M. Tóth Balázs-Tordai Csaba

Miért kell a sorompó? – A gyűlöletbeszéd-vita tanulságairól

  • M. Tóth Balázs
  • Tordai Csaba
  • 2013.11.17 12:10

Publicisztika

A gyűlöletbeszéd jogi szankcionálhatóságával kapcsolatban publikált cikkünk elérte a várt hatást: érdemi párbeszéd alakult ki a Magyar Narancs hasábjain a kérdésről. A felmerült ellenérvekre reagálunk most, nem sugallva azt, hogy a vita ezzel véget érne.

Vitaindító írásunkban (lásd: A gyűlöletkeltő szólásról, Magyar Narancs, 2013. július 25.) is hivatkoztunk arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint a demokratikus társadalmakban szükségesnek tekinthető minden olyan kifejezési forma használatának szankcionálása vagy éppen megelőzése, amely az intolerancián alapuló gyűlöletet terjeszti, arra uszít, azt támogatja vagy igazolja.

Magyarország ezzel az elvi kerettel összhangban vállalt nemzetközi és európai uniós kötelezettségeket, amiknek a jogrendszerünk máig nem felel meg. Egyrészt részesei vagyunk az ENSZ égisze alatt kötött, a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló nemzetközi egyezménynek, amelynek 4. cikke szerint "a részes államok törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését, a faji megkülönböztetésre való izgatást, [...] továbbá fajgyűlölő tevékenység mindenféle támogatását [...]; b) Törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak [...] minden egyéb propagandatevékenységet, amely a faji megkülönböztetést előmozdítja vagy arra izgat [...]". A raszszizmus és az idegengyűlölet egyes formái és megnyilvánulásai elleni, büntetőjogi eszközökkel történő küzdelemről szóló 2008. november 28-i Európa tanácsi kerethatározat 1. cikke pedig legalább a közrend megzavarására alkalmas, illetve a fenyegető, gyalázkodó vagy sértő jellegű gyűlöletbeszéd büntetőjogi üldözését írja elő az unió tagállamai részére.

Természetesen lehet úgy érvelni, hogy az ENSZ egyezményében részes államok, illetve az Európai Unió tagállamai tévednek, és a szólásszabadságot sárba tipró módon lépnek fel a gyűlöletbeszéddel szemben. Egyrészt azonban érdemes átgondolni, hogy ha mindenki szembejön velünk az autópályán, akkor biztosan mi megyünk-e a jó sávban. Másrészt a jogászi korrektség azt kívánja, hogy ha a Magyarországra nézve kötelező nemzetközi szerződéssel vagy a kerethatározattal nem ért egyet valaki, akkor a szerződés felmondását vagy az unióból kilépést vesse fel, de legalábbis ne negligálja e kötelezettségek meglétét. Harmadrészt nézzünk szembe azzal: a közös európai alkotmányos hagyomány, amely a magyar jogállamiság gyönge, de mégis létező utolsó mentsvára, egyértelműen a gyűlöletbeszéd büntetőjogi szankcionálása mellett teszi le a garast. Ha a kormányzaton ezt a közös európai alkotmányos hagyományt kérjük számon, akkor egyszerűen nem tehetjük meg, hogy a gyűlöletbeszédre vonatkozó részét figyelmen kívül hagyjuk.

A Hegyi Szabolcs-Simon Éva-szerzőpáros ezt írja: "Ha az állam a lakosok számára kötelezően betartandó törvényeket alkot, és elvárja az egyénektől, hogy az általuk kétségbe vont értékek szerint születő törvényeket betartsák - például, hogy a boltos mindenkit kiszolgáljon -, akkor meg kell engednie, hogy a lakosok szabadon kifejezhessék nemtetszésüket és kritizálhassák ezeket az intézkedéseket." (Lásd: Felesleges ráfizetés, Magyar Narancs, 2013. augusztus 15.) Másként fogalmazva: ahhoz, hogy az állami normákat legitim jogi szabályoknak tekinthessük nyers kényszerparancsok helyett, annyi minimálisan szükséges, hogy a szabályok racionálisan vitathatóak legyenek azok címzettjei által. Mivel pedig logikai szükségszerűség, hogy a rasszisták nem értenek egyet az antidiszkriminációs szabályokkal, ezért ha azokat nem kényszerparancsként szeretnénk velük szembeni elvárásként megfogalmazni, akkor lehetővé kell tenni számukra az egyet nem értés kifejezését.

Az érv tetszetős, de hamis. A gyűlöletbeszéd büntetése nem az antidiszkrimináció vagy az egyenlő méltóság racionális diskurzuson belüli vitatását szankcionálja. Bár a magunk részéről azt gondoljuk, hogy a civilizáció egy fokán már nem vitatható érdemben, hogy senki nem születik embertársánál alacsonyabb rendűnek, mégis, ha valaki találna nem gyűlöletkeltő, racionális érvet egyes polgártársaink alacsonyabbrendűsége mellett, azt nyugodtan elmondhatja. Ez azonban nem jogosítja fel arra, hogy az általa megvetett és lenézett csoportokkal szembeni gyűlöletre hívjon fel - az ugyanis kívül esik a racionális diskurzus keretein. Ettől függetlenül nem lehet elhallgatni azt sem, hogy minden politikai közösségben vannak olyanok, akikkel szemben a jogi normák morális igazolása korlátozott, és akik ezért azokra illegitim kényszerparancsként tekintenek. Aki nem fogadja el egy politikai közösség legalapvetőbb elveit (például az egyenlő emberi méltóságét), akkor az azon elv alapján elfogadott szabályokkal sem fog soha egyetérteni.

A Hegyi-Simon-páros az intolerancián alapuló gyűlöletkeltést "sértő, bántó" beszédnek minősíti, aminek következtében "egy társadalmi előítéletektől sújtott csoport tagjait többször éri verbális atrocitás, gyakrabban kénytelenek elviselni bántó kritikát is". Ezek a kijelentések azt implikálják, hogy a gyűlöletbeszéd nem okoz olyan mértékű kárt, amely indokolja az állami fellépést. A mi álláspontunk szerint azonban ez alapvető tévedés. A gyűlöletbeszéd nem bánt, hanem félelmet kelt, megaláz, a mindennapi életet teheti a támadott csoport tagjai számára elviselhetetlenné. Sőt, az ilyen beszédek konkrét erőszaknak, szélsőséges esetben népirtásnak ágyazhatnak meg.

Teljes mértékben egyetértünk Kirs Eszterrel abban, hogy "[e]zek a gyűlöletkeltő beszédek a népirtás fent említett (Ruanda, Srebrenica) szélsőséges eseteiben sem feltétlenül tartalmaztak kifejezetten bűncselekmény elkövetésére való buzdítást, gyakran implicit módon táplálták az ellenségkép kialakulását, az állampolgárok gondolkodásában ágyaztak meg a tömegmészárlás lebonyolításának". (Lásd: Olaj, cseppenként, Magyar Narancs, 2013. szeptember 19.) A jelenben élhetetlenné vált mindennapok, a csoport tagjai elleni erőszak, a népirtások távolinak tűnő, de nem irreális veszélye - szerintünk ez a tétje a gyűlöletbeszédnek, nem pedig a megcélzott csoport megbántása. Ezért nem tudunk egyetérteni a Somody Bernadette-Szabó Máté Dániel-szerzőpáros azon kijelentésével, hogy "nem olvastunk meggyőző érvet nemhogy arra, hogy mi tenné nélkülözhetetlenné a büntetést, de arra sem, hogy mire szolgálna". (Lásd: Hamis megnyugvás, Magyar Narancs, 2013. szeptember 12.)

Számunkra világos, hogy egyenes út vezetett a gyűlöletkeltő beszéd jogszerűségének elismerésétől az ilyesfajta szólás társadalmi elfogadottságának növekedéséhez, ami viszont megágyazott például a romagyilkosságoknak. A gyűlöletkeltő szólás nem a személyek egyenlő méltóságú kezelésével szembeni ésszerű ellenérvek felhozatala, hanem - mint ahogy azt a magyar valóság megmutatta - konkrétan az erőszak és a kirekesztés megalapozása. Ezzel a gyűlöletkeltéssel szemben a magyar jogrendszer - immár évtizedes tapasztalat szerint - nem nyújt védelmet. Itt az idő, hogy az alkotmányjog és a jogalkotó levonja ebből a következtetéseket.

Neked ajánljuk

A Jobbik feljelentette Fekete Pétert

  • narancs.hu

Folytatólagosan elkövetett lopás miatt. Ugyanis az államtitkár tegnap maga büszkélkedett azzal, hogy rendszeresen leemel ezt-azt a közgyűjtemények polcairól.