett (ha az euró az), lakói saját állampolgársággal (is) bírtak. Mindez persze lehetne pusztán egyetlen ember, s pártnak nevezett tettestársainak mesterkedése is - mint ahogy a szecessziót ellenző szerbiai közvélemény szemében a függetlenséget csak Milo Djukanovic államelnök és a kormányzó Demokratikus Szocialista Párt személyes ambíciói és üzleti érdekeltségei (jelesül: a cigarettacsempészet, s egyéb árnyékos iparágak) indokolják. Ez nyilvánvalóan csak a sebzett nacionalizmus dacreakciója (nem véletlen, hogy azok a szerbiai politikusok és értelmiségiek, akik hazájuk liberális, demokratikus átalakulását, s a háborús múlttal való szembenézést szorgalmazzák, most - kisebbségben - Podgorica elszakadása mellett álltak ki, s Montenegróban hajlamosak valamiféle jobb, európaibb Para-Szerbiát felfedezni). De az tény, hogy a független Crna Gora elsősorban józan számítások, s az azok által inspirált évtizedes politikai küzdelem eredményeképpen pottyant most Európa ajtaja elé. A podgoricai vezetés legalább 1997 óta igyekezett távol tartani magát Belgrádtól és annak katasztrófapolitikájától, Milosevictől épp úgy, mint Kostunicától, s nem óhajtott osztozni a Belgrád által kirobbantott, finanszírozott és irányított háborúk felelősségében és következményein. S hogy a racionális, nyugatos fordulatot épp az a Milo Djukanovic hajtotta végre, aki pályáját maga is az egykori jugoszláv kommunista párt funkcionáriusaként kezdte, és sokáig Milosevic embereként folytatta, ma már csak történelmi kuriózum. Megjavult - biztos van ilyen.
Államot építeni valamilyen nemzet nélkül persze legalábbis kétséges vállalkozás. De a függetlenség hívei szerint épp ez zajlik most országukban: az autonómia és az önállóság, s a szerbtől különböző identitás hagyományai épp most telnek meg új, államalkotó tartalmakkal. S ezt akár optimizmussal is szemlélhetjük. Az etnikai kizárólagosság eddig sem volt jellemző Montenegróra; sőt, az elszakadás politikai és értelmiségi konstruktőrei épp a születő ország identitásának ez irányú semlegességét hangsúlyozták. (A nagyszerb nacionalizmus árulóként is tekint rájuk.) Ezért szavazott a függetlenségre az országban élő, vagy húszszázaléknyi albán és muzulmán kisebbségi polgár is. Az elmúlt tizenöt évben az ilyesmitől éppenhogy elszoktatott minket a balkáni politika; s éppen ezért érdemel jóindulatú figyelmet a podgoricai kísérlet. Ha sikerül az új köztársaságban valóban érvényesíteni a demokratikus államélet normáit, és biztosítani a kisebbségek lojalitását, s ha mindezt az unió is díjazza, úgy e változások Szerbiában is - az első sokk után - éreztetni fogják jótékony, kijózanító hatásukat. És az igazi tét a régióban épp ez lenne: legnagyobb és legerősebb államának demokratikus stabilizálódása.
