Lenkei Gábor

Az utolsó kitörési pont

Bibó István, Szűcs Jenő és az alulról szerveződő társadalom esélyei

  • Lenkei Gábor
  • 2013. február 10.

Publicisztika

Szinte hihetetlen, hogy mindazok a felemás megoldások, torzulások, tévhitek, amelyekkel Bibó István a magyar politikai nyomorúság okait keresve olyan kérlelhetetlenül nézett szembe, milyen élénk színekkel jelennek meg a magyar állam mai vezetőinek nyilatkozataiban, Orbántól Kövéren és Semjénen át Matolcsyig és Fekete Györgyig. Mintha a 89-es Bibó-kollégisták csak azért tanulták volna meg névadójuk leckéjét, hogy húsz év múltán a fonákjáról tárják elénk.

Talán túl hirtelen kezdett el halványodni 1989 után és tűnt el - schengeni csatlakozásunkkal fizikailag is - az a vonal, amit Szűcs Jenő (éppen Bibó nyomán) a "köztes-Európa" nyugati határaként írt le: "az Elba-Saale alsó folyásától délnek a Lajta, s tovább a hajdani Pannónia nyugati pereme mentén". (Szűcs meghatározó esszéje, a Vázlat Európa három történeti régiójáról épp harminc éve jelent meg könyv alakban.) Gyorsan (és boldogan) feledkeztünk el e határ létezéséről, gyorsan (és zökkenőmentesen) épültek újra a nyugati mintájú parlamenti demokrácia intézményei. Valódi történelmi előzményekre támaszkodtak - noha ezek is gyakran féloldalasak, hiányosak, torzak voltak, ahogy arra Bibó felhívta a figyelmet -, és épp ezért is könnyedén kiegészültek az intézményi fejlődés újabb keletű elemeivel: ombudsmannal, alkotmánybírósággal, független jegybankkal stb. Immár mi is Nyugat lettünk, véltük magabiztosan, úgy a 90-es évek eleje táján.

Pedig az elmúlt húsz évben is mindvégig tetten érhetők voltak azok a látszólag apró, mégis sok mindent meghatározó különbségek, amelyek a III. magyar köztársaságot megkülönböztették a vonal túloldalán levő, hasonló berendezkedésű országoktól. Ma is elmondható, hogy a magyarság "alkatilag, azaz társadalomszerkezetében" a Nyugathoz tartozik, de annál "egyszerűbb szövedékben", "vidékies jelleggel". A nyugatias jelleg azt ugyan lehetővé tette, hogy a parlamenti demokrácia intézményei sikerrel lehorgonyozzanak a társadalom szövetében, de nem szervesülten, inkább távolságot tartva, kevés valódi élő kapcsolattal. Ez aztán meghatározta az intézmények belső működését, a demokrácia alapvető formális struktúráin belül kialakuló informális viszonyokat, az egész szerkezet stabilitását. Válságok, kisebb-nagyobb politikai viharok, néha zavargások az EU-nak e belső határától nyugatra eső országait is tépázták már, és tépázzák ma is. Az ő társadalmi-politikai életük mégis nélkülözi azt a zaklatottságot, elkeseredett-engesztelhetetlen küzdelmet, egyik lelki szélsőségből a másikba esést - nem a bal- és jobboldali szélsőségekre gondolunk, hanem az euforikus és depressziós hangulatok, szorongások és kitörések gyors váltakozására -, ami nem csak minket, egész térségünket jellemzi.

Elfoglal

Hol ragadhatók meg a 1990 után kialakult struktúra gyenge pontjai? Nyilván a gazdasági szerkezetben, a társadalmi struktúra felépítésében, a politikai szféra működésében. E gyengeségek látványosan tetten érhetők voltak már a rendszerváltás menetében is. Az átmenet és az új politikai rendszer berendezkedése szűk elitek alkujaként, fölülről vezényelve, a széles társadalom jóindulatú figyelmével, határozott reményeivel kísérve, de valódi aktív részvétele nélkül zajlott.

Talán két területen voltak a legszembetűnőbbek az új szerkezet hiányosságai: a civil szférában és az önkormányzati rendszerben. A "szabadság kis körei", amelyek a pártállam utolsó éveiben kezdtek újraszerveződni, fejletlenek maradtak, s szinte alig kapcsolódtak a hatalmi struktúrákhoz. Ha mégis, akkor legfeljebb az állami pénzosztás csatornáiként - ami jórészt egyirányúvá, felülről lefelé tartóvá tette tevékenységüket, s egyben ki is szolgáltatta őket, megfosztva legfontosabb erényeiktől -, vagy a lehető legkártékonyabb módon, a pártok kinyújtott karjaiként, legrosszabb esetben fedőszerveiként. Ezzel nem pusztán sűrűn felpanaszolt gyengeségük, hanem a szerkezetben elfoglalt helyük tette képtelenné őket arra, hogy betöltsék azt a szerepet, amire hivatottak lettek volna. Részsikereik ellenére nem válhattak a polgári öntudatra, az összekapcsolódó autonómiák hálózatára alapuló, innen (alulról) szervesen felépülő demokratikus politikai rendszer széles fundamentumává.

A parlament 1990 őszére szintén fölülről konstruálta meg az önkormányzatiság intézményeit. Ez a központi intézményekkel szemben még valódi történeti előzményekre sem tekinthetett vissza - ha nem számítjuk persze a méltán elfeledett egykori nemesi vármegyét. De talán még az is jobb lett volna, ha annak erős autonóm hagyományaiból feléled valami! Akkor talán a siker esélyével állhatott volna ellen a gyakran kétes központi állami akaratnak, és egy szervesebb demokratikus újraépítkezés kiindulópontjává válhatott volna. Így azonban a szinte tökéletesen nyugati mintájú önkormányzati intézményeket - részben a vidék gazdasági ellehetetlenülésének, részben a központi állam egyre erősödő gazdasági erőszakának következményeként - hamar elfoglalták a különféle helyi oligarchák és/vagy a központi pártpolitika különféle nyúlványai.

Felszabadít

A nyílt politikai küzdelmet a húsz év során egyre jobban eldurvuló törzsi dühvel folytatott kultúrkampfok, valódi és virtuális területfoglalások, engesztelhetetlen kizárások és titkos együttműködések, elvtelenül megkötött és szinte azonnal felrúgott paktumok helyettesítették. Parlament, megyei és városi közgyűlés, önkormányzat, pártok kongresszusai és választmányai látványos kulisszaként takarták a valóságot. A demokratikus struktúrákat a legkisebb település önkormányzatától a parlamenti pártokig - uralkodóvá téve az informális kapcsolatokat, eltérítve a döntési folyamatokat, áthelyezve a valódi politikai akaratképzés színtereit, egyben kivonva azokat a tényleges demokratikus kontroll alól - behálózta és meghatározta a személyi kapcsolatok rendszere. Ennek az újkeletű networkelméletek még sokáig ideológiai alapokat is nyújtottak, valamifajta modernség látszatát teremtve. Persze a nyugati struktúrák torzult formájáról van itt is szó: ami a Lajtán túl egyenrangú személyek kapcsolati hálójaként a kölcsönös együttműködés és az érdekegyeztetés, a gazdasági és társadalmi hatékonyság növelésének (amúgy ott sem problémamentes) terepe, az nálunk egyenlőtlen szereplők személyi függőségének (szinte hűbéri) rendszere, a nyers (gazdasági és/vagy politikai) erő érvényesítésének a csatornája. Teljhatalmukkal szemben féket - ha egyáltalán - legfeljebb rendi jellegű kamarák vagy korporatív szervezetek jelentenek, megint csak a nyugati érdekegyeztetési szervek torzult változataiként, nem kiegészítve, inkább tovább szűkítve a politikai demokrácia lehetőségeit.

Bibó István 1945-öt tekintette lehetséges kitörési pontnak a magyar társadalomfejlődés ördögi zsákutcájából - az akkori kudarc okai mindenki előtt ismertek. 1990 lehetett volna a következő ilyen pont. Első pillantásra annak is látszott, mára azonban nyilvánvaló, hogy zsákutcába vezetett. 2014 talán hasonló lehetőség. Sok múlik azon, hogy az újabb "rezsimváltásra" készülő csoportoknak hogyan sikerül a társadalom minél szélesebb csoportjait bevonniuk az új építkezésbe, és ezzel a korábbiaknál stabilabb alapokat teremteni. 1945-ben is, 1990-ben is jórészt ajándékba kaptuk a szabadságot. Két év múlva ilyen ajándékra nem számíthatunk (bár akadnak ma is, akik Brüsz-szeltől várják a megoldást). De mint tudvalévő, az szabadítja fel a legnagyobb energiákat, ha a nép megtapasztalja az erejét.

A szerző újságíró.

Neked ajánljuk