Mi közöm hozzá? - Fiatalság és politika

  • Molnár Richárd
  • 2009. június 4.

Publicisztika

Zakatol az EP-kampány, az egyenpólós fiatalok, a pártok ifjúsági szervezeteinek gyalogjai megkezdték rendkívül fontos feladataik végrehajtását. Szórólapokat, kitűzőket osztogatnak, vagy mosolyogva álldogálnak az öltönyös pártemberek mögött, mint a jövő politikusgenerációjának elhivatott és még tiszta lelkű képviselői. Molnár Richárd

Zakatol az EP-kampány, az egyenpólós fiatalok, a pártok ifjúsági szervezeteinek gyalogjai megkezdték rendkívül fontos feladataik végrehajtását. Szórólapokat, kitűzőket osztogatnak, vagy mosolyogva álldogálnak az öltönyös pártemberek mögött, mint a jövő politikusgenerációjának elhivatott és még tiszta lelkű képviselői.

Persze ezt csak az hiszi el, aki még sosem állt ott köztük. Akit még sosem tapsoltattak fizetett kampányemberek a politikusok beszédei alatt, aki még sosem kaparta le éjnek évadján az "ellenséges" párt plakátjait, aki még sosem látta, ezen szervezetek vezetői menynyire csak saját politikai előmenetelükre koncentrálnak, s mennyire nem érdeklik őket az egyszerű aktivisták kezdeményezései.

Nos, én mindezt már tapasztaltam. Így nyugodtan kijelenthetem, hogy a politikusok mögött nem egy új generáció áll, hanem nonprofit PR-szervezetek meg nem fizetett, kizsákmányolt alkalmazottai. Kevesen veszik észre, hogy ez a kampánygépezet az ifjúságnak pontosan azt az igen vékony rétegét darálja be és formálja át bólogató, karrierista pártkatonává, amelyet egyáltalán még érdekel a hazai politikai élet, amely politikai elvek szerint akarja elkötelezni magát, amelynek még van kedve gondolkodni, vitázni és önálló véleményt alkotni. A probléma nem abban áll, hogy a jövőben nem lesz elég politikusunk, hiszen az őrségváltás már ott tüsténkedik a sajtótájékoztatókon, hiány inkább azokból fog keletkezni, akik nélkül nincs demokrácia: szavazókból.

A helyzet ugyanis az, hogy a szavazójoggal rendelkező ifjúság politikai érdeklődése, tájékozottsága és választási hajlandósága a rendszerváltás óta megdöbbentő mértékben csökken. (Ezt több szociológiai felmérés is bizonyítja: lásd például: www.socio.mta.hu/mszt/20001/csakom.htm; www.echoinn.hu/_user/downloads/dokument/t-hda1.pdf, vagy http://www.kka.hu: A közbizalom és részvétel helyzete Magyarországon 2008 őszén, összeállította: Péterfi Ferenc). A legtöbben evidenciának tartják (maguk a fiatalok is), hogy az ifjúság azért fordult el a politikától, mert "megundorodott" tőle, mert a politikai élet stílusa, a korrupció, a hazugságok, a kiüresedett, elavult ideológiák, az unalomig ismételt frázisok megfeküdték a gyomrát. Ez az elképzelés valamiféle naiv "tabula rasa"-ként tekint a fiatalokra, akik képtelenek elfogadni a demokratikus politika immorális jelenségeit. Az ifjúság mégis magántulajdonként tekint a nem általa kiharcolt demokratikus szabadságjogokra, az államtól ezek biztosítását, sőt kibővítését várja, miként az államtól vár segítséget személyes céljai eléréséhez is. Ugyanúgy élvezi az Európai Unió által nyújtott előnyöket is, a külföldi munkavállalás és tanulás kibővült lehetőségeit - miközben az összeurópai politika még annyira sem foglalkoztatja, mint az országos. Pedig az európai kérdések (munkavállalás, ki- és bevándorlás, legális és illegális drogok uniós szabályozása stb.) gyakorlatiasak, kevésbé ideologikusak, és sokkal jobban érdeklik a fiatalokat, mint az, hogy ki hazudott többet X év alatt az Országgyűlésben. Ám erre a nagypolitika nagy ívben tesz.

*

A fiataloknak tehát politikai igényeik igenis vannak, mégsem tekintik kötelességüknek a demokrácia működtetését, a politikai részvételt, mérlegelést és döntést. Pedig nincs annál immorálisabb politikai attitűd, mint pusztán elvárni valamit, de cserében nem tenni semmit, például kicsit gondolkodni, és időnként elmenni szavazni. Az érdektelenség legnyilvánvalóbb oka az, hogy a fiatalok egyszerűen nem hiszik el, hogy befolyással lehetnek a politikai élet alakulására; teljesen mindegy, mit tesz, mit gondol vagy hogyan szavaz, az egyénnek semmiféle beleszólása nincs a "nagyok dolgába".

Mindez a demokratikus szocializáció hiányában alakult így. Hiába oktatnak a középiskolákban állampolgári és uniós ismereteket, a tanulók többsége egyrészt intellektuálisan éretlen ezek befogadására, másrészt a tanárok nagy része vagy maga is érdektelenséget mutat, vagy politikailag igencsak elkötelezett (tapasztalataim szerint ez különösen taszítja a fiatalokat). Harmadrészt semmiféle gyakorlati stúdium nem segíti a demokratikus elvek elsajátítását, a vitakultúrát vagy a politikai részvétel iránti vonzalmat (nincsenek szituációs játékok, vitaversenyek). Ráadásul az állam úgy tekint a közép- és felsőoktatásra, mint "tudásgyárra", ahol a futószalag egyik végén a diákok "tanulógépekként" belépnek, a másik végén pedig "diplomás, szakképzett munkavállalóként" távoznak. Így az oktatás nem más, mint a kapitalista versenyszellem átnevelőtábora, ahol már idejekorán brutális teljesítménykényszerrel ölik ki a tanulókból a közélet iránti érdeklődést. Akik "vinni akarják valamire", nem foglalkoznak mással, mint önmagukkal, és saját karrierjükre nézve feleslegesnek ítélik a politikai problémák iránti figyelmet, amelyekkel nem muszáj foglalkozniuk, ha gazdagok, híresek és/vagy boldogok akarnak lenni.

A felsőoktatásban csak fokozódik a politikai közömbösség. A humán- és társadalomtudományi tárgyak iránti érdeklődés minimális, a jelenlegi társadalmi értékrendszer "hasznos" és "haszontalan" felsőoktatási szakokban gondolkodik, s ez a látszat ellenére a közgazdaságtant, a jog- és kommunikációtudományt is érinti. Attól ugyanis, hogy e szakok népszerűek (a gazdasági és médiakarrier vonzása miatt), még a diákok többsége csupán szükséges rosszként, akadályként tekint a tudományos tárgyakra, melyeket előmenetelük érdekében teljesíteniük kell. Márpedig kellő háttérismeret hiányában a hallgatók közti politikai diskurzus színvonala alacsony, még a pártpolitikailag elkötelezettnek tűnő fiatalok tájékozottsága is minden képzeletet alulmúl, a "politizálás" közhelyekben és az általános politikusellenességben merül ki. Rengetegen gondolkoznak azon, hogy a diploma után elhagyják Magyarországot; sokan közülük európai uniós tagállamban képzelik a jövőjüket. Ám az unió előnyét sem abban látják, hogy egy olyan közösséghez csatlakoztunk, ami a demokrácia és az emberi jogok elsődlegességének alapelvein nyugszik, hanem pusztán a jobb fizetésben és magasabb társadalmi presztízsben. Az EU politikai jövője ugyanúgy nem érdekli őket, mint hazájuk sorsa. Olyan szellemi vákuum jött létre, ami egyedül a szélsőséges politikai erőknek kedvez. Ott szívesen fogadják a tradicionális politikai eszméket meg nem értő, alulművelt, de a politika iránt mégis érdeklődő fiatalokat, akik ezután egyfajta vallásos hitként élik meg politikai elkötelezettségüket, a beléjük plántált dogmákat megkérdőjelezhetetlennek tartják, így elutasítják a racionális érvelést és a demokrácia elveit. Számukra "politizálni" annyit tesz, mint az intoleranciát, a gyűlölködést, s végül az erőszakot választani.

*

A demokratikus szocializáció utolsó esélyét a hallgatói önkormányzatok jelenthetnék, ha nem lennének a politikai önrendelkezés paródiái, amelyek "kicsiben" képezik le a hazai közélet szinte összes visszásságát. Hallgatói érdekvédelem helyett lényegében a felsőoktatási intézmények fizetett munkavállalóivá váltak, szerepük kimerül számos adminisztrációs feladat elvégzésében (diákigazolvány-érvényesítés stb.), valamint szórakoztató programok szervezésében. Ráadásul nyílt titok, hogy a legtöbb hallgatói önkormányzat sajátos maffiaként működik, hiszen "kapcsolati korrupció", tehát megfelelő ismeretség révén bárki juthat tisztségekhez, állásokhoz, kollégiumi férőhelyhez vagy szociális támogatáshoz (még ha nem is jogosult rá). A hallgatói önkormányzatok presztízse a diákok körében annyira alacsony, hogy a tavalyi tandíjellenes tüntetésekre is laszszóval kellett összefogdosniuk az embereket, pedig ennél közvetlenebbül ugyan mi érinthetné a hallgatóságot.

Lassan felnő egy generáció, amely masszív közömbösséggel tekint a közéletre. Mi lehet a megoldás? Először is a politikai ifjúsági szervezetek és a hallgatói önkormányzatok működését kellene átszabni. E szervezeteknek ténylegesen az ifjúság érdekeit, igényeit kellene megfogalmazniuk, megvédeniük és megvalósítaniuk, hiszen így a fiatalok végre látnák a politikai részvétel értelmét, és a politikára többé nem úgy tekintenének, mint egy maguk felett álló, sorsukra nézve érdektelen hatalmi játékra. A pártok ifjúsági szervezeteinek PR-vállalkozásokból független, aktív közösségekké, a hallgatói önkormányzatoknak pedig hallgatói "szakszervezetekké" kellene alakulniuk, hogy elláthassák az ifjúság intézményes érdekvédelmét és politikai képviseletét, valamint ezáltal a demokratikus értékek átadásának feladatát. Ha sikerülne növelni e szerveződések közéleti súlyát és függetlenségét, úgy a demokratikus szocializáció eszközeivé válhatnának. Ha pedig már elégséges a fiatalok politikai tudása, biztosítani kell részvételüket egy új oktatáspolitika kidolgozásában, ami a diákokra mint gondolkodó, független individuumokra tekint, nem pusztán kiképzendő humánerőforrásra.

Az EP-választásig már nincs idő, de ha e folyamatok a közeljövőben nem indulnak el, akkor az ifjúság döntő többsége teljesen eltávolodik a közélettől, vagy pedig örökre elhagyja Magyarországot, a maradékot pedig felemésztik a politikai szélsőségesek. Egy ilyen demokrácia lassú bukásra van ítélve. Persze a bukás után is lesznek majd egyenpólós, zászlólengető fiatalok. De csak egyetlen színben.

A szerző végzős szabad bölcsészhallgató az egri Eszterházy Károly Főiskolán.

Neked ajánljuk