Miért lett a legesélyesebb miniszterelnök-jelöltből vesztes résztvevő Karácsony Gergely?

Az előválasztás első fordulója után kapkodott, következetlen volt, naponta mondott egymásnak homlokegyenest ellenkező dolgokat. Pénteki lemondó nyilatkozata volt a legösszeszedettebb szereplése.

Karácsony Gergely mai bejelentése a visszalépéséről Márky-Zay Péter javára lezárta azt a folyamatot, amelynek a végére gyakorlatilag lenullázta magát a miniszterelnök-jelölti előválasztás legesélyesebbnek tartott indulója. A végeredmény azonban nem pusztán az elmúlt néhány nap következménye: az egy hete tartó kapkodás, összevissza nyilatkozás csak láthatóvá tette a talajvesztést. Karácsony kudarca tankönyvi eset lehetne – ha a főpolgármester egyszer még visszatér a katedrára, az elrontott kampány szemléltetésére máris lesz egy kitűnő példája –, elsősorban is azért, mert ha a választók valamit nagyon nem honorálnak, az a bizonytalankodás, a nyilvános tépelődés.

A magyar közélet egyik masszívan élő tévhite, hogy az a jó, „hiteles” politikus, aki minduntalan kifejezi a politikától való undorodását, de legalábbis az ódzkodását. A hivatásos politikusok mára jellemzően kinőttek ebből (az 1990 utáni első parlamenti ciklusban még egy sor képviselő borongott azon, hogy az Országházban ücsörgés helyett mennyivel jobb lenne inkább verseket, regényeket írni), de ma is hódít az a fajta indulat, amely a rossz, szűklátókörű, önérdekű politizálást a politikának mint olyannak a vállalhatatlanságával azonosítja. Emlékezzünk a politikába frissen belépett LMP, a méltán elfeledett Milla stb. történetére, vagy éppen Márki-Zay jelenlegi fellépésére, aki úgy készül egy hatpárti koalíció vezetésére, hogy a pártok közötti mutyik ostorozásával igyekszik támogatottságát növelni (félreértések elkerülése végett: a különböző érdekű szervezetek közötti egyeztetéseket, megállapodásokat tartja ennek).

Karácsony, tudatosan vagy sem, mintha ennek a vélt tömeges elvárásnak akart volna megfelelni: hetekig lebegtette az amúgy mindenki számára nyilvánvaló indulását, majd amikor utolsóként bejelentkezett a miniszterelnök-jelölti előválasztásra, kijelentette, hogy egyébként a háta közepére nem kívánja ezt az egészet. Lelkesen úgy szokás e magatartást jellemezni, hogy ez ún. értelmiségi attitűd. Lehet, hogy ez imponál a közvélemény nem is csekély hányadának – csakhogy éles helyzetekben a szavazatokat mindig azok kapják, akikről a választópolgár elhiszi, hogy képesek is cselekedni.

 

Fotó: Németh Dániel

Márpedig a főpolgármesterről ezt nemigen lehetett elhinni: ha mondott is néhány kifejezetten érdekes dolgot arról, hogyan látna neki a NER lebontásának, leginkább az unalomig ismert országújraegyesítéses (leánykori nevén: „árokbetemetéses”) lózung maradt utána. Ebben a témában mindenki más, az abszolút vesztes Fekete-Győr Andrástól a nyertes Dobrev Klárán át a meglepetésember Márki-Zay Péterig határozottan foglalt állást – aligha véletlenül, hiszen a nemegyszer még a saját írott normáját is áthágó orbánizmus erőszakos térfoglalása nem annulálható galambszelídséggel; arról nem is beszélve, hogy e térfoglalás mindenki számára érzékelt kártékonysága miatt (romló közoktatás, lerohadt egészségügy, a közvagyon gátlástalanul nyílt szétlopása stb.)

a NER-ellenes választók java azt várja, hogy az ország tönkretételének igenis komoly következményei legyenek.

Karácsony Gergely ráadásul elfelejtett kampányolni. Tagadhatatlan, a fővárosban a vetélytársainál jóval több plakátról néz le ránk magabiztosan („Legyőzöm Orbánt!”), de az a folyamatos személyes jelenlét, amely mind a sikeres miniszterelnök-jelöltek (Dobrev, Márki-Zay), mind a vártnál jóval nagyobb győzelmet arató vagy vesztesként is sok szavazatot kapott egyéni jelöltek (Szél Bernadett, Orosz Anna, Hadházy Ákos, vagy például Ungár Péter) kampányait jellemezte, Karácsonynál jóval kisebb intenzitású volt.

Az első forduló eredménye – kívülről ez látszott – igen megviselte: gyanítjuk, nem is elsősorban a sorrend (hiszen Dobrev első körös győzelme nem volt meglepetés), hanem a különbség mértéke, s még inkább az, hogy főpolgármesterként a fővárosban sem szerepelt kiemelkedően, sőt – országosan pedig az előzetes várakozáshoz képest kifejezetten gyengén teljesített. Mai bejelentése a visszalépésről, illetve e visszalépés indoklása alapvetően jó beszéd volt észszerű indokokkal, fellépése (különösen az utána következő terjengős Márki-Zay-szónoklat tükrében) kimondottan szimpatikus volt.

Az a Karácsony Gergely állt ki a ma délelőtti sajtótájékoztatóra, akit sokan kedvelnek.

Ha ezt az elmúlt napok nyilvános kapkodását mellőzve teszi, azzal – támogatói érhető csalódottsága ellenére is – jobban járt volna. De, sajnos, nem így történt: az előválasztás lezárulta óta úgy viselkedett, mint aki maga sem tudja, hogy jön vagy megy. Egy a politikatudományt mégiscsak felsőfokon ismerő embertől egészen elképesztő volt hallani, amikor elővezette a Márki-Zayjal megosztandó miniszterelnök-jelöltség ötletét.

Határozottságot igyekezett sugározni, amikor kijelentette, hogy csak akkor lép vissza, ha elüti a villamos; aztán a közvélemény-kutatások eredményétől tette függővé, hogy ő marad-e talpon vagy Márki-Zay; majd jött az, hogy egyedül indul; aztán mégsem egyedül indul; majd mégis egyedül indul; és inkább visszalép.

Kérdés, hogy Karácsony Gergely csak a miniszterelnök-jelölti versenyt bukta-e, vagy mostani szereplése hosszabb távon is károkat okoz neki. Nagy 2019-es győzelme a Fidesz főpolgármester-jelöltje ellen, gondosan és jól felépített – mert sokak szemében hiteles – integratív politikusi személyisége komoly politikai tőkét biztosított a számára. A Fidesz-propaganda Karácsonyt „alkalmatlanozó”, vagy a főpolgármestert Gyurcsány Ferenc bábjaként beállító hadjárata ezért okkal volt köznevetség tárgya, és a legkevésbé sem erodálta e politikai hitelességet. Ám most már a főpolgármester elsősorban abban reménykedhet, hogy 2024-ig, a következő önkormányzati választásig minél többen elfelejtik az elmúlt napok illúzióromboló szerencsétlenkedését.