A kezdet kínja jelzi a vállalkozás nehézségét, idézem ide Esterházyt emlékezetből. Az idézet persze elsősorban erre a szövegre vonatkozik, amelyet éppen írok, nem Térey János könyvére, noha annak kezdete sem nélkülözi a kínt, bár a fájdalmak regisztrációjának szemérmessége megakadályozza a szerzőt a fájdalom valódi mértékének kinyilvánításában, tehát a látványos önsajnálatban. Az olvasó legnagyobb szerencséjére. Mert, persze, Térey „szakmából” és „zsigerileg” is tudja, hogy a mondatai így, ezzel a szemérmességgel fölvértezve jutnak majd a legmélyebbre. A szerzői önsajnálat elkerülésével egyenes út vezet az olvasó együttérzéséhez.
A „Boldogh-ház, Kétmalom utca” inkább tűnik beazonosító jelzetnek, mint valóságos főcímnek, noha, amennyiben a gyanakvás hermeneutikáját mozgósítjuk, különös feszültség támad a boldogság idillje és a „két malomban őrlés” reménytelensége között. Ebben a sejtésben aztán nem is csalatkozunk: a család Boldogh-ága egy tekintetben következetes, a boldogtalanságban, és a meg nem értés is joggal nevezhető a könyv egyik főtémájának. Az alcím (Egy cívis vallomásai) számomra legalábbis, a névelőtől eltekintve, feszültségekkel teli, ellentmondásos. „Pasarétről könnyű szeretni Debrecent.” Térey nem elsősorban cívis: egész életében kritikainak nevezhető viszonyban állt a cívisség bizonyos apektusaival, és tulajdonképpen magával Debrecennel is, ahonnan fiatalon elköltözött, és a kötetre sem jellemző az önmarcangoló, szenvedélyes kitárulkozás, amit Szent Ágoston óta a „vallomás” műfajához társítunk. Ennek a könyvnek ugyanis nem alanya, hanem tárgya az „én”, Térey (legalábbis az én olvasatomban) elsősorban az „ego” felszámolásának pokoli munkáját végzi el, egy bizonyos alkat keletkezéstörténetére kíváncsi, amely alkat történetesen éppen az övé, ezért megy vissza a feltárható gyökerekig az „ősapát”, az alkat lehetséges eredetét keresve. Ez a tárgyszerűség teszi rokonszenvessé, és avatja igazi, hagyományos, per def. prózaíróvá (belső tréfa: a per def.-et lásd az érintett EP-szöveghelyen). Térey hatalmas munkát végzett el az úgynevezett tényekhez való ragaszkodás igézetében. Minden hozzáférhető adathoz hozzá akart férni, és ebben nagyszerű segítsége akadt a „csellista és fanatikus családfakutató”, Kaszanyitzky Attila személyében. A valószínűsíthető tényekhez fűződő szenvedély ezért a kötet legjobban kidolgozott, mintegy a közölt szöveg felét kitevő első felében szociografikus, némileg ormótlan pedantériával tárja föl Macsi Tóth (Térey) János családtörténetét, és válik mintegy járulékos haszonnal, egyben helytörténetté is. Látom, hogy ez némileg elkedvetlenítően hangozhat azoknak, akik a memoár műfajától némi bulváros intimitást is várnak, cserébe viszont csodálatos nagyításokat kaphat az olvasó: Térey a családtörténet emlékezetes pillanatait jelen idejű eseményként láttatja, és épp ehhez a pontos és költői erejű rekonstrukcióhoz segítenek hozzá a rigorózus kutatások. Jó példa erre a Semmi látnivaló című káprázatos fejezet, amelyben Térey a negyvenes évek közepének egyik forró, júniusi délutánját eleveníti meg, a szó szoros értelmében. Azt a néhány percet, amikor nagyszülei szemtanúi lehettek az Endlösung hétköznapi valóságának, amikor, szokásos útjukon szokatlan módon megállásra kényszerültek – zárva találták a sorompót, mert az éppen a debreceni zsidókat halálba küldő transzport zavartalan haladását védte.
| ||
Valaki más helyett élni
„A szenteste előtti délutánon rendszerint kimentünk a szüleimmel temetőbe” – így a könyv felütése. Ártatlan, hűvösnek tetsző, tárgyszerű mondat. Mégis, azt a borzongást idézi föl, amit az ember Hajas Tibor Sidpa Bardo (Szövegkáprázat) című írásának kezdetén – „Vasárnap délelőtt kivittem kisfiamat az Állatkertbe; tudtam, mit keresek ott, és nem is csalódtam.” – érez, pedig Térey még ennél is szikárabb, nem sejtet semmi gyaníthatót a keresettekkel kapcsolatban. Az Apám karácsonya című fejezet a kötet nem különösebben elrejtett metafizikai középpontja. Térey a szüleivel ugyanis „rendszerint” a pár hónapos korában meghalt nővérének sírját látogatja, és a rendnek szinte a kezdettől alkotmányozó része az a felismerés, hogy életét valójában a nővére helyett éli. A halott csecsemő ugyanis a család mitológiájában eleven maradt, mi több, ahogy mondani szokás, „jó példával járt elöl”, eminens diákká serdült a gyászoló szülők képzeletében. Térey Jánosnak egy halott nővér hibátlanságához kellett volna egész életében, az élő esendőségével, alkalmazkodnia. Lehet-e pontosabb motivációja az ego elviselhetetlen mértékűre növesztésének? Aki valaki helyett és nem alanyi jogon jutott hozzá a létezés kegyelméhez, az nem nagyon tehet mást, mint hogy minden energiájával a saját életéért és a saját haláláért harcol. Ez a harc pedig, szükségképpen, magával hozza, mintegy feltételezi a mértéktelenséget.
A szöveg csak nyomokban tartalmaz a lélek fájdalmát érintő közvetlen utalásokat. Ezek a nyomok azonban, éppen ritkaságuk miatt, nagyon erősen sugárzanak. A fent említett epizódban leírt, a mások helyett való élet botrányán való kezdeti megrendülést később fölváltja a tiszta fölháborodás. Térey kitüntetett helyen, a Tusculanum gyanánt című fejezet zárlatában nagyon erős passzust szentel annak a barbár magyar szokásnak, amely szerint az elhalálozott csecsemők keresztnevét később született, azonos nemű testvérük – mintha a név nem a személy integráns része, hanem csak valami föl nem használt kelengye maradványa volna – megörökli: „Látom, hogy egy későbbi fiúcskának szintén az István keresztnevet adták a szülők, akkoriban létezett ez a hajmeresztő szokás, ami az emberi identitás teljes kioltása. / Látom, de még szoknom kell. / A felcserélhetőséged a kioltásod. / Mint olyan ember, aki minden árulkodó jel szerint valaki más helyett született és él, határozottan érzékenyen reagálok az ilyesmire.” (Csodálatosnak találom, ahogy a személyes sérelem itt nézőpontot vált, Térey a halott jogainak nevében szólal föl, egy elveszett emberi élet identitását védi. Ez a gesztus, a halott jogainak védelme, talán szándéktalanul, de a Lordok Házának legszebb hagyományait idézi.)
Az erős költő nyelvén
„Próza az, amit kinyomtatnak” (Ottlik). Színjátszóan sokféle szöveggyűjtemény ez. Térey a tágabban értett („faltól-falig” írt sorokból álló) próza – műfajának egész regényes határvidékét bejárja: esszé, a kritikai realista nagyregényt idéző epizódok, gonzó-újságírás, helytörténet, szociográfia, Mikszáth és Móricz kisprózájának hagyománya. Ahány fókuszt talált a szerző leletkereső, érzékeny figyelme, annyiféle hangon szólal meg ebben a könyvben. A személyes kedvencem mindenképpen a Vadászjelenet Magyarországon lehengerlő name-droppingja, amelyben Térey János egy-egy gyilkos jelzővel teríti le a nyolcvanas évek többé és kevésbé mainstream zenekarait, és simogat buksikat, így adva számot finnyásan léha és radikális zenei ízlésének alakulástörténetéről.
A legfeltűnőbb, ahogy elmaradnak Térey költészetének – számomra igencsak szerethető – manírjai, ahogy az ego fölszámolásával kialakul az a szikár, nagyon pontos, és az „erős költő” energiáit sehol sem nélkülöző prózanyelv, amelyet, természetesen érzékelve a szó sötéten groteszk alkalmatlanságát, minimum ígéretesnek nevezhetnék. Térey prózáját ugyanis utolsó regénye, a Káli holtak recepciójában többen is elmarasztalták. (Személyes rész következik. Az áldott emlékezetű Magyar Napló prózarovatának szerkesztőjeként, a kilencvenes évek elején volt némi szerepem abban, hogy Termann papírra vesse hagyományait. Az erre vonatkozó megrendelést a Térey-költészet föltűnő epikus vonzalmaira alapoztam. János elégedetlen volt a végeredménnyel, annyira, hogy pár évtizedre elhallgattatta a prózai énjét, és csak később, szigorú kritikai revízió után hagyta újra megszólalni.) Az ego eltakarítása, amelynek ez a kötet maradandó dokumentuma, egyben valamiféle műhelymunkának is tetszik, ez a memoárnak látszó könyvtárgy éppen hogy nem lezár, hanem megnyit valamit, egy prózaírói ereje teljében és teljével élő szerzőt mutat, ez teszi igazán szívszorítóvá.
Ha már a szív szorulásánál tartunk, nem lehet szó nélkül hagyni, hogy ez a könyv – éppen nem mellesleg – tartalmaz néhány fejezetet egy lehetséges aparegényből, a kortárs irodalom utolsó két évtizedének fontos áramlatához kapcsolódva. Erős, vad gesztusokkal papírra vetett szénrajzok ezek a fejezetek, vázlatok egy rettenetes apafigura portréjához. Térey kíméletlen, mert nem tehet mást, erre kötelezi a (meg)írás ethosza. Önmagával is. „Nem volt apád üveges.” Az Üveg című fejezetet egészen biztosan a magyar próza legszebb lapjai között tartják majd számon, amíg lesz ember, aki olvas ezen nyelven. Az első mondattal kezdtem, fejezzem be, vagy inkább szakítsam félbe az utolsóval most. (Mindezt persze szívesen megírnám pontosabban is, nem így, nem egy sztrájkkal fűszerezett egyetemfoglalás közepén. Mit szólna ehhez Térey, tényleg érdekes volna megtudni. Ha fölnézek írás közben, az újonnan fölszentelt Bacsó-terem, azaz Kende János ablakán át nézem, ahogy a frissen elfoglalt Film- és Médiaintézet udvarán paprikás krumpli fő az általam becsempészett, pacifista gulyáságyú hathatós közreműködésével, miközben az aulából a zoomos Enyedi Ildikó – Szabó Iván interjú szűrődik be tompán. Rohanunk a forradalomba. Élénk derültség a sorok közt, ahol olvasni szoktál, drága olvasó.) „Hátráltam eleget, most már tényleg nincs hova tovább.” Ha maradt volna még legalább félennyi idő, az megmutatta volna, hogy Térey János ezzel a munkával milyen tágas teret nyitott meg maga előtt, a meg nem írt szövegek csábító horizontját. Ettől tragikus igazán ez a könyv, a soha meg nem valósuló, beteljesíthetetlen, korszakos ígérete miatt.
Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca –Egy cívis vallomásai. Jelenkor, 2020, 472 oldal, 4499 Ft
