Miért nem jóval korábban hozta meg a kormány a szigorító intézkedéseket?

Pénteken még azt bizonygatta a kormányfő, hogy tökjó és elég is, amit eddig csináltak. Mára végre megszülettek azok a döntések, amelyeknek hetekkel ezelőtt kellett volna megtörténniük. Mi történt három nap alatt? És vajon hányan haltak meg a késlekedés miatt?

„Tegnap is hallgattam meg professzorokat, ma meg az operatív törzsön egészségügyi szakembereket is. Ugye, ha bent vannak az iskolában, valamiféle rendezett kontroll alatt vannak a diákok. Középiskolásokról beszélek. Ha nincsenek benn az iskolában, ismerve őket, meg visszaemlékezve saját fiatalkorunkra, az nem azt jelenti, hogy otthon fognak maradni. Tehát azt kell mérlegelnünk, hogy az iskolában kontroll alatt iskolában tanulás jelent-e nagyobb járványügyi kockázatot, vagy pedig ha azt mondjuk, ne is jöjjenek be, és lesz, ami lesz. Hát a biológia működik, és ebben az életkorban az ember megy." Ezt mondta három (!) napja a Kossuth Rádióban, szokásos péntek reggeli monológjai egyikén Orbán Viktor.

 

Fotó: MTI-Koszticsák Szilárd

 

Most hagyjuk, miféle konyhafilozófia ez, és milyen professzorok kellettek ehhez az okfejtéshez. Sőt, a miniszterelnök hozzátette: „Úgyhogy nehéz dilemma ez, de folyamatosan értékelik a szakemberek ezt a kérdést és tesznek javaslatot a döntésekre."

Hogy milyen biológiai változás történhetett a hétvégén a fiatalokkal, amit aztán folyamatosan értékeltek a szakemberek, az egyelőre rejtély, mindenesetre hétfőre valami megváltozott bennük: a középiskolásoknak (és az egyetemistáknak) már nem kell iskolába menniük, s mehetnek egész délelőtt féktelenül bulizni vagy hát, ugye, a biológiai késztetéseiknek engedni.

Nem tudni, pontosan milyen szakemberekről beszélt a kormányfő, de talán pedagógusokat kellett volna megkérdezni. Vagy megnézni a koronavírus-megbetegedési statisztikáikat, de hát sajnos – mint tudjuk -, ilyen kimutatást nem vezet a szaktárca. Pedig nem ártott volna, már csak járványügyi szempontból sem. Azt azért biztosan tudhatják már napok óta, hogy kilenc halálos áldozatot is követelt a tanárok közül a vírus.

Az állam pedig azt, hogy dolgozzanak, ha törik, ha szakad. Ha törnek, ha szakadnak. Viszont a túlélőket cinikusan arra kényszerítik, hogy a százszázalékos táppénz elismeréséhez bizonyítsák, az iskolában fertőződtek meg, ahelyett, hogy ez az intézményre háruljon, ha már nem jár nekik automatikusan, ahogyan pedig kellene.

Jelezték persze már régóta a pedagógusok (és ne feledkezzünk meg az óvódákban dolgozókról se), hogy már túlontúl veszélyes lett ez a pálya. Még csak választ sem kaptak.

 

És jeleztek sok mindent az egészségügyiek is, sokszor, sokféleképpen. Volt persze, aki csak akarta, de valami közbejött. Például az időhiány. Mint annál a fiatal orvosnál is a Korányiban, aki el szerette volna mondani a kormányfőnek, hogy ugye, a lélegeztetőgép, csak hát... Azonban Orbán Viktor félbeszakította, nehogy véletlenül őkegyelmessége találkozzon a valósággal. Avagy az is lehet, hogy a kórházból sürgősen a rádióba kellett mennie, és Szijjártó külügyér már lestoppolta a helikoptert.

Csak emlékeztetésképpen: az a malőr egy szeptember közepi hajnalon történt. S miért volt ott egyáltalán a miniszterelnök? Őt idézzük: „Lassan szügyig állunk a második járványban, ezért a régi praktikákat kell elővenni, időnként itt-ott személyesen is megjelenek." Minek, ha úgysem figyel eléggé. Ugyanis – életből ellesett példa – mit mondott az ifjú orvos? Ezt: „Sokkal több a beteg, mint tavasszal volt, mert az emberek már nem tartják be a szabályokat. Szerintünk a korlátozások sem elég szigorúak." Úgy látszik, azóta elemzik ezt is professzorok, és most jutottak eredményre.

Kérdés persze, hogy kik, hiszen többeket – akik nem az eddigi vonalat képviselték, hanem az ezutánit –, elmartak maguk mellől. A még mindig ott levők közül egyet biztosan ismerünk, de bár ne ismernénk: prof. dr. Kásler Miklóst. Viszont ismerünk olyan professzorokat, akik nagyon vészjóslóan figyelmeztették a kormányt még szintén szeptemberben, hogy nagy baj lesz, ha nem lép azonnal.

Kásler Miklós, az Országos Onkológiai Intézet korábbi igazgatója

Fotó: MTI/Koszt

 

Na és a folyamatos és tudatos hazudozás... Hogy a nemzeti konzultációban emberek azt akarták, ne zárjuk be az országot. Nem igaz. A többség a szigorításra szavazott. Többek között az iskolák bezárására. Aki nem hiszi, járjon utána. Nem lesz nehéz. És mit mondott a miniszterelnök még pénteken? „Mindenki ezt javasolja (...) fölméréseket is végzünk rendszeresen, próbáljuk szondázni a vélemény alakulását, meg volt egy nemzeti konzultációnk is." Volt. És hangsúlyozzuk: a többség (61 százalék) a bezárásra szavazott.

Három napja a miniszterelnök szavaiból ítélve azt hihettük volna (nem hittük persze), hogy nincs semmi gond, megint iszonyú szigorú intézkedéseket vezettek be. Például immár a meccseken is távolságot kellett tartani és maszkot hordani. Hogy a nemzeti bajnokság sportszerűtlenséggel vegyes lutrivá alakult, s nem számít, hogy sorra betegednek meg játékosok, és ahová a vírus bekerült, ott tarolt, mellékszál. A Fradi klubelnöke – mellékállásban a Fidesz pártigazgatója – diadalmasan közölte, hogy bezzeg nálunk még nézők előtt játszódnak a futballisták.

Pénteken még másképp beszélt a miniszterelnök. Mi történhetett azóta?

Az a gyanúnk: nem azóta. Hanem: eddig. Nem a jövő a baj. A múlt és a jelen, az a baj. Egy hónap alatt lett ezer halottunkból kétezernél is több.

Azt mondta három napja a rádióban a miniszterelnök: „Nem pótolhatók a szüleink meg a nagyszüleink." Vajon hány szülő, nagyszülő – gyermek, testvér, házastárs, egyéb rokon – halt meg amiatt, hogy nem hetekkel ezelőtt hozták meg a mostani intézkedéseket? És hány ember halála kell ahhoz, hogy lemondjon a miniszterelnök?

Pénteken már a sötét erdőben fütyült a miniszterelnök, tudnia kellett milyen kilátástalan a mostani állapot. Ilyeneket mondott: „nem szeretném ijesztgetni a magyarokat, nekem más képem van a magyarokról, nem kell őket megijeszteni, őszintén és komolyan kell beszélni." Meg ilyeneket, már a következő mondatban. „Az esélyeink jók, képesek vagyunk arra, hogy kezeljük a helyzetet. Most ősszel, amikor már mindenünk van, mert fölkészültünk a nyáron..." Innen talán már nem is érdemes tovább idézni. Na jó, jöjjön a folytatás: „ha összefogunk, és betartjuk a szabályokat, és támogatjuk egymást, akkor újra együtt, de csak együtt, újra sikerülni fog". Mi fog sikerülni? És mi az, hogy együtt, amikor mindenki tudja, hogy mindenről egy ember dönt?

Csak szólunk: tavasszal 568 ember halt meg Magyarországon koronavírus-fertőzés következtében. Rengeteg. És ha mostantól egyetlen embert sem ragadott volna el mellőlünk a járvány, már akkor is sokkal többet elvitt, mint az első szakaszban.

Még egyszer kérdezzük: mi fog sikerülni?