"a mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed"
(Máté 6: 3)
A felsőoktatás-politika elképesztő fordulatai és hajmeresztő ötletelései jól példázzák, hogy a szűk kormányzati elit (mely feltehetőleg a miniszterelnököt és néhány gazdasági vezetőjét jelenti csupán) miképpen hasonlik meg szinte napról napra önmagával (nem a szakmával, mert attól már rég elváltak útjaik), és teszi kiszámíthatatlanná és egymásnak ellentmondó intézkedések terepévé ezúttal a felsőoktatás egészét. A jogos társadalmi ellenállás, a diák- és tanártüntetések lényegében nem tettek mást, mint hogy katalizálták és a végletekig fokozták azt a skizofréniát, mely eleve jellemezte a felsőoktatás eddigi irányítását. Lássuk, milyen alapvető, súlyos ellentmondásokat tartalmaznak a "kiszivárgó" kormányzati szándékok és az eddig ténylegesen bevezetett intézkedések, rendeletek.
A világhírű főiskola alapításának ötlete
Miközben a felsőoktatásból folyamatosan zajlik a "csendes", ámde jelentős forráskivonás, mely a teljesítőképességük határára érkezett intézményeket szénszünetre, elbocsátásokra és egyéb kétségbeesett lépésekre kényszeríti, akkor a miniszterelnök személyesen jelenti be (ahogy a stadionépítéseket is szokta) a felsőoktatást érintő újabb ötletét: alapítani kell egy elit üzleti főiskolát Budapesten, egy "világszínvonalú", a nyugat-európai és az amerikai egyetemekkel is versenyképes úgynevezett "business schoolt". Ez részben állami forrásokból, részben magánpénzből valósulna meg - teszi hozzá Orbán. Mivel a Hankook gumigyárral történő stratégiaimegállapodás-kötés kellően ünnepi keretei közt hangzott el a bátor javaslat, feltételezhető, hogy a keleti nyitás stratégiáját, valamint üzleti fortélyait oktatnák ezen a világhírű főiskolán. Azért gondolok speciális képzésre, mert amúgy számos üzleti, gazdasági felsőoktatási intézmény létezik Budapesten és vidéken; talán elég a Corvinus Egyetem vagy a Budapesti Gazdasági Főiskola angol nyelvű képzéseire utalni, hogy a magánegyetemeket (CEU, IBS) már ne is említsem. Ha elégedetlen a miniszterelnök a magyar (üzleti) felsőoktatással, akkor miért nem a meglévő intézményeket támogatja, s próbálja meg világszínvonalúvá tenni? Például az említett fővárosiakat vagy, teszem azt, a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karának angol nyelvű képzéseit? Azoktól ugyanis éppen hogy elvesz és elvenni szándékozik a kormányzat, miközben adófizetői pénzből egy új intézmény alapítását tervezi és javasolja. Most akkor túl sok a felsőoktatási intézmény, vagy még mindig nem elég?
Határtalan adakozókedv
Ellentmondásos logika figyelhető meg az erdélyi Sapientia Tudományegyetemnek megítélt (s a kormányfő személyes jelenlétével, illetve kézjegyével támogatott) 4 milliárd forintos állami dotáció kapcsán is. Miközben a határon belüli egyetemektől szűkmarkúan elvon, addig a nevezett erdélyi intézményt extra támogatással jutalmazza a kormány. Persze erre joggal lehet azt válaszolni, hogy amíg a magyarországi felsőoktatás úgyis túlméretezetten és pazarlón működik, ennélfogva kétségtelenül racionalizálásra szorul, addig a Sapientia ügye a magyarság megmaradásának a létkérdése. Evvel az érvvel, vagyis a határon túli magyarság támogatásának szükségességével nincs is mit vitatkozni. Látni kell ugyanakkor, hogy az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatásnak csupán egy kis szeletét jelenti a Sapientia egyetem. Hiszen míg oda hozzávetőlegesen 2000 diák jár, addig a kolozsvári Babesü-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatán megközelítőleg 7000 diák tanul anyanyelvén. Amikor tehát a magyar kormány az előbbi csoportot kiemelten dotálja, az utóbbit pedig nagyrészt a román állam támogatáspolitikájára bízza, akkor különbséget tesz az erdélyi magyarok különböző csoportjai közt. A magyar kormány tehát csak bizonyos körök tanulmányait és oktatói tevékenységét támogatja célirányosan és nagyvonalúan Erdélyben, másokét nem. Megint azt tapasztaljuk, ezúttal a határon túli támogatások esetében: az egyik kéz bőkezűen osztogat, a másik szűkmarkúan bezárul.
Technokratizmus és a nemzeti kormány
A magát nemzetinek mondó kormány, mely tüntetőleg elítéli Európa technokrata, a (közös) gazdasági érdekeket a nemzetállamok fölé helyező szemléletmódját, a nemzeti kultúra terjesztésének, megtartásának és továbbhagyományozásának fontos intézményeit, a bölcsészettudományi karokat leépíteni és ellehetetleníteni igyekszik. Az elmúlt években folyamatosan csökkentek a nevezett karok államilag támogatott helyei.
Vajon nem technokrata-e az a szemléletmód maga is, mely a gazdasági hasznosság elve szerint ítél meg és ítél el olyan képzéseket és (kultúramegőrző, kultúraépítő) társadalmi cselekvéseket, amelyek legfőbb törekvése a nemzeti irodalom, történelem vagy éppenséggel a magyar folklór rituáléinak, zenei, képzőművészeti hagyományainak az ápolása és szóbeszédben tartása? Amikor a nemzeti kormány a nemzettudat és a nemzetlélek "ápolásának" szempontjából döntő jelentőségű felsőoktatási intézményeket és tudományos fellegvárakat gazdasági érvekre, statisztikai adatokra hivatkozva ellehetetlenít, vajon nem a saját ideológiáját, nemzeti hitvallását kérdőjelezi-e meg valójában? Furcsán hat, hogy a magyar állampolgárságot "vér szerinti" meghatározottságként, "sorsrendelésként" és az "isteni akarat beteljesedéseként" elképzelő kormányzat (ilyen érvek hangzottak el a miniszterelnök több beszédében meg az Országgyűlés elnökének év végi visszatekintésében) a rideg mérnökökre és gazdasági technokratákra kívánja bízni az ország jövőjének tényleges sorsát.
Hallgató taktika
Fotó: Németh Dániel
Ráadásul még ezen a kultúraellenes intézkedéssorozaton belül is megjelenik egy újabb ellentmondás. Az államilag támogatott hallgatói helyek megkurtítása az első, nyilvánosságra került tervek szerint utolérte volna a mindaddig prioritásnak számító mérnök- és természettudományos képzéseket is. Azaz: a néhány héttel ezelőtti keretszámok tükrében e képzések is a forráskivonás áldozataiként tűntek fel, akárcsak az eleddig társadalmilag, de főképpen gazdaságilag haszontalannak minősített szakok és programok. Ez pedig a kormány korábban hangoztatott törekvéseit kérdőjelezné meg.
A miniszterelnök határozott célkitűzése az is - amiképpen ezt a debreceni rektori konferencián világosan kifejtette -, hogy az egyetemeket önfenntartókká kell tenni (szemben például a magyar labdarúgással, mely a nehéz időkben is számíthat az ő, illetve az adófizetők bőkezű támogatására).
Irány az önfenntartó egyetem!
E törekvés hozadéka az elit felsőoktatás kialakulása volna, érvel a kormányfő, hiszen az állami forráskivonás a felsőoktatási intézmények közti szelekciót generálja; előidézi például, hogy az életképtelen intézmények elsorvadnak, amennyiben nem tudnak elegendő (pénzes) hallgatót toborozni, és nem tudják képzéseiket az ő tandíjaikból fenntartani. A megmaradt egyetemek pedig egyfelől megerősödnek kiemelkedő intézményi pozíciójukban, másfelől a társadalom felső rétegének kontraszelekcióját s a társadalmi mobilitás lehetőségének minimalizálását segítik elő - kormányrendeletben meghatározott (majd részben visszavont?) - magas tandíjaikkal. (Már amennyiben a hallgatók által befizetett összegek valóban az oktatást végző intézményekhez folynának be.)
Ez a szisztéma a már amúgy is jelentős szakadékot növelné a magyar társadalmon belül. A lapzártánkkor érvényes elképzelés szerint tizenhat szak (jogász, közgazdász, kommunikáció és médiatudomány stb.) esetében a kormány még arra sem ügyelt, hogy néhány államilag támogatott helyet fenntartson a szegény, ámde tehetséges hallgatóknak, s így a minőségi elv, vagyis a tehetségalapú tudás versenyének lehetősége (legalább látszatra) benne maradjon a rendszerben. A piaci versenyre kényszerítő kormányzati intézkedésekkel szemben ugyanakkor ismét megjelenik egy másik markáns tendencia, mégpedig a felsőoktatási támogatások régiópolitikai alapon történő kiutalása, pályáztatása. (Erről lásd szerzőnk korábbi cikkét: Időt adj rá, Magyar Narancs, 2012. október 11.) Miközben tehát a felsőoktatást magára hagyva igyekszik a kormányzat az intézmények szelekcióját serkenteni, és ebben az értelemben az elitizmus, a felsőoktatás szűkítésének híveként jeleníti meg magát, addig a felsőoktatási támogatások régiópolitikai alapú osztogatásával az előbbinek ellentmondó elvet is működtet, nevezetesen az egalitizmus elvét. Az utóbbi elvet példázzák a kisvárosok kevésbé fejlett főiskoláinak juttatott jelentős állami támogatások, valamint az olyan forráspályázatok, melyekből a budapesti felsőoktatási intézményeket eleve kizárták. A kormány két keze ez esetben is eltérően működik. Az egyikkel a "kiválósági" versenyben lemaradt intézményeket dotálja, a másikkal pedig anyagi forrásokat vesz ki az egész rendszerből, és így próbálja a "természetes" kiválasztódást elősegíteni.
További ellentmondás, hogy amennyiben az egyetemeket önállóvá, önfenntartóvá szeretné tenni a kormány, vagyis az állami szerepvállalást (legalábbis financiális téren) minimalizálni akarja, vajon milyen alapon szándékozik államilag delegált kancellárokat, gazdasági vezetőket ültetni az egyetemek élére (e hír szintén az oktatáspolitikai illetékesektől "szivárgott ki"). A kormány minimalizálja az állami szerepvállalást - de saját delegáltjaira, a kancellárokra bízná a felsőoktatási intézmények vezetését? Előállhat az a paradoxon, hogy az állami kancellár mondja majd meg, mire költheti a saját jövedelmét az állam által magára hagyott főiskola vagy egyetem.
Az elveszett egyetemi autonómia
A felsőoktatás rendszerét irányító kormányzati erő olyan alakot ölt, költőien szólva, mint egy meghasonlott elme által vezérelt test. Mintha az egyik kar nem tudná, mit tesz a másik. Amíg az egyik pazarlón osztogat, a másik szűkmarkúan elvesz, amíg az egyik simogat, a másik ököllel odacsap, hogy aztán néhány nap múlva, ki tudja, miért, a szerepek felcserélődjenek, s az ellenkező oldalú végtagok önmaguk ellentétébe fordulva működjenek tovább; csábítva, fenyegetve, igencsak nagy s fáradhatatlan mozgási energiával.
Komoly tudósember nem ringatja magát abban az illúzióban, hogy létezik mindentől független, autonóm tudományos igazság, illetve - ezzel szoros összefüggésben - a gazdaságtól, politikától, államtól független, autonóm egyetemi rendszer. Azt is nehéz volna vitatni, hogy a tudomány, az akadémiai szféra "függőségi formái" a társadalmi, történelmi alakulásokkal együtt folyamatosan változnak, változni kényszerülnek. Nem is az a baj tehát, hogy a jelenlegi kormányzat (akárcsak összes elődje) átalakításokat hajtana végre az ágazatban, hiszen erre kétségtelenül nagy szüksége volna a magyar felsőoktatásnak. Csakhogy a jelenlegi kormányzat az egyetemeknek azt az autonómiáját nem ismeri el, mely leginkább (irányítás) szakmai kompetenciaként volna meghatározható, és a mindenkori hatalommal folytatott tárgyalások alapja lehetne. Amikor a kormány illetékesei nem tárgyalnak például a rektori konferencia képviselőivel (mint a felsőoktatás legfelsőbb reprezentánsaival), és amikor kormánymegbízottakat, kancellárokat ültetnek az egyetemek élére, akkor az ágazatnak azt a jogát veszik semmibe, hogy a saját szakmai ügyeibe beleszólhasson. Nem ismerik el szakmai létének autonómiáját! Pedig a szakmai alapon született döntések sokkal időtállóbbak, mint a politikai trendek, szeszélyes politikai széljárások által hozott s vitt átalakítási kísérletek. És a "kiegyezés" a politikai döntéshozóknak is jobb volna. Hiszen most körülbelül az a helyzet, hogy a szakmai autonómiájuktól teljes mértékben megfosztott intézmények vezetői, alkalmazottai döbbenten nézik, hogy a kormány(fő) a ló egyik oldaláról a másikra esik, és hallják, ahogy koppan a fej, s látják, ahogy fogvicsorgatva mászik viszsza a vérző ember. Nézik, és nem értik, hogy miért nem hallja tanácsaikat a nyeregbe jutás és az előrehaladás egyszerű fortélyairól.
A szerző művészetelméleti szakember, egyetemi oktató.
