Kelet-Európa 1989 utáni demokratizálódása és piacgazdasági átalakulása sem volt egyirányú, lineáris folyamat. A demokratikus rendszerváltást a térségben több helyen követték autoriter fordulatok. A 90-es évek nagyobbik részében Magyarország egykor állam-szocialista szomszédait - Szlovénia kivételével - tekintélyelvű kormányok irányították: Horvátországot, Jugoszláviát, Romániát, Szlovákiát és Ukrajnát is. E rezsimek esetenként a rendszerváltás során megteremtett liberális politikai és gazdasági intézményeket üresítettek ki vagy vonták a végrehajtó hatalom ellenőrzése alá.
Közülük az évtized végére csak az ukrán autoriter rezsim maradt fenn: Horvátországban és Jugoszláviában 2000-ben, Romániában 1996-ban, Szlovákiában 1998-ban arattak választási győzelmet a nyugati típusú liberális demokrácia és a piacgazdaság (újra)építését célul kitűző politikai erők. Igaz, ez nem jelentett - és ma sem jelent - biztosítékot az autoriter törekvések ellen: Fico és Meciar Szlovákiája, Iliescu és Nastase Romániája vagy éppen a radikálisok és a szocialisták koalíciójának mai Szerbiája biztosan nem a liberális demokrácia mintaországai. Lengyelországban 2005 és 2007 között a Kaczynski ikrek immár az unión belül tettek kísérletet a radikális, nemzeti, konzervatív irányváltásra.
A 2010 utáni orbáni fordulat ténye és tartalma tehát nem precedens nélküli a térségben. Újdonsága abban áll, hogy az autoriter-etatista rendszervisszaváltásra az alkotmányos rend teljes átalakításához szükséges törvényhozási többség birtokában láthatott neki a Fidesz, az alapokig bontva a húsz éven át kritizált, de politikailag szilárdnak hitt liberális politikai-gazdasági intézményrendszert. Noha világos volt, hogy a kétharmados többség birtokában bármilyen alkotmányos változtatás intézményes ellenállás nélkül keresztülvihető, úgy tűnt, hogy a két évtizedes demokratikus fejlődés és az Európai Unió normarendszere a politikai erőviszonyoktól függetlenül kijelöli a hatalom gyakorlóinak mozgásterét. A liberális alapértékeken osztozó politikai közösség súlyosan csalódott, amikor kiderült, hogy ez nem így van: a Fidesz semmit nem ismert el magára nézve kötelezőnek a többségi hatalom önkorlátozásának liberális alapelvéből, és nyíltan elutasította az uniós aggályokat is. Sem a politikai kultúra, sem Brüsszel külsődleges kontrollszerepe nem működött tehát, ami egyrészt a demokratikus fejlődés társadalmilag megemésztetlen voltára, másrészt az EU befolyásának - a társadalmi felelősségvállalás szempontjából amúgy örvendetes - korlátozottságára vall. Ugyanakkor az országgal szembeni uniós kötelességszegési eljárások, a magyar kormányzati gyakorlatokat elítélő európai parlamenti határozatok, az uniós tisztviselők kritikus nyilatkozatai és Magyarország uniós befolyásának a csökkenése azt jelzik, hogy Európában rossz szemmel nézik az orbáni fordulatot, és hogy a tét uniós szempontból sem kicsi. A gazdasági válság, az unió centrifugális politikai mozgásai és az euróövezet intézményi válsága Brüsszel számára is elsőrendű kérdéssé teszi az uniós normák megerősítését és az intézményrendszer védelmét. A magyar demokrácia sorsa tehát nem csak nekünk fontos - de az Orbán-rendszert csak mi tudjuk leváltani.
Ennek pedig az esélyei jobbak, mint ahogy az elmúlt két és fél évben általában gondoltuk. Az esély természetesen nem jelent garanciát a kormányoldal 2014-es vereségére, ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy szűk másfél év múlva szabad és demokratikus választásokon vehetünk majd részt. Valószínűbb, hogy gyakorlatilag korlátlan médiabefolyásával és kizárólagos alkotmányos hatalmával élve a Fidesz egyenlőtlen választási feltételeket teremt. Győzelmét azonban ennek ellenére valószínűtlennek tartom. Várakozásomat három tényezőre alapozom: a Magyarországhoz hasonló fejlettségű, elhelyezkedésű és társadalmi struktúrájú országok tipikus politikai fejlődésére, az ellenzéki erők mozgására és a gazdaság helyzetére.
Gazdaság és demokrácia
Magyarország egy főre eső bruttó hazai összterméke a nemzetközileg összevethető értéket tükröző ún. vásárlóerő-paritáson nagyjából 20 ezer dollár. Kevesebb, mint Észtországé és Lengyelországé, de több, mint Litvániáé vagy Horvátországé. Európai országokban ilyen gazdasági fejlettségi szinten manapság nem szoktak diktatúrák működni. A földrajzilag és gazdasági fejlettségben legközelebbi nem demokratikus ország Oroszország (17 ezer dollár), Fehéroroszország (15 ezer) és Törökország (14 ezer). (Ukrajna a maga 7 ezer dollárjával egyike Európa legszegényebb államainak.) Ezek kormányai a magyarnál kevésbé intézményesült és nemzetközileg kevésbé integrált civil társadalommal, mindenestül az unión kívüli politikai intézményekkel és a magyarországinál sokkal szerényebb szerepet játszó külföldi befektetőkkel jellemezhető társadalmakat uralnak. Kulturálisan, politikailag és gazdaságilag is jóval "keletebbre" helyezkednek tehát el Magyarországtól. E tényező fontosságát jól mutatja, hogy az euróövezet válsága éppen a "legkeletibb" övezeti tagországot, Görögországot érinti a legérzékenyebben. Nem azért, mert Görögország viszonylag szegény: a vásárlóerő-paritáson számított egy főre eső görög GDP ma is meghaladja a portugált és a szlovákot, a válság 2008-as kitörésekor pedig a szlovénnél is magasabb volt. Sokkal fontosabb, hogy Görögország intézményrendszere működött "keleti" - azaz az euróövezeti magállamokéval sok tekintetben inkompatibilis - módon, aminek a magyarországihoz hasonló, fenntarthatatlan eladósodási pálya lett a következménye.
A politikatudományi hüvelykujjszabály szerint nyersanyagban szegény országok esetében 8 ezer dolláros egy főre eső GDP felett nehéz tartósan fenntartani egy diktatúrát; a demokrácia és a gazdasági fejlettség összefüggéseit kutató Adam Przeworski szerint pedig soha egyetlen demokráciát sem számoltak fel a történelemben 6 ezer dolláros egy főre eső GDP felett (ez volt Argentína fejlettségi szintje az 1976-os puccs idején). Történelmileg, társadalmilag és gazdaságilag is nehéz tehát elképzelni egy tartósan sikeres autoriter rezsim regnálását a mai Magyarországon, még ha ez az indoklás nélkül kirúgott köztisztviselőket, a nyugdíjazott bírókat és a közszolgálati média megfélemlített dolgozóit kevéssé vigasztalja is.
Az ellenzéki szavazatok megkeletkezése
Az orbáni centrális politikai erőtér megteremtése egy olyan domináns politikai párt létrehozását feltételezte, amelyet a választásokon hosszú időn - több cikluson - át nem ér érdemi kihívás. Ilyen pártok élén kormányzott Szlovákiában Meciar és Horvátországban Tudjman, és ilyen élén áll ma Oroszországban Putyin. 2010-11-ben úgy tűnt, hogy az egyharmadnál kisebb parlamenti szavazataránnyal rendelkező ellenzék mellett - amin belül az MSZP és az LMP együttes szavazataránya kisebb egyötödnél - az orbáni Fidesz hosszú időre ilyen domináns helyzetbe kerülhet. Az Ipsos az összes megkérdezett körében 2010 májusában a Fidesznek 42, az MSZP-nek 11 százalékos támogatottságot mért. Ez egy évvel később 24:12-re módosult, a kormánypárti szavazók aránya azonban még mindig meghaladta a másik három parlamenti párt együttes támogatottságát. 2012 májusában a Fidesz már csak 16:12-re vezetett az MSZP-vel szemben, az MSZP-DK-nak 14, az MSZP-LMP-DK-nak pedig együttesen 18 százalékos támogatottsága volt. A Jobbik 9 százalékát is figyelembe véve a négy ellenzéki párt a ciklus félidejében 27:16-ra verte a Fideszt.
Ezek az arányok a politikai közvélemény növekvő mobilizálódásával is fennmaradtak: tavaly novemberben a Fidesz támogatottsága 19, az MSZP-é 16 százalék volt, miközben az MSZP-DK 18, az MSZP-LMP-DK 22, a négy ellenzéki párt együtt pedig 30 százalékon állt. Tavaly év végére tehát a hagyományos értelemben vett baloldal (MSZP-DK) támogatottsága nagyságrendileg megegyezett a Fideszével, miközben a politikai palettán a szélsőjobboldali Jobbik és a centrista LMP is megmaradt önálló színfoltnak.
Ez a helyzet a jobboldali szavazatoknak a Fidesz és a Jobbik közti megoszlása miatt előnyös a baloldal számára. Ám nehézséget okozhat, hogy a baloldal relatív többségéhez az MSZP-DK-val szövetséget kötni nem akaró LMP szavazataira is szükség lehet. Erre jelenthet megoldást az Együtt 2014 léte: a Medián és az Ipsos tavaly októberi és novemberi felmérései változó mértékű, de a DK-énál mindig érdemben nagyobb potenciális támogatottságát mértek az E14-nek, és azt is megmutatták, hogy az új mozgalom potenciális támogatóinak jelentős része az addig bizonytalanok köréből került ki. Az októberi és novemberi Medián-felmérések azonos nagyságrendű támogatottságot mértek a Fidesznek és az MSZP-E14 együttesének, miközben a nem kívánt pártok rangsorában a Fidesz, ha kevéssel is, de (a Jobbikkal egyetemben) vezet az MSZP előtt. Bajnai Gordon reaktiválódásával Orbán Viktornak egy új, a rendelkezésre álló adatok szerint politikailag potens kihívója is megjelent a színen.
Az új év kezdetén a jogállamiság helyreállításának feltételeiről tárgyalásokat kezdő MSZP-E14- DK és a tőlük távolságot tartó - a tárgyalásokon való részvételtől elzárkózó - LMP különállása kifejezetten szerencsés a demokratikus politikai berendezkedés 2014 utáni konszolidációját illetően. Egyrészt létrejöhet a Fidesszel szemben versenyképes, a parlamenti mandátumok többségének megszerzéséért harcba induló baloldali-centrista választási szövetség; másrészt fennmaradhat a posztkommunista baloldaltól távolságot tartó, de a liberális demokrácia keretein belül értelmezhető, mérsékelt jobboldali alapállásból is jó szívvel választható politikai alternatíva. Ez azért jó hír, mert a demokratikus konszolidáció legfontosabb középtávú feltétele nem a Fideszt remélhetőleg leváltó ellenzéki szövetség kétharmados parlamenti mandátumaránya lesz, hanem a politikai centrum bal- és jobboldalán elhelyezkedő szavazók megnyerése az európai értelemben vett liberális demokrácia számára.
Az E14 az MSZP-től elsősorban kulturális okokból idegenkedő baloldali centrumszavazók számára jelenthet alternatívát, hasonlóan ahhoz, ahogy húsz évvel ezelőtt az SZDSZ szólította meg e tábornak a jó részét. A posztkommunista baloldaltól morális alapon távolságot tartó LMP viszont a centrum jobboldalán elhelyezkedő, 2010-ben túlnyomórészt a Fideszre szavazó választóknak nyújthat menekülési útvonalat, 2014 után a demokratikus ellenzék szerepét töltve be egy esetleges baloldali-centrista kormánynyal szemben.
Tendenciák
Noha a közvélemény-kutatások szerint egyelőre messze nem egyértelmű a balközép ellenzék fölénye a Fidesszel szemben, a gazdasági helyzet a 10 százalékos rezsicsökkentéshez hasonló populista kormányzati intézkedések ellenére is az ellenzék malmára hajtja a vizet. A 2012-es gazdasági visszaesést 2013-ban is olyan szűk esztendő követi majd, amikor az államháztartás piaci alapú finanszírozása és a gazdaság külső adósságállományának fokozatos, nem megrázkódtatásszerű leépítése minimálisra szűkíti a kormány mozgásterét. Az EU-tól és az IMF-től származó hivatalos források hiányában a kormánynak ügyelnie kell a hiány szigorú kézben tartására, ami választási évben eddig egyszer sikerült az elmúlt két évtizedben: 2010-ben. A magánfogyasztás, a kormányzati költekezés és a beruházások valószínűleg tovább zsugorodnak az idén, miközben az európai dekonjunktúra miatt az export is csak szerény mértékben bővülhet. A magánszektorban tovább csökkenhet a foglalkoztatás, a nem közfoglalkoztatás jellegű állások száma pedig a közszférában sem nő. Tovább eshetnek a tavaly több mint 3 százalékkal mérséklődő nettó reálkeresetek is. A GKI által mért fogyasztói bizalom szintje a 2010. januárival azonos, miközben a Medián szerint a válaszolók háromnegyede úgy véli, hogy az országban rossz irányba mennek a dolgok. Ez nem sokkal marad el a 2010 eleji 80 százaléktól.
A kormány gyakorlatilag korlátlan propagandaeszközei és a politikai nyilvánosság korlátozásának lehetősége ellenére nehéz elképzelni, hogy a választásokig megfordul a közhangulat. A kormányoldal minden bizonnyal az ellenfeleit lejárató, agresszív választási kampányt folytat majd, ám ez az általános elégedetlenség és a nyilvánvalóan egyenlőtlen kampányfeltételek közepette könnyen viszszafelé sülhet el. A választási regisztráció körüli, a mérsékelt jobboldali nyilvánosságban is érzékelhető indulatok megmutatták, hogy a politikai hatalom monopolizálásának szándéka a közvéleménynek a kormánnyal szemben nem feltétlenül ellenséges részében is negatív hatást szül. A saját maga által keltett választói igények kielégítésére képtelen, Európából kiiratkozó, de hatalmához agresszíven ragaszkodó hatalom társadalmi legitimációja pillanatok alatt megroggyanhat.
*
Az Orbánnal ideológiailag sok tekintetben rokon, EU-ellenes, antikommunista és antiliberális, országuk szomszédaival és nyugati szövetségeseikkel egyaránt konfliktusokba keveredő Kaczynski ikrek 2005-ös hatalomra kerülésüket követően annak ellenére veszítették el a 2007-es lengyelországi választásokat, hogy a gazdaság tíz év óta a leggyorsabban, közel 7 százalékkal nőtt. Vereségükhöz elegendő volt két tényező: a közvélemény meghatározó részének elfordulása pártjuktól, és egy életképes politikai alternatíva jelenléte. Való igaz: nem volt kétharmaduk, de a többség megnyerésében valószínűleg az sem segített volna rajtuk. A közjogi berendezkedés átalakításával sok mindent el lehet érni, de a kormányról alkotott társadalmi kép alapvető megváltoztatását nem. Egy népszerűtlen, hitelét vesztett kormányt semmilyen választási szabály vagy médiahatalom nem tesz népszerűvé és hitelessé egy Magyarországhoz hasonló fejlettségű közép-európai országban. A kérdés sokkal inkább a politikai alternatíva minősége - és ebben a tekintetben a tavalyi év az Együtt 2014 megalakulásával és az LMP függetlenségének megőrzésével ígéretes fejleményekkel szolgált.
Máris túl lennénk a nehezén? Nem, az csak ezután következik. De talán nem lesz olyan elviselhetetlenül hosszú, mint ahogy még kevéssel ezelőtt is gondoltuk.
